Lovasz Evi : NORA – II. – 8./1 Az angyal báránya

Végül hazavitt, de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő biztos a nőjére gondolt, én meg arra, mi lesz, ha elmondja Ádinak. Bezárnak valami drogelvonóra, és azzal kész, vége az életemnek. Ha a szüleim megtudják, akkor meg tuti fix.
Ültem az ágyamon, ujjaim közt pörgetve a kicsi zacskót. Nem állhattam le vele, most nem! A balettévzáró után a röpi döntő jött, a kettő között két nagydolgozat. A hétvégén a kórusverseny, majd egy nagydoga, két napra rá a gimis tanulmányi verseny, még két nagydoga, majd a sulibál. Szemem az íróasztalom felett csüngő időtáblázaton pingpongozott. Csupa piros felkiáltójel, másfél hétig. De aztán vége! Aztán itt a nyár! Hófehér rubrikák sorakoztak egészen szeptemberig. Anyám azért majd telefirkálja, de az már legalább nem lesz piros felkiáltójeles. A kínfekete az ő színe.
Makulátlannak kellett lennem. Tökéletesnek és még annál is jobbnak. „Ne hozz szégyent a nevemre!” – szokta mondani anyám. Kellett a fenének a neve, de ezt dobta a gép. Ádámnak bezzeg nem esett nehezére megfelelni. Sőt, ő mindig túlszárnyalt mindenféle elvárást. Én voltam az, aki állandóan pengeélen táncoltam. Nem tudtam kitűnő tanuló, élsportoló, táncos, énekes lenni egy személyben, gyorsító nélkül. Így is iszonyú nehezen. Most nem állhattam le!
Gondolataim örvényét a családom szakította félbe, megérkeztek. A kis zacskót a párnám alá rejtettem, majd ráfeküdtem – így várva anyám ítéletét.
Az első útja természetesen hozzám vezetett.
– Nem táncolhatsz többé! – vágta ki az ajtómat, mutatóujját felém szegezve.
– Gondoltam – böfögtem magam elé.
De arra igazán nem számítottam, hogy eme megnyilvánulásom teljes egészében kiveri nála a biztosítékot. Rám ugrott, rajtam térdelve csapott, ahogy csak bírt, ahol csak ért, alig bírtam eltakarni arcom az ütései elől. Amikor megunta, hogy tenyere nagyrészt az alkaromat éri, a hajamba kapaszkodott, úgy húzott le az ágyról. Akkor feladtam. Könyörögtem Istenhez, hogy sikerüljön végre halálra vernie.
Összegömbölyödtem, karjaim a fülemhez szorítva kanyarodtak a fejem tetejéhez. Már nem hallottam, mit pocskondiázik, csak a saját zokogásom zúgott. Aztán egyszer csak abbahagyta, csend lett. A pánik továbbra is zihálásra késztette a tüdőm. Ahogy csitulni próbáltam, Ádám hangját hallottam, de nem érdekelt, végképp letettem arról, hogy egy nappal is tovább éljek ezen a világon.
Anyám rikácsolt, a bátyám hangja nyugodt volt és határozott. Néhány percig dulakodtak és vitatkoztak, majd újra csend lett. Akkor még jobban féltem. Vihar előtti csendet éreztem, vártam, hogy még nagyobbat kapjak, vagy a konyhakést végre a hátamba. Egy puha simogatás ért végül, amitől legalább annyira megrémültem, mintha fájt volna.
– Csss…
Felnéztem, a bátyám térdelt mellettem. Megöleltem volna, zokogtam volna a vállán, ahogy ilyenkor mindig, de elegem lett. Az egész elkúrt világomból. Az elmúlt tizenhat évem alatt annyit sírtam, hogy már én is untam saját magamat.
– Szerinted képes lennék megölni? – kérdeztem.
Ádi közelebb csúszott hozzám, magához fordítgatta a végtagjaimat, hogy szemügyre vegye, vérzek-e valahol. Még ha most nem is volt nyílt seb, reggelre mindig belilult mindenem. Már ezt is megszoktam.
– Igen – közölte komoly arccal.
Válasza poklot rengetett bennem. Néhány percig még néztük egymást, de sem ő, sem én, nem mertük folytatni a témát.
– Zsolti visszajött – szólaltam meg végül.
– Tudom – vigyorgott pont úgy, ahogy egész nap tette.
– Mióta tudod?
