Nagyapó a veteményest kapálta a kiskertben. Kitisztogatta az oda nem való fűtől a retek, a saláta sorokat. A paprika- és paradicsomtöveket megigazgatta, hogy ne boruljanak ki. Földet húzott a kibújó krumpliszálak mellé.
– Pihennem kell – gondolta magában. – Hiába no! Nem vagyok mán mai gyerek! Elszálltak felettem az évek! – Letette a kapát, és leült az egyik fa alá, az előre odakészített kisszékre. A még rá váró munkára gondolt: a hagyma, a fokhagyma, a sárgarépa, a petrezselyem is nagyon várja, hogy megszabaduljon, az erejét elszívó gyomoktól. Mert azok aztán nőnek, ha kell, ha nem. Nem véletlenül mondogatták a régi öregek: – A fű, a főd édes gyermeke. Amit az ember vet, az csak mostoha. Nem csoda, ha édes gyermekeit nagyobb szeretvel nevelgetyi!
Egyszerre valami furcsa, mégis ismerős zaj ütötte meg fülét.
– Mi a fene!? – gondolta. – Elbóbiskoltam tán? – De nem, mert újra hallotta azt a semmi máshoz nem hasonlítható hangot. Amit akkor hallat valaki, amikor fütyölni akar az, aki egyáltalán nem tud. Valami gyerkőc próbálgatja elővarázsolnyi, a torkában még mélyen rejtőzködő kincset. Vajon ki jár erre, hisz nem lakik errefelé, ilyesmi suttyó gyermek!
Szétnézett, a hang forrása után kutatva szemeivel. És amit látott, az minden fáradtságát feledtette. Helyét a nevetés manója vette át, és igencsak csiklandta nagyapó hangszálait. Minden erejére szükség volt, hogy visszafogja a kitörni készülő kacajt.
Hogy, mit látott?
Sárika, az ő unokája, Csoki kutyus és Okoska cicus előtt guggolt. Lendületes karmozdulatokkal fütyölni tanította őket. Fütyölni?! Hiszen ő sem tudott, csak akart!
Nagyon akart! A lehető legkisebbre csücsörítette össze piros ajkait, és teljes tüdővel fújta ki a parányi résen a levegőt. Nem csoda hát, ha nem dallamos füttyszó, csak iszonyú!, süvítő hang hasított a levegőbe. Hasonlítani lehetett azt minden máshoz, szélfújáshoz, vízfolyáshoz, kígyó sziszegéséhez, csak füttyszóhoz nem!
Magyarázta, mutatta, a két, csillogó szemmel figyelő kis jószágnak.
– Idenézzetek! Így kell-e! csücsörítsetek!
Azok nézték figyelmesen, de csücsöríteni meg sem próbált egyikük sem!
Nagyapó nem akarta megzavarni ezt az idillikus jelenetet. De a nevethetnék igencsak csiklandozta. Hogy a kitörni készülő levegőt valahogy mederbe tartsa, halkan fütyülni kezdett. Méghozzá a feketerigó jellegzetes füttyével!
Ez nem volt szokatlan Sárikának. A kertben lakó rigóktól gyakran hallotta ezt a dallamot. Nem is vetett rá ügyet sem.
Nem úgy a két, éles hallású állatka! Rögtön tudták, hogy ez nem egy madár! Szemüket a kislány háta mögött üldögélő Nagyapóra függesztették. Hiába igyekezett Sárika, hogy ráfigyeljenek, azok még csak nem is fütyültek rá! Nem tehetett mást, megfordult, hogy megnézze, mit figyel olyan erősen Csoki, a kutyus és Okoska, a cica.
Meglátta nagyapját:
– Hát te fütyülsz? – Kérdezte. – Én meg azt gondoltam, hogy egy rigó. Teljesen úgy fütyülsz, mint a rigó!
– Megsértődne azér a rigó, ha meghallaná! – nevette el magát Nagyapó. – Figyelj csak! – mondta. És fütyülni kezdte a dallamot, amit régen, még gyermekként úgy fordított emberi nyelvre, hogy: – Fiú! Kell e dió? vagy Hun-cut a bí-ró!
És csodák-csodája, a rigó válaszolt Nagyapónak, a kert kitudja melyik fájáról!
– Mit mond? – kérdezte kíváncsian Sárika.
