Nem érdekelt a ház, gondoltam, úgyis gyűlölni fogom. Minden házat gyűlölni fogok, amiben együtt kell vele léteznem. Ő mindig, mindenhol ott van. A pofon a folyosó kanyarban csattan a legnagyobbat, ahol váratlanul ér.
Erőn felül rohantam, és ahogy fáradtam, már egyre inkább csak lépegettem, aztán megfordultam. Nem követett. A ház innen már csak apró kockának tűnt, apró narancssárga ablaknégyzetekkel. Csend volt, a mérhetetlen némaságba ziháltam tüdőm legmélyebb lélegzetét is, aztán összeestem. A hóban fekve bámultam a testem fölé magasodó, hatalmas teliholdat; hát, előbújt végre.
Bárcsak rám zuhanna! – kívántam, és behunytam a szemem. Készen álltam a hold általi halálra. Amikor légzésem ismét elcsendesült, lépéseket hallottam meg a távolból. Nem anyám volt. Megismerem a járását, valószínűleg a szagát is kilométerekről. Kinyitottam a szemem és úgy tűnt, mintha a hold mosolyogna rám, semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna ölni. Bántam és egyben meg is nyugodtam. Újra lehunytam a szemem, pihegve vártam, hogy a bátyám ideérjen, a vállára vegyen és visszacipeljen valami melegebb helyre. Fázni kezdtem, de nagyon.
A hóropogás egyre hangosodott, majd közvetlenül a testem mellett ért véget. A lépések megtorpantak. Kinyitottam a szemem. A hold egy szeletét arca és vállai sötét árnyként takarták el. Egyikőnk sem mozdult.
– Hé, királylány, nincsen baj? – kérdezte végül ő, aki nem a bátyám volt.
A ténytől nagyon megijedtem. Egyáltalán nem számítottam idegenre. Az arcomról a fagy nagyon hamar leolvadt a szégyenérzet forró vörösségétől. Igyekeztem felállni, de a lábaim teljesen elgémberedtek a hidegtől.
– Nincsen – válaszoltam azonnal, de felállni nem sikerült. A seggem nagyot huppant a hóban.
Ő kinevetett, majd utánam nyúlt és talpra állított. Megszédültem karja hihetetlen erejétől. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és azonnal elnyelne a pokol – ha már a hold nem volt kegyes összezúzni –, mit sem törődtem többé a beégésemmel, amikor a holdfény végre láthatóvá tette arcát. Azonnal beleszerettem.
Tizenöt éves voltam akkor. Előző nap Leonardo DiCaprio-ba voltam szerelmes, ma őbelé, holnap pedig valószínűleg valami gagyi pop-sztárba leszek. De halálosan!
– Minden oké? – kérdezte még mindig inkább nevetve, mint mosolyogva.
– Igen, képzeld, miért ne lenne?! – kaffogtam, mert kezdett iszonyúan idegesíteni, hogy én vagyok a röhögés tárgya.
– Hát, csak mert repkednek a mínuszok, neked meg fürdeni támad kedved, vagy nem tudom, miért heverészel itt a hóban?! – kérdezte, miközben zsebéből cigit és öngyújtót vett elő.
Rágyújtott. Megbabonázva néztem a dohányzás művészetét, és abban a pillanatban döntöttem el, hogy ha belé nem is, a dohányzásba örökké szerelmes leszek!
– És a sérülésed sem mellékes – lökte oda.
Akkor jutott eszembe a szám. Úristen! Mindkét kezemet az arcom elé húztam, megfordultam, és sietni kezdtem a házunk felé. Nem volt túl okos ötlet, bevallom, ugyanis semmit nem láttam, így a bátyámat sem, aki épp akkor ért oda hozzánk. Nekirohantam, és újra a földön találtam magam, így ismét én lettem a vihogás tárgya.
– Norci, Anya komolyan mondta, hogy szomszédaink vannak… Nem kellene magántulajdont sértened – korholt le a bátyám.
– Norci?! – kérdeztem vissza ízlelgetve az új becenevemet.
– A kishúgod? – kérdezett hirtelen közbe a fiú, és az arcom lilára váltott a dühtől a „kis” jelző miatt. A bátyám bólintott.
– És nem tudja a saját nevét?
Lila arccal, fröcsögve fordultam felé.
– Nekem nincs nevem! – közöltem, majd igyekeztem otthagyni őket.
– Ú, királylány, orvos látott már? – kiabálta utánam.
– Képzeld, a bátyám az! – fordultam felé dicsekedve, mire a bátyámhoz lépett, és elismerően kezet fogott vele.
– Gratulálok akkor, nekem még van egy évem – mondta, majd eldobta a csikket és bemutatkozott. A bátyám torkán akadt a szó.
– Ádámnak hívják – segítettem ki, mire a fiú összevont szemöldökkel nézett egyikünkről a másikunkra.
– Elég furák vagytok a saját neveitek tekintetében… – mondta végül.
– Igazából nekem is van még egy évem – hadarta a bátyám. – És szóval elég kemény napunk volt, vissza kell mennünk a házba – szabadkozott.
– Siessetek, királylány így is fix, hogy tüdőgyulladást kap – mondta, majd ő is hazafele kezdett hátrálni.
– Az kizárt! – vágtam vissza, és köszönés nélkül sarkon fordultam.
