Vandra Attila : Nikáb 16. A rejtélyes szexi nő

Se Legrand felügyelő se Leroy kapitány nem nyomozhat tovább az ügyben. Ugyanakkor az autóban felrobbant férfi és nikábos nő kesztyűt viselt, Maryam és Joseph pedig nem. Kik lehettek? S ha nem haltak meg, hova lettek?

 

A rejtélyes szexi nő

 

Amint munkaideje lejárt, Legrand felügyelő beült saját autójába. Már beindította a motort, amikor ismét megkísértette a vágy, hogy engedve kíváncsiságának bemenjen a kávézóba. Végül győzött a kötelességtudat. A parancs az parancs, nem nyomozhat tovább. Végeredményben… tényleg leránthatná a leplet egy beépített ügynökről. Történt már ilyen eset.

 A következő hétfő délben kissé elgondolkodva igyekezett ebédelni, s egyik ügyén töprengve megszokásból mégis ugyanoda tért be. Amint meglátta Jean, a pincér kérdő tekintetét, már megbánta, hogy nem keresett valami alternatívát. Nem az egyetlen vendéglő a környéken… A fiú nem hagyta annyiban.

— Megtudott valami hasznosat, felügyelő úr? — gyomrozta vendégét.

Bernard Legrand azt remélte, ha bevallja, elvették tőle az ügyet, mert más osztály nyomoz tovább, akkor lerázza magáról. Tévedett. Már-már végzett ebédjével, amikor egy harminc év körüli, afrikai származású férfi telepedett asztalához.

— Jean azt mondta, talán segíthetnék önnek… A szemközti török kávézóban vagyok pincér.

Már épp hárítani akart, de odajött Jean is erősítésnek.

— Ha elbeszélget valakivel ebéd közben, aki önként telepedett asztalához, az még nem nyomozás. Megtudhat valamit, közölheti az illetékes kollégával, és…

Túl nagy volt a kísértés. Nem bírt nemet mondani.

— Mondja, mit tud — nézett a vallomást tenni igyekezőre.

— Mindig hárman jöttek. Egy férfi, két nő. Néha együtt érkeztek, máskor ott találkoztak. Az egyik nő elég kihívóan öltözködött, a másik nikábot viselt. Nagyjából heti rendszerességgel, nem ugyanazon a napon, de ugyanabban az órában, kevéssel dél után jelentek meg. Mindig kávét rendeltek, hárman háromfélét, mindig ugyanolyant, és mást semmit. A férfi flat white-ot cukor nélkül, a nikábos nő török kávét, ő is cukor nélkül itta, a másik nő meg capuccinót, és még rá is cukrozott. Keresztnéven szólították és tegezték egymást. A férfi Joseph, orvos, kábé harminc éves, Jeantól tudom az egész nevét, ő Dr. Joseph Beaumarchais. A nikábos nő neve Maryam vagy Miriam, inkább az előbbi, kissé érződött beszédén az idegen hangsúly, de jól beszélt franciául. A másik nő Angélique, lehetett vagy 24-25 éves, az a típus, aki tudja, buknak rá a férfiak. A nők mindketten tanárok vagy tanítónők, inkább az utóbbi, s a Gymnase de la Riviére-t hallottam emlegetni. Nemrég végezhették az egyetemet Párizsban, mert gyakran emlegették a kollégiumot, ahol szobatársak voltak.

— Látott valami intim jelenetet, mozdulatot vagy bármi erre utalót közöttük?

— Soha. Jóízűen nevetni láttam őket, ugratni egymást szintén, összeveszni is alaposan, sértődötten elválni, majd bocsánatot is kérni, de intimitást soha.

— Miről hallotta őket beszélgetni?

— Nem fogja elhinni. Vallásról. Gyakran emlegették a Koránt és a Bibliát, sőt, idéztek is belőlük. Az egyik idézett az egyikből, erre a másik a másikból. Mindhárman jól ismerhették mindkettőt, bár hármuk vallása háromféle. A nikábos muszlim, azt hiszem szunnita, a doktor biztos nem katolikus, talán protestáns. A másik nő, Angelique viszont keresztet viselt a nyakában, aranyláncon. Azt hiszem, ennyi.