– Nem értetted? – mosolygott Nagyapó. – Hát azt, hogy: nem kell fiú!
– Honnan tudod, hogy ezt mondta?
– Figyelj csak jobban! Te is érteni fogod – mondta, és újból elfütyülte a dallamot.
Kis szünet után megérkezett a felelet.
– Nos?
– Szerintem meg nem azt mondta – nézett pajkosan nagyapjára, a kislány.
– Hanem?
– Hogy: jó vagy Nagy-apó!
– Azt értetted? – melegedett át nagyapó szíve.
– Azt! Fütyülj csak megint, és figyelj!
Nagyapó sokadszor is elfütyülte a rövid dallamot. Nem maradt az, most sem válasz nélkül.
– No? Igaz, hogy azt mondta?
– Én nem azt értettem.
– Hanem?
– Hogy: apád jobban fújta!
– Ezt meg honnan szedted?
– Hallottam őket sokszor beszélgetni. Édesapámnak mindig válaszolt a rigó, ha kérdezte.
– Neked is válaszol!
– Már nem.
– Ha nem kéred!?
– Már hiába kérem.
– Próbáld meg! Csak még egyszer! Kérlek szépen! Csak egyszer!
– Na jó adta be derekát Nagyapó. Újra fütyült.
Vártak, füleltek. Hiába. Nem jött válasz. Nem tudni, hogy Nagyapónak volt-e igaza – és ismerte a madár viselkedését -, vagy a rigó unta el a játékot, és repült hallótávolságon kívülre.
Sárika egészen elszomorodott, amiért az ő drága Nagyapójának, nem felel egy madár.
– Ne búslakodj! – vigasztalta nagyapja. – Biztosan fontosabb dolga akadt. Majd ha ráér, fütyül ő, kérés nélkül is! Meg osztán, mit beszélgessen egy ilyen vénemberrel?
– Te nem vagy egy ilyen vénember! – toppantott Sárika, haragudva a szóért.
– Hát mi vagyok?
– Az én drága, aranyos Nagyapókám! – hízelkedett. – És aki elmeséli nekem, hogyan tanult meg ilyen szépen fütyülni.
– Hallod-e te hízelked? kiscica! Miér kell neked, mindig levenned a lábamról?
– Mert, olyan-olyan-olyan nagyon szeretem hallgatni, amikor mesélsz!
– De most mennem kell kapálnyi!
– Majd folytatod holnap! Már úgyis fáj a derekad!
– Azt meg miből gondolod?
– Biztosan azért ültél le. Vagy nem?
– Szó, mi szó ismerte el a valót Nagyapó.
– Akkor pihenj, és mesélj nekem! Jó?
– Ha úgy vesszük, az sem haszontalan dolog!
– Vegyük úgy! – nézett ellenállhatatlan tekintettel Nagyapjára. Tudta ő jól, hogy ezzel a nézéssel mindig elvarázsolja az öregembert.
– Miről is akarsz mesét hallani?
– Hogy, hogyan tanultál meg fütyülni ily szépen!
– Az édesapám tanított.
– Mutatta, hogyan csináld? Vagy hogy? Én hiába próbálom, sehogy sem sikerül!
– Ha elég kitartóan próbálod, egyszer majd csak rátalálsz a módjára!
– Milyen kitartóan?
– Csak annyira, mint édesapám vót, aki engem tanított fütyülnyi. Amikor összerakosgatott annyit, kis pénzecskéjéből, hogy egy szekeret tudjon csináltatni magának. Ő aztán igazán kitartó vót!
– Ez meg, hogy jön most ide? – ámult Sárika. Nem erről akart ő, most hallani.
– Ez? Nagyon is idevaló! Ha meghallgatsz, elmondom. Mire a történet végére érünk, te is meglátod, hogy mennyire ide tartozik.
– Természetes, hogy meghallgatlak. Hiszen már vagy egy órája várom, hogy mesélj!
– A türelem rózsát, akarom mondanyi, füttyöt terem!
Egyszer vót, hun nem vót, a valóságban mégis így vót!
Vót egyszer egy nagyon szegény, de annál szorgalmasabb ember.
Nem más vót ez az ember, mint az én édesapám.
Dógozott, amennyit csak bírt, tán még erején felül is, pirkadattól egészen késő estélig. Közben pedig, mint egy hangya, gyűjtögette pénzecskéjét.
