Nagy Horváth Ilona : Olvasónapló

 

Már rég nem beszélek róla.

Sírkerted az egész világ.

Feketeruhás alak

térdig az avarban,

játszik,

surrog az ősz.

 

 

Sorok közt bolyongok,

fázós falak mentén

idegenek…

Ruhámba csimpaszkodik,

mint lehullt levél

a szó.

Nem hallom

aranysárga hangját,

nem hallak.

Nagyokat nyelek

          felnősz-

bíztatom magam,

csendem szűri a fényt,

szürke alkonyat szitál,

bár ne értenélek.

 

 

Sírhalom a domb

a pad mögött.

Fejfákról hull

vállamra a sok levél,

„szia kincs”,

lehunyt szemű kripták a házak,

hosszú gyászmenet ,

részvétlen

utánam siet arcomba

köpni búcsúink a szél.

Koszorú vagyok.

Egyre hull a zöldem,

illatom veszett,

fakó szalagomon

botlik a szem:

„drága egyetlen…”

mert így igaz,

bennem már nem él

semmi,

ha álmom ölöd.

 

 

Rég nem beszélek róla.

De még tegnap is gondoltalak.

Fekete ruhában,

térdig az őszben

játszottam.

Surrogott az avar.

Sírkertem az egész világ.

Mézarany illatokkal teli,

pergőfényes,

surrogó

ravatal.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Nagy Horváth Ilona

Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.