Bojtor Iván : Születésem előtti születésnapjaim

 

A születésem előtti ezernyolcszáztizennegyedik születésnapomon, 140. Október 30-án, Ner egy fához kötözte a fiát, a száját betömte, és oda telepedett mellé. A falu többi harcosa, köztük én is, egymást váltva segítettünk őrizni.

Akkoriban ez volt az év utolsó napja, és a sötétedéskor kezdődő nap nem tartozott egyik évhez sem, sem az ó-, sem a következő újévhez. Ez volt az, az éjszaka, amikor titokzatos, furcsa dolgok történhettek, mert kinyílott az emberek és az istenek földje közti határ. Szörnyek, manók és tündérek tűntek fel világunkban. Előfordult, hogy megöltek valakit, de bárkit gazdaggá is tehettek csodákat tévő ajándékaikkal. A tündérek, olyan dalokat énekeltek, amit csak az hallhatott, akinek üzentek vele. Ner fia egy ilyen éjszakán találkozott azzal a lánnyal, aki megígérte neki, hogy ezen az éjjelen ismét meglátogatja.

Hajnalban kimentem a fához, vizet vittem a fiúnak és az apjának, aki egész éjszaka őrködött. Ner ott aludt a fa tövében, de a fiú eltűnt. Átvágott bőrszíjak hevertek a fűben. Ner felriadt, körbe tekintett rögtön megértett mindent. Csak ült ott maga elé bámulva.

– Majd előkerül – próbáltam vigasztalni, mire ő megrázta a fejét:

– Soha többé nem látjuk. Aki a tündérek országába merészkedik, az csak háromszáz esztendő múlva térhet vissza a mi világunkba.

 

A születésem előtti ezernégyszázharminckilencedik születésnapomon, 515. Október 30-án érkeztünk haza, Brannal a rejtelmes nyugati óceánról. Mindenki ujjongott mikor végre megpillantottuk Eire partjait. Nagy út volt mögöttünk, sok szigetet meglátogattunk, és elhajóztunk egészen a másik partra a Boldogok Földjére.

Már sötétedett, mikor elértük a parti sziklákig. Ekkor Nechtan, Collbran fia, beugrott a vízbe és hol úszva, hol a vízben gázolva a part felé tartott. Mikor kilépett a szárazföldre, úgy láttuk, mintha ugrott volna egyet és eltűnt a szemünk elől. Nagy nehezen kikormányoztuk a bárkát és megkerestük azt a helyet, ahol Nechtan partot ért. Annál a sziklánál csak egy kis halom hamut találtunk, lábnyomokat, nem. Mindnyájan Branra bámultunk, tőle vártunk magyarázatot. Ő így szólt: – Nechtan hibázott, meggondolatlanul előre szaladt saját korában. Előre rohant az emberi időben.

 

A születésem előtti harminchatodik születésnapomon, 1918. Október 30-án, Pulában egy robbantó különítménybe osztottak be. Az volt a feladatunk, hogy a sérült hazatérésre alkalmatlan német tengeralattjárókat felrobbantsuk, nehogy az entente hatalmak kezére kerüljenek, ha az osztrákok fegyverszünetet kötnének. Azon a napon robbantottuk fel többek között az UB-50 számú hajót a kikötő hullámtörője előtt.

Aznap ez volt a negyedik hajó, amelyet elsüllyesztettünk. Az UB 129, az U-73 és az UC-34 már a tenger mélyén pihent. Mire az UB-50-re került a sor teljesen besötétedett.  A robbanás szokatlanul nagy volt. Később sokat gondolkodtam ezen az eseten. Akkor éjszaka arról álmodtam, hogy a tengeralattjáró felmerült a tenger alól, a legénység beszállt és elhajóztak.

Már Németországban hallottam a hírt, hogy az UB-50 november 9-én Trafalgárnál megtorpedózta és elsüllyesztette az angol Brittania sorhajót, mivel nem tudott a fegyverszünetről. Nem értettem, hogy mi is történhetett. Később olvastam egy Einstein nevű fizikus cikkét, melyben azt írta: „Az időt múltra, jelenre és jövőre felosztani illuzórikus elképzelés.”

 

A születésem előtti tizenhatodik születésnapomon, 1938. Október 30-án, este óriási balhé volt. A C.B.S. rádiót hallgattuk Teddel, mint minden vasárnap este, mikor nem volt pénzünk arra, hogy táncolni vigyük a lányokat. A rádió Wells „Világok háborúja” című regényét sugározta. Persze, kegyetlenül amerikai stílusban. Tednek nem tetszett, hogy átírták a történetet. Én azzal védtem a rádiósokat, hogy így sokkal életszerűbb és izgalmasabb az egész.

Már fele lement az adásnak, ott tartottak éppen mikor a bemondó felolvassa, hogy New Jersey-ben statáriumot hirdetnek ki, mikor berohant a szomszédunk, hogy meneküljünk, mert itt vannak a marslakók, és mindenkit megölnek, aki az utjukba kerül. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy miről is van szó, de kifutott a házunkból és fél perc múlva hallottuk, hogy a kocsiján elhajtott valamerre.

Ekkor Teddel kimentünk az utcára. Egy lélekkel sem találkoztunk. Az öreg Tom kocsmája is tárva-nyitva állt. Töltöttünk magunknak egy- egy sört és megittuk. Többet nem mertünk, hátha feltűnik az öreg és akkor, jaj nekünk.

Hazafelé menet, Jack-kel találkoztunk, aki a szomszéd utcában lakott és én eddig, teljesen hülyének néztem.

– Mindenki elmenekült. Visítoztak, hogy itt vannak a marslakók. Pedig még nincs itt az ideje – szólt.

– Minek nincs itt az ideje? – kérdeztem döbbenten.

– A marslakók inváziójának – felelte – Nostradamus szerint 2020. Október 30-án fognak megérkezni.

 

1954. Október 30-án éjszaka az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének Super Constellation szállító repülőgépe eltűnt az Atlanti-óceán felett. A fedélzeten negyvenketten tartózkodtak, köztük négy nő és öt gyerek. A repülő eltűnésének okára, hivatalos magyarázat máig sincs. Ez egy nagyon különös éjszaka volt. Egy tudományosan nem bizonyított elmélet szerint, a Super Constellation a Bermuda-szigetektől északra átsiklott egy másik idősíkba…

                                 Megszülettem.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 59 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”