Garast, garasra rakott. Nagy tervet dédelgetett!
Szekeret akart csináltatnyi!
A jó mesterembert pedig, mán akkor is meg kellett fizetnyi! Ő pedig csakis jó mesterrel akart dógoztatnyi! Olyan szekérre vágyott, mely örökös lesz!
Elgyalogolt akkor, akarom mondani „Szent Péter szamarán elutazott” a harmadik faluba is, mer hírét vette, hogy ott egy jó, szakmáját magasfokon értő kerékgyártó mester dógozik. Olyan aki nem csak jó munkát végez, de talpig becsületes is.
Nem csapja be a szegény embert!
Mert, ha már a sok pénzt odaadta érte: szerette a parasztgazda, ha a szekere RÁ van szabva! Hogy bárhol, bármikor és akárhányszor felül az ülésre, büszkén húzhassa ki a derekát!
Nem volt ugyan, olyan kényelmes, mint ezek a mai csodajárgányok.
De úgy örült annak akkor a szegényember, mint a te édesapád, az új kocsijának!
A gyalogos parasztok mán felnéztek arra, és irigykedő tisztelettel köszöntötték azt, aki szekéren ülve billentette meg, köszönés képpen a kalapját.
Szóval, élére rakta a garast, ami, ha lassacskán is, de gyarapodott.
Csillogó szemmel számolta mindig újra, amikor pár forintot tudott tenni, félrerakott kis pénzecskéjéhez.
– Berakta a bankba, vagy a takarékba? – kérdezte Sárika.
– Bankbaa?! – nevette el magát Nagyapó. – Szegény embernek a szalmazsákja, vagy a ládafia volt a bankja.
– Ott nem kamatozott!
– Nem. De el sem veszett! Azt érezte csak magáénak, ami a kezében vót! Amikor akarta, megnézhette, megszámolhatta vagy csak, mert nyomta az oldalát, érezte, hogy megvan.
Egyre csak mondogatta, mintha magát akarná meggyőzni, hogy: Kell mán egy új szeker! Ez mán akkor is vén vót mikó édsapám, nékem atta! Muszáj leszek csinátatnyi, míg széjjel nem hull alólam!
Így meggyőzve magát, hogy nem kidobja csak, azt a pénzt, így szólott egyik nap, édesanyámhoz:
– Hallod-é lelkem! Én elmék a tótho, oszt megpróbálok megegyezni véle!
– Hát csak mennyé kedves, ha úgy látod jónak! – mondta édesanyám. Evvel a dolog el vót intézve. Ha meg tud egyezni a kerékgyártó mesterrel, lesz szekér.
Ha nem, majd máskor később lesz, de az a pénz, mán csakis arra költendő!
– Osztán a gyermeket is viszed magadval? – kérdezte még édesanyám. Addig se lábatlankodtam körülötte!
– Viszem hát! Legalább nem mék magam! Meg hát, hagy lássék világot!
Hú, de örültem.
Mint kiscsikó, rohangáltam körbe az udvart, riogatva a lábas jószágot.
Szerettem vele mennyi, ha ment valamére, a dóga után.
Ezeken az utakon mondott tanmeséivel az élet olyan rejtelmeire nyitott ablakot nekem, mire magamtól úgy lehet, rá sem jöttem volna.
– Gyalog mentetek? – kérdezett közbe a kislány.
– Gyalog bizony! Nem járt még akkor busz. Vonat ugyan volt már, de „fizetni azér”, mikor ott van az embernek két jó lába!
Esetleg, ha jött arra egy szekér, vagy kocsi, amit ismerős hajtott, felkérezkedtünk.
Ha az elvitt egy darabon, addig nem kellett a földet taposnyi.
– Stoppoltatok! – kacagott fel Sárika. – Ti már akkor stoppoltatok, amikor azt még ki sem találták!
– Így is mondhatjuk mosolygott Nagyapó. – Bár én mindig szívesen gyalogoltam. Olyan erős két lábam vót, hogy körbe szalattam vóna vélük az egész világot!
Hajaj! Rég vót, igaz se vót! sóhajtotta az öreg ember, és tovább mesélt:
Emlékszem, jókora derékember vót az a kerékgyártó.
Majd kitörött a nyakam, mire a fejem úgy felemeltem, hogy megnézzem, milyen az arca!
