Már rég nem beszélek róla.
Sírkerted az egész világ.
Feketeruhás alak
térdig az avarban,
játszik,
surrog az ősz.
Sorok közt bolyongok,
fázós falak mentén
idegenek…
Ruhámba csimpaszkodik,
mint lehullt levél
a szó.
Nem hallom
aranysárga hangját,
nem hallak.
Nagyokat nyelek
– felnősz-
bíztatom magam,
csendem szűri a fényt,
szürke alkonyat szitál,
bár ne értenélek.
Sírhalom a domb
a pad mögött.
Fejfákról hull
vállamra a sok levél,
„szia kincs”,
lehunyt szemű kripták a házak,
hosszú gyászmenet ,
részvétlen
utánam siet arcomba
köpni búcsúink a szél.
Koszorú vagyok.
Egyre hull a zöldem,
illatom veszett,
fakó szalagomon
botlik a szem:
„drága egyetlen…”
mert így igaz,
bennem már nem él
semmi,
ha álmom ölöd.
Rég nem beszélek róla.
De még tegnap is gondoltalak.
Fekete ruhában,
térdig az őszben
játszottam.
Surrogott az avar.
Sírkertem az egész világ.
Mézarany illatokkal teli,
pergőfényes,
surrogó
ravatal.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Nagy Horváth Ilona
