Él és nem érez. Fegyver volt karmos csatán.
Mégsem tárgy, de majdnem. Elveszíthetetlen.
Életb?l jön. Ahol fájni tud határán,
aztán elfelejti eredetét, csak szaru,
meg is patkolható, szúrható, vágható.
Párhuzamosan fut az él? hússal,
köröm védi – ágyát; álmát az elválásról,
s még holtában is vigyáz, mint egykor
?seim, kik éltek, s akikr?l – amúgy – nem tudok.
Mennyi köröm, haj, csont és támaszték,
hajdani szó – és el sose váltak életemt?l.
Körmöt vágok, tehát vagyok.
Ha egészségesek lennének az emberek,
hiába kaparjuk, ahogy csak akarjuk,
mir?l beszélgetnének egymással,
napjaik, akár a halak töltenék: hal, hal
mellett, tátogva a másikat, empátia
meg sehol, csupán a bamba tátogás.
Bezzeg így, mekkora öröm a sok baj
és keserv; megkoccantod az üveget,
épphogy belépsz, s máris vonatfülkébe zárt,
panasz és tanács mindegyik: – Nekem már…
én is voltam… oly könny? magának…jaj,
ne mondja – s máris mondja a fájdalom
nagy közös monológjába szövi, mi ?.
És az anyagiak. De jó a szegénység:
kívülr?l-felülr?l szövik körmönfont
szálaikat a párkák, oda se néznek.
Csak ennyiért? Ennyit. Gond a tervekkel
semmi; máról tegnapra él, aki még tudja
a számlát fizetni; kártyázik velük, mit fognak
elébb kikapcsolni abból, miknek garantált
hasznát államilag megkapja valamely cég;
s ad nekünk új témát – kretén egy lény
lehetsz, ha ezt választottad, ily munkát,
pénztelen magad-elhordását, ameddig élsz;
sok gyerek luxusát, gazdag bens? szegény
küls? burkát, majd iskolákra sem telik,
de ne bánd; miért is frusztrálnád lemen?d,
elég, ha otthon néz szemedbe nyíltan,
s megkérdi t?led, ha már ide hívtad,
miért ítélted id?nek el?tte oly témák közé,
mit nem érez énje szerves részének akkor
se, ha folytonos, adott témája: a szegénység.
Körmöt vágtam tehát. Javul a technikám.
Ben?tt, úgy fájt, mint szüleimnek; bel?lem –
ellenem miért is n?het, mi majdnem
részem; s mi rajtam túl, utánam is majd,
egykor n?ni fog, mert talaja én vagyok,
és akkor is, amikor már nem vagyok.
2010-07-05
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Petz György