Kedves nyájassággal fogadott bennünket. Mint – gondolom – mindenkit, akiben vevőt sejtett.
Míg édesapámmal egyezkedtek, én széjjelnéztem a portán.
Nagy háza, nagy udvara vót a mesternek.
És ez a nagy udvar, telis tele vót minden féle-fajta faanyagval.
Vastagabb vékonyabb farönkök, hasított lécek, fűrészelt deszkák mindenütt.
Mindenféle félig-, vagy még félig sem kész, meg olyan szekér- meg kocsi-alkatrészek, melyek már majdnem teljesen készek vótak.
Javításra váró kerekek, néhány küllővel, vagy anélkül.
Szekéroldalak, első-, hátsó-saroglyák, rudak, lőcsök.
Szóval minden vót ott, miből, az én gyermekeszemmel gondolva, valami varázslat során, összeállhat egy szekér.
Végül is, úgy láttam, hogy megegyeztek. Ami nyilvánvaló vót abbúl, ahogyan kezet ráztak egymásval.
Meg volt elégedve édesapám a mesternél látott dógokval, nomeg a kialkudott árval is.
Vígan fütyörészett az úton végig, hazafelé ment, csak úgy magának.
Az pedig nála a megelégedettség jele vót. Mindég fütyölt, amikor megelégedésére ment a dolog.
Egyszer mégiscsak abbahagyta a fütyörészést, és hozzám fordult:
– Tudsz-e te süvíteni? – kérdezte.
– Tudok hát! – mondtam hetykén.
– No!? Hagy halljam!
Összecsücsörítettem a számot, osztan jóerősen kifújtam a levegőt.
Édesapám akkorát nevetett erőlködésemen, hogy még a hasát is fogta.
Szerintem, sokáig a fülébe csenghetett a füttyöm, mert lépten nyomon nevetve utánozott.
Ő, engem! Majd így szólt:
– No, hallod-e! Ha én is így sűvőtöttem vóna a jányok után?
– Csak azér néztek vón hátra, hogy lássák, ki el?l szalaggyonak el! Így csinájjad-e! – mondta, és mutatta.
Nem szorította össze a száját, csak szép finoman összeigazította. Nem fújta erővel, csak, ahogyan kellett.
Olyan szépen szólott szájából a fütty, hogy a dalos madár is megirigyelhette!
Öröm vót azt hallgatnyi!
Nagyon akartam én is olyan szépen fütyülnyi!
Próbálgattam.
Édesapám javítgatta, mondta, mutatta, kifogyhatatlan türelemmel.
Addig-addig, hogy mikorra a kapunkhoz értünk, mán együtt fütyültük, hogy:
„Gyere ki, rózsám! Gyere ki! Ketten leszünk ideki!”
Ki is jött a mi rózsánk. Az én drága édesanyám. Összecsapta két kezét:
– Jaj de szépen fütyültök! Tisztára, mint az énekes rigók!
Alighogy ezt kimondta, a közelben megszólalt egy rigó. Talán tiltakozni akart!?
De édesapám, gyengéden meglökött: – Felejjé nekie! – mondta.
Bátortalanul, de összeigazítottam a számat, és utánozni próbáltam a rigót. Tetszett-e neki, vagy tanítani akart, de válaszolt. Örültem neki nagyon! Nem hagyhattam válasz nélkül. Jó ideig elszórakozott velem az a rigó – húzta mosolyra a visszaemlékezés Nagyapó száját.
– Hát így tanultam meg fütyülnyi – mondta, és mintegy bizonyításképpen elfújt egy gyermekdalocskát.
– Ezt én is ismerem! – csillant fel Sárika szeme. – Ez a „boci boci, tarka”! Ezt még én is eltudom fütyülni! – mondta és fújni kezdett.
De bizony csak „s”-el, „sz-„ek jöttek ki ajkai között, zavaros összevisszaságban.
– Ezt, még gyakorolnod kell simogatta meg Nagyapó, unokája fejét.
Nosza! Zengett az udvar, zengett a ház ezután!
Sárika gyakorolt!
Előbb össze-vissza, majd egyre finomabban szóltak a dallamok.
Amikor pedig, „igazánráérzettafüttyízére”, végnélkül fújta, Nagyapó meg örömmel hallgatta.
Leírtam: FELDEBRŐ, 2003.július21. Kása Terka/ Kiss Jánosné
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Pápay Aranka
