Deák tér.
Metróaluljáró.
Odakint farkasordító hideg, az aluljáróban szinte késként hasít a huzat.
A mozgólépcső aljánál ül, szedett-vedett, koszos, meglehetősen öreg nő. Inkább román, semmint roma. Valamit szorongat, még nem látom jól, ahogy egyre közelebb érek belém villan a felismerés, egy csecsemő.
Alig lehet pár hónapos, egyetlen szál body van rajta, az is ujjatlan. Semmi több, szederjes kis lábait ernyedten lógatja, látszik, hogy fázik, de nem mozog. Nem sír és nem nyöszörög.
Egy pillanatra megáll a szívverésem, amint arra gondolok, talán nem is él.
Már ott állok mellettük, körülöttem lökdösődve tolonganak az emberek, egyértelmű, útban vagyok.
Mégsem tudok tovább menni, csak bámulom a pici csomagot miközben az anyja – vagy isten tudja kije – szánalmasan kunyerál.
Pénzt, természetesen.
A babának, természetesen.
Ekkor a pici, lila szájacska megmozdul, fájdalmas grimaszba torzul a ráncos kis arc, de nem sír fel, nem is mozdul, alszik. Gyanúsan nyugodt, sovány kis testébe talán csak kódorog az élet.
Szép gyerek lenne, a bőre világos, a haja fahéjszínű. Elüt az őt tartó némbertől, minden értelemben.
Mérhetetlen düh fog el hirtelen.
Szeretném kitépni a gyereket a kezéből, bebugyolálni valami melegbe és messzire vinni ettől a mocskos, aszott és ravasz képű banyától. Jobban megnézve, biztos nem az anyja!
Ugyanakkor szeretnék tíz közömmel a nő képébe mászni.
Már remegek, tovább kell mennem.
Előttem jegyellenőrök. Nem tesznek semmit.
Körülöttem emberek, közöttük szánakozók – húszasok pendülnek a kitett műanyag pohárba, mások szidalmakat vágnak a sarokba.
Nem tesznek semmit.
Sem ők, sem a törvény. Itt nincs törvény. Mire ideér a rendőr, az asszonynál már nincs gyerek.
Amúgy sem tehetnek semmit, ezt mondják.
A város pedig csak egyre telik. Az aluljárókban nők, mozdulatlan gyerekekkel a karjukon… a kicsitől az iskoláskorúig.
Mind mozdulatlan, mintha leszedálták volna őket.
Az élet pedig körülöttük folyik, érzéketlenül.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.03. @ 09:40 :: Fecske Panna
