Ez a bús történet, egy szomorú sorsú emberről szól, aki a bőrszakáll bajába esett. Negyven fele járt, s bár naponta ötször borotválkozott egy, árva pihe nem pókhálósodott
előbb selymes, majd aszalt szilvára emlékeztető orcájára. Komor volt szegény és ősszel, a kender szüret után, mikor még nem vadult el nagyon és az égetése sem kábított senkit, hátrament a fészeraljba, degenyeggel, s egyebekkel, a valóságos őszülő higiénia mentes, korabeliek szakállát gyártotta le.
Két hónapig nem lépett ki, hogy legyen hivatkozási alapja a hirtelen ránőtt arckócra. Ám ez az ember keserves sorsú volt és amint felismerték, mindjárt elcsépelték, pedig ha nem beszél annyit, az életben rá nem jönnek ki ő. De hát éppen az volt célja, hogy végre a szakállasok, arra felé elvárt, tömörülésének igazi tagja legyen.
Nagyon fájt, amint tépték odaragasztott művet, s tángálták rendesen közben. Felmászott a legelső fára, amit goromba hajlamú falubélije, egyhangú, szájára nőtt vigyorral, mukkanás nélkül, komoly szeletelő fejszecsapásokkal ingatott ki alóla. Ám dültében, Bőrszakáll, a másik fa törzsét átölelve csúszott le, még sáros sem lett.
A többiek mind keresték merre lehet, hová húzzák a kutyák a megnyúzni valót. Ám ő fölényesen, hirtelen jellemváltással hettyentett rájuk, hátulról, zsebre dugott kézzel.
– Emberek szóljanak Mari néninek és Laci bácsinak, ma nem lesz sem sírni-ríni, sem röhögni valójuk, mert azt parancsolja a nagy szakállú repülő ember, hogy malacot süssenek neki!
Az emberek, kicsit megkavarodtak, a favágó egészen elpirult, visszaállította a fát a helyére, de mikor újra kidőlve, majdnem fejbe találta, szégyenében gyorsan beásta a csutak mellé.
A malac is megsült és egy igen szemrevaló menyecske, ennél szakállasabb szakállt még nem látva, őszderekán tavasz bimbózásba kezdett. Négy szavas locsi-fecsizéssel, a vénlegénységtől is megszabadította, azt az embert, akinek szakálla volt kender és kínjában fel kellett másznia a fára.
Saját magán lepődött meg, mert hátranyúlt, s egy paripa kantárja kerekedett a kezébe. Fölpattant nyalkán, mint soha bőrszakáll korában, maga elé rittyentette a leánykát és vitte a – közben természetesen palotává változott – viskójába, ami hogy, hogy nem, felköltözött egy hegyoromra. Vakarta is a hogy az orrát!
Fölvágtatott – jól jön a ló ha van, gondolta -, mert világéletében az öntúlhajszolás ellensége volt. No de sebaj, huncut telek! Otthona szolgasereggel fogadta, ám mire mindezeket saját maga bátorítására végig vizionálta, tényleg leesett arról a kelekótya fáról, mert rázták rendesen és bíz össze-vissza sározódott a novemberi esőben.
Hogy a két kutyahúzást és a harmadik nyúzását megússza, Mari nénit rászabadította Laci bácsira, mondván, hogy a vén szoknyapecér, délutánonként tiporja a liliomot. Mindjárt hazabandukolta után, nyesőollójával, egy kis oldószerrel, meg egy kaparóval visszarendesítette orcáját. Már megszokta hozzánőtt nevét, ha a sok falubolondnak ez kell, csak mondják.
És boldogan élt, akár kutyája bulldog – aki sosem esett bulldogtalanságba, a legkétségbeejtőbb helyzetekben sem -, egész emberi életének végtéig. Bár ha be nem végződött, még ma is él még.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Boér Péter Pál
