Schifter Attila : Őszmosoly

 

 

Így   múlunk  el,  Kedves;  időnk  szelei  elfújnak,

látod  Te  is  –  hisz’  nem  vihetett  magával  minket,

az  egykor  viruló  színeink  már  megfakultak

’s  az  Őszünk  halvány  fátyolkezével  búcsút  intett.

 

Ne  rejtsd  hazug  festékek  mögé  őszülő  hajad

és  árokként  közénk  mélyülőnek  hitt  ráncaid,

én  e  pókfonalak  közt  is  látom  szembogarad

’s  emlékszem,  hogy  először  lenyűgöztek  táncaid.

 

Kik  apróra  váltották  a  mi  nagy  terveinket,

nézd  csak,  eltűntek  a  múltban  –  semerre  sincsenek,

bár,  elharácsolhatták  tán  egész  életünket,

de  mégis:  végül  mi  leltünk  egymásban  kincseket.

 

Gyere,  bújj  most  hozzám  e  sarokban  az  ágyamon,

fészkeld  az  arcodat  fáradt  vállamra  csendesen,

’s  mosolyodjunk  el  most  együtt  az  átélt  vágyakon,

szerelmeken  és  a  mindig  hűséges  verseken.

 

 

( 2011.  szeptember  20. )

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.