Lovász Évi : NORA – Első könyv: Lélekmező – I. – 1./1 Téli telihold

Sötét, téli este volt. A hóból csak annyit láttunk, amennyit az autó fényszórója megvilágított: galambürülék-szürke kását. Oldalt, az ablakon tömény feketeség tükröződött. Sehol egy villanyoszlop vagy a hold, ami megmutatta volna a minket körülvevő, egyre sűrűsödő fenyőerdőt.
Az ablakhoz dőltem, fehér párát leheltem az üvegre, és ujjammal betűket kezdtem rajzolni.
„R” – minden kunkorát és szárát mélyen belevéstem az emlékezetembe, majd letöröltem. „O” – leheltem, majd írtam újra: olyan szabályos kört, mint még soha. Majd „N”.
– Hagyd már abba! – szólt rám apám. – Te takarítod az autót? – Tekintetünk összetalálkozott a visszapillantó tükörben, aztán újra az útra figyelt.
Már eltűnt az „N”. Ujjam titokban újra az ablakoz emeltem, amikor a másik kezemet megragadta a mellettem ülő bátyám. „Ne! ” – sugallta a szeme. Unottan szusszantam, majd az ablakra képzeltem az utolsó betűt is: „I”.
– Kisfiam, tessék! – fordult hátra anyám a bátyám felé, kezében két apró füzetkével.
Az egyiket átadta nekem: új személyik.
– Kaphatnánk fényt? – kérdeztem.
– Nem! Apádat zavarja vezetés közben – vágta rá.
– Akkor meg miért most adtad ide? – kaffogtam. Még be sem fejeztem a kérdést, a bátyám ujjai újra az enyéimet szorították.
– Hogy legyen, mit kérdezned! – kurjantotta anyám, és csontos kezét rácsattintotta apám combjára, majd markolászni kezdte. Nevettek.
Apámmal újra összenéztünk. Vigyorgó tekintete megtört gyűlöletem súlya alatt.
– Nem tudnátok akkor csak megmondani az új nevünket? – kérdeztem alig hallhatóan, mire a bátyám újra rendre utasított.
– Roni! – morogta megreszkető hanggal.
Anyám hátrafordult.
– Többé ne hívd így, Ádám!
„Tehát Ádám” – ismételtem magamban.
– Nora az új neve.
– Mi? Miért nem Nóra? – húztam meg hosszan az „ó”-t. – Én miért nem kaphattam normális magyar nevet?
A bátyám ezalkalommal feltűnően nagy mozdulattal vette el kezét az enyém fölül. Elfogyott a türelme, ezzel együtt a védelem is. A kérdésemre nem kaptam választ, de továbbra sem bírtam befogni.
– És a vezetéknév? Mi a vezetéknevünk?
– Romanov – válaszolta anyám.
– Mi? Most miért? Miért sújtasz a saját lányneveddel? – keltem ki magamból.
– Állítsd le a kocsit! – szólt apámnak.
Hangja halkabb lett, nyugodt, még kedves is. Apám szinte azonnal tövig nyomta a féket, nem emlékszem, hogy félreállt volna az útról egyáltalán. Anyám kimért, lassú mozdulatokkal gombolta össze leopárd bundáját, majd jobb kezén megigazította a hatalmas gyémántgyűrűt – kővel a tenyere felé fordította. A bátyámhoz ugrottam, de akkorra anyám már rám nyitotta az autó ajtaját, kezével utánam kapott, és kirángatott a hóba. Az út menti árokba estem. Anyám tűsarkú bőrcsizmájával átugrotta az árkot, lehajolt értem, éles körmeit nyakamba mélyesztve húzott fel, majd minden erejével újra belevágott a jéghideg hóba. Aztán újra kiemelt, és gyémántgyűrűs jobb kezével pofon vágott. Ismét elestem. Hallani véltem, ahogy az ajkamból szökkenő vércseppek végiggurulnak a havon.
Lélegzetvisszafojtva, megsemmisülten feküdtem a hóban. Anyám terpesztő csizmái előtt szaporán, ritmusosan mozgott fel-alá a kabát. Kifulladt.
– Mégis mit képzelsz magadról? Itt hagylak a picsába! Fulladj bele a hóba! –zihálta, majd megkerült, és beszállt az autóba.