Olyannyira gyűlöltem az életem, hogy képes voltam azonnal a szőnyeg alá söpörni, az egész anyámféle horrordrámát. Nem büntetlenül. Utána még órákig liftezett a gyomrom, és nem bírtam ellazítani ökölbe görcsölt ujjaimat. Bármiféle étvágyról nem is beszélve. Az életigenlésem akkoriban az amfetaminfüggésemben merült ki.
Ádi nem válaszolt, csak mosolygott.
– Mit vigyorogsz? Csaja van! És egyébként is, pontosan emlékszem még arra, amit róla mondtál… Ha valaha is kikezdene veled, péppé verném! Ezt mondtad, bátyó!
– Jaj, Norc, tizenöt voltál, akkor még mindenkit péppé akartam verni, aki csak megközelített! – nevetett. – Az meg hogy csaja van? Ja, van valaki, de nem fontos – legyintett, mire rámeredtem.
– Hogy-hogy nem fontos? Na, álljunk meg! Jól értem, hogy össze akarsz boronálni vele?
– Na, azt azért nem, de tudom, amit tudok.
– A rohadt életbe már! Elegem van belőletek! Miért rángattok úgy, mint egy bábut? – borultam ki ismét.
– Most mi rosszat mondtam? – Ádi arca értetlenül meredt rám, amitől még idegesebb lettem.
– Pont ez a baj, hogy semmit sem mondasz.
És persze erre sem válaszolt.
– Na, ettél ma már valamit? – kérdezte.
– Látod? Már megint csak úgy témát váltasz.
– Nézd, én értem, hogy vékonynak kell lenned, de megvolt a bemutató, most már ideje enned. Legalább tíz kiló mínuszban vagy, még a balettmérleghez képest is.
– Ádi, nem veszed észre, hogy én ezt már nem bírom tovább?!
A bátyám felállt, majd az ablakhoz sétált. Kezdett alkonyodni. Arcára a nap mély narancs sávokat húzott. Már megint túl messzire mentem. Tekintetét most ugyanaz a létgyűlölet sötétítette, ami az enyémet is.
– Még bírnod kell – sóhajtotta az ablaknak, aztán újra felém fordult. – Gyere, menjünk el kajálni!
– Tanulnom kell! A genetikába még bele se néztem.
– Utána elmondom az egészet.
– Nem akarom elhagyni a szobámat! – vitatkoztam.
– Anya már nincs itthon, apa is lép mindjárt.
– Akkor sem! – erősködtem.
– Jól van, akkor hozok fel valamit, de eszel. Nincs vita!
– Vagy? Te is megversz? – pampogtam, és már én sem értettem, hogy mondhatok Ádinak ilyet.
Tekintetét rám tapasztotta, ahogy elfordult az ablaktól, és felém lépett.
– Mit szedsz?
– Semmit – sóhajtottam –, fogyókúrás cucc.
Másodpercekig nem szólt, nem mozdult, csak bámult.
– Honnan van? – faggatott tovább.
– Hagyjál már, le fogok állni vele, ha vége az évnek.
Rettegve néztem fel rá ezután, szemöldöke sűrű ráncokba rendeződött. Mindent tudott a gyógyszerekről.
– Miért kéne év végéig fogyóznod? – És akkor lebuktam. – Szóval nem fogyókúrás cuccról van szó. Gyorsító. Illegális? Speed?
A szőnyeget bámultam. A fehér, habkönnyű bojtokat. Térdre esett, megragadta az állam, és maga felé emelte az arcom. A szememet nézte, a kitágult pupillámat.
– Húgom… Miért? – kérdezte, de tudta a választ.
Szememet elfordítottam és megvártam, míg elenged. Elém ült, hosszú másodpercekig csak kereste a szavakat, amiket nem találhatott.
– Le kell állnod vele azonnal! – Végül az orvos szólt ki belőle.
Újra ránéztem, és még bíztam abban, hogy tud segíteni.
– Akkor nem tudom befejezni az évet.
Tudta, hogy igazam van. Én csak sejtettem, milyen lehet az élet lassabban, ő pedig minden más elvonási tünettel tisztában volt.
– Akkor sem hagyhatom, hogy drogozzon a húgom. Egyáltalán honnan szedted?
– Akkor sem, ha anyánk kibelez?
– Picsába, Norci!

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:12 :: Lovasz Evi
Szerző Lovasz Evi 41 Írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/