Hogy angolul csak makog, azt se vennék rossz néven egy nyúltól.
Béla már civilben ücsörgött az orvosi szobában, csak a püspöki süveg billegett még a fején. Miután a sok izgalom után lenyelte a kupica italt, elismerően lihegett, csak úgy, Mikulás módra.
— Azannya! Ez aztán az életvíz! — dicsérte meg az üveget, de csak suttogva, mert a pálinka tényleg erős volt. Levett egy süteményt a tálcáról, mert egész nap nem evett. De csak két sziklaszívű ellenőr miatt, akik leszállították a HÉV-ről, mert nem volt jegye és igazolványa sem. Hiába mondta, engedjék, mert ma még egy kórház várja az ajándékot.
Mielőtt egyikük rendőrt hívott volna, egy középkorú hölgy lépett hozzájuk a csődületből.
— Nem látják a fehér szakállán, hogy túl van a hatvanötön? És a további vita helyett kifizette Béla helyett a nyolcezer forintot.
— Majd megadja, ha tudja, Mikulás bácsi, ezen a címen —, és mosolyogva egy névjegyet nyomott Béla kezébe. Aztán intett, és még időben belépett a csukódó ajtók közt, s már lódult is vele a szerelvény. Béla csak bambán nézett a kedves tünemény után, miközben lassan továbbálltak a ráérők.
Végre beérkezett a kórházba. Megörült, mert az ügyeletes orvosban Hoffmann Zolira, hajdani iskolatársára ismert. Az évek során elvesztették egymást szem elől. Ő Pesten maradt tanítani, barátját meg a tököli kórházba helyezték.
Nem gondolta, hogy évek múlva őt, mint Mikulást kalauzolja majd a szülészeten.
Ott jelenleg csak két kismama volt; a babákat későbbre várták. Az elsőt úgy éjféltájra, de mivel a gyereknyi Eszternél komplikált szülés volt várható, ezért hozták ide már idő előtt. Béla Eszter ágyára tette az utolsónak maradt apró csoki-kollégát, s ezzel véget is ért a munkája, mint Mikulásnak. A fiatal özvegy könnyes szemmel köszönte; ritkán kaphatott ajándékot…
Béla megsajnálta szegényt, mert a baba — ha megmarad —, már a startnál hátrányos helyzetből indul. Esztert megtiporta a sors, nemcsak az iszákos férje. Ő még rugdalta is néha, amíg élt…
Béla egy ideje magára maradt a szobában, mert Zolit vizitre hívta az asszisztensnő.
— Addig is, szolgáld ki magad! — mondta, s viccesen a nővér fenekére vert, mikor utána lépett a folyosóra.
Béla nem sietett az evéssel. Van idő, jövő adventig. Közben a szerencsétlen Eszterre gondolt, s észre sem vette, hogy a várakozásban üres lett a tálca. Az asztal lábánál, a zsákban az ajándékok helyett, már csak a piros palást szunyókált a fehér szakállal, na meg a süveg is, miután levette a fejéről. Azok is ráérnek, csak hétfőn kell leadni őket a munkaügyi hivatalban.
Béla ábrándozott, ha szerencséje van, tán még kiközvetítik Húsvét előtt egy tojásfestő céghez. Vagy mondjuk, a várban is szívesen ugrálna, mint húsvéti nyuszi. Jönne a borravaló a turistáktól. Pláne, ha németül is magyarázná a locsolási szokásokat. Hogy angolul csak makog, azt se vennék rossz néven egy nyúltól.
— Tölthetek még Bélám? — riasztotta fel Zoli az ábrándjaiból, mikor belépett. Meghatódott, mert a barátja választ sem várva, már nyomta is a kezébe a kupicát. Nem csoda, mert örült a találkozásnak. Reggel mondta a százados, hogy jön majd egy Mikulás engedéllyel a kismamákhoz is, de hogy éppen az iskolatársa lesz az, övig érő fehér szakállal, álmában sem gondolta.
Béla kérdően nézett Zoli poharára, mikor koccintottak.
— Már ihatok, megjött a váltás. Na, Isten, Isten!
Később egy kávéházban beszélgettek, mert a kórház nem a legjobb hely ilyesmire. Sorra kerültek az elmúlt évek eseményei, bezárólag az aznapi HÉV-kalandig. Erre mindenki odanézett, s úgy nevettek; elképzelték, ahogy a peronon a komor rendőr jegyzi a Mikulás adatait. Kész röhej! Még jó, hogy a hölgy kifizette a büntetést. Béla később kiment a mosdóba.
— Gyakran egy pillanat dönt az emberi sorsról — gondolta Zoli, ahogy a barátja után nézett. Arról már tudott, hogy Béla beleroppant, mikor egy autóbalesetben elvesztette várandós feleségét, de hogy az idegei miatt állás nélkül maradt, azt csak most tudta meg.
Időközben a doki két szilvát hozatott, mondván, hogy ezt a találkozást meg kell ünnepelni. S tán a pálinka súgta neki, hogy menjenek el most a hölgyhöz a tartozást rendezni.
— Úgy illik, hiszen úriemberek vagyunk — vigyorgott, s pár bankót nyomott Béla kezébe, majd elnótáztak a megadott címre. Persze taxival.
Réthy Éva egyedül élt az Üllői úton. Arra, hogy magányos, eszébe se jutott, hiszen lefoglalta a parányi könyvesboltja, esténként meg a gyülekezet kórusában énekelt.
Amikor megszólalt a kapucsengő, akkor éppen a 43. zsoltár kottájába mélyedt. A lelkészük kérésére ezt a Mendelssohn darabot is előadják.
Azért is ment csak a második csengetésre ajtót nyitni.
Először meglepődött a két ismeretlen, kicsit kapatos úron, de amikor felismerte Bélát, már mosolygott. Később süteményt tett az asztalra, s kávét főzött a váratlan vendégeknek. Egy darabig még beszélgettek erről-arról. Aztán megköszönték a két meghívót a karácsonyi koncertre, ami a Deák téri templomban lesz, majd illendően elköszöntek.
A taxiállomásnál mielőtt Zoli beszállt volna az autóba, gratulált Bélának.
— Te, a hölgyre nagyon jó benyomást tettél. Mint orvos mondom neked, beléd esett.
Persze ez erős túlzás volt a dokitól; legfeljebb megérezte a kölcsönös szimpátiát a két ember között.
— Te meg be vagy rúgva! — ordította Béla a távolodó autó után. De igazat adott a barátjának. Igen, ő is érezte, hogy elbűvölte Évát. Hiszen megengedte, hogy máskor is tiszteletét tegye, s a könyvesboltba segíthet a karácsonyi rumliban; s máris, mint egy szerelmes kamasz, faggatta a jövőt.
Akár hogy is történt, de az tény, hogy pár nap után Béla már kiszolgált a könyvesboltban, s néha beültek Évával egy presszóba.
A koncertre persze Zoli is eljött. Utána hármasban ebédeltek, s örültek az ajándék együttlétnek.
— Igaz is, a véletlen — filozofált Zoli.
— Mért pont akkor jön az ellenőr, mikor Mikulás utazik jegy nélkül? S mért pont akkor csattan férje pofonja Eszter arcán, mikor éppen kenyeret szel?
— Erről jut eszembe! Megszületett az özvegy babája. Mindketten jól vannak. A mama különösen, mert harmadolták a börtönidejét.
De Béla nem kérdezett vissza, inkább Éva kezét simogatta az asztal alatt.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.23. @ 17:04 :: kisslaki