A bátyám hangját hallottam és ismét őt, ahogy rikácsol. De tudtam, hogy vége. Felkászálódtam a földről, a pulóveremmel megtöröltem az ajkam és visszaszálltam én is a kocsiba.
Azután tovább indultunk. Néhány másodperc múlva a bátyám közelebb csúszott hozzám, és megpróbálta lehúzni a felsőm, de ellöktem magamtól, így a vizes ruhámra terítette rá a száraz kabátot.
Az ablaknak feszültem. Minden porcikám gyűlölettől reszketett. A szüleim úgy kezdtek beszélgetni, mintha mi sem történt volna. Az új házról, ami valójában a régi házunk volt, hogy jó ötlet-e visszajönni, hogy vajon biztos, hogy nem élnek már itt a „régiek”. Amint kezdtem megnyugodni, éreztem, ahogy szivárog ajkamból a vér. Langyos volt, sós és sok ahhoz, hogy mindet lenyeljem. Hozzászorítottam a kabát ujját és megéreztem magamon a bátyám tekintetét.
– Apa, kapcsolj fényt! – A hangja halasztást nem tűrően szólt.
Újra összenéztünk apámmal a tükörben, bár szinte azonnal elfordultam, újra a fekete ablak felé.
– Tudod, hogy zavar vezetés közben! – válaszolta, de még be sem fejezte, már kapcsolt is.
– Vérzel? – kérdezte tőlem a bátyám.
Először úgy tettem, mint aki nem hallja, majd elintéztem egy „hozzám ne érj” fenyegetéssel.
– Apa, állítsd le a kocsit! – szólt előre újra a bátyám.
– Ne állj le, mindjárt ott vagyunk, ez már a faluhatár – közölte anyám.
A bátyámnak ebben a pillanatban durrant el végképp az agya. Kinyitotta a mozgó jármű ajtaját és kiugrott.
– Állj már meg! – sikította anyám.
A bátyám meghalt – hasított belém a gondolat. A bátyám meghalt, és én öltem meg. Elsírtam magam. A szüleim kiszálltak a kocsiból és torkuk szakadtából üvöltözni kezdtek egymással. Vagyis nem egymással, hanem a bátyámmal, aki addigra már a csomagtartóban kutatott. Hamarosan valamelyikük feltépte a mellettem lévő ajtót, és láttam, ahogy a fejem fölött vitatkoznak.
– Valamelyikőtök adja már be neki a plazmát! – kiáltotta a bátyám.
– Add be te, jövőre orvos leszel, csak csináltatok már ilyesmit…
Végül a bátyám adta be, ő volt az első, aki nem szurkálta szanaszét a vénáimat, aki elsőre is beletalált. Talán mert ő így akarta, talán ha a szüleim is így akarták volna, nekik is sikerült volna…
Továbbindultunk, és én nem bírtam abbahagyni a sírást. Egyszer csak kibukott belőlem megint valami, amitől anyámnak ismét gyilkolhatnékja támadt.
– Miért én vagyok az egyetlen vérzékeny a családban?
– Állítsd le az autót! – szólt apámnak, s kezével megérintette a combját.
– Nem, Rúsz. Majd otthon megkapja a magáét – dünnyögte apám, és éreztem, ahogy engem bámul a tükörből.
– Meg ám – válaszolta anyám, majd láttam, ahogy kezén újra a tenyere felé fordítja a gyűrűt.
A bátyámra néztem. Dühösen fújtatott maga elé, majd amikor érezte, hogy őt bámulom, felém fordult.
– Hülye vagy? Meg akarsz halni? – suttogott.
– Ne haragudj! – súgtam vissza és újra kezdtem a zokogást.
– Most már egy szót sem szeretnék hallani az út végéig! – dörmögte apám.
A bátyám magához vette a kezemet és az út végéig betűket rajzolt rá. „N”, „O”, „R”, „I”. Majd „R”, „O”, „N”, „I”. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg benne van a dologban, és emiatt aztán megkedveltem az új nevemet.
Amint leállt az autó, kivágtam az ajtaját és rohantam, ahogy csak bírtam. Nehéz volt, térdig érő hópaplanban kellett anyám elől menekülnöm. Utol is ért volna, ha akar. Ahogy mindig, minden egyes alkalommal. Végül, csak hahotázva utánam üvöltött:
– Ne rohanj a végtelenségig, a szomszédban már laknak!

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Lovász Évi 41 Írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/