— Akárcsak az autóban felrobbant nő… — motyogta maga elé a felügyelő. Már csak gondolatban vonta le a következtetést: „Tehát akkor ő halt meg az autóban…”

— Tessék?

— Semmi, semmi… Csak elgondolkodtam. Köszönöm.

— Remélem tudtam segíteni. Ha van kérdése, csak rajta.

— Nincs, köszönöm… Akarom mondani, igen, segített. A számlát kérem…

Csak miután kiment a vendéglőből, fogalmazódott meg a felügyelőben a kérdés: „Angeliquet miért nem keresi senki?” Aztán talált egy lehetséges magyarázatot: „Lehet csak most került ide Saint Étienne-be. Egyedüli nő… De a munkahelyén miért nem? Hm… Be kellene telefonálnia a Gymnase de la Rivierebe, hátha tudnak valamit — nyúlt már a telefonja után, aztán meggondolta magát. „Be kell szüntetnie bármilyen nyomozást ebben az ügyben…” — visszhangzott a fülében az utasítás. Sóhajtott, majd eltette a készüléket. Azt már nem bírta megállni, hogy irodájába érve ne kutakodjon egy kicsit az eltűnt és keresett személyek országos nyilvántartásában. Akadt három Angelique is közöttük, de vagy az eltűnt kora, vagy az eltűnés időpontja kizárta az egyezést.

Karácsony előtti napon futott össze az utcán a Beaumarchais házaspárral. Egymásba kapaszkodva jöttek vele szembe, mintegy támogatva egymást. Két összetört ember benyomását keltették.

— Jó napot kívánok, kellemes Karácsonyt! — szólította meg őket a felügyelő.

Pierre Beaumarchais csak nagyot sóhajtott, felesége tette szóvá a kívánság abszurditását.

— Miként legyen kellemes az ünnep, a fiunk nélkül? Reméltük, hátha eljön a nap, amikor már négyen ünnepelhetjük, majd már az unokák teszik még színesebbé a Megváltó születésének ünnepét, és mi is magunkon tapasztalhatjuk a Szent család örömét. Még csak el se temethetjük, és ki se mehetünk a sírjához gyertyát gyújtani… Ráadásul férjemnek fel kell mennie a szószékre, megtölteni reménnyel az emberek adventi várakozását…

— Semmi hírt nem kaptak a lyoniaktól, igaz?

— Jártunk ott, és beszéltünk Poincaré alezredessel, a drogellenes osztály parancsnokával. — felelte az asszony. — Megerősítette az ön feltevését: Joseph nem halt meg a robbanásban, de ezt tette hozzá: „Ne féljenek, előkerítjük őket, ha görénylyukból kell, onnan is!” Olyan gyűlölettel mondta…

— Azt feltételezik, ő tette a bombát az autóba…  — szólt közbe a lelkész. — Van ezeknek normális eszük? A fiam orvos, nem gyilkos, sem drogcsempész… És ha nem is halt volna meg a robbantáskor, nem hiszem, már, hogy életben lehet. Aki két napon belül nem kerül elő, azt már rendszerint csak holtan találják meg…

Legrand felügyelő nehéz szívvel vált el tőlük. Még jó, hogy nem kívánt megszokásból boldog újesztendőt is. Karácsony után akadt dolga Lyonban. Maurice Ory felügyelővel, a Kettes Rendőrkapitányság gyilkossági csoportjától véletlenül futott össze.

— Ugye önöktől is elvették a Beaumarchais-Anwari ügyet? — érdeklődött Legrand felügyelő. — És nem nyomozhattak tovább az ügyben? — szegezte lyoni kollégájának a kérdést.

— Nem… Főleg én nem… Miért?

Bernard Legrand meghökkent a megfogalmazáson, végül nem kérdett rá a fura mellékmondatra.

— Csak érdekelt volna, van-e valami fejlemény. A DNS-vizsgálat eredménye gondolom csak az újév után várható… — Habozott, mondja-e vagy sem, végül az igen mellett döntött. — Véletlenül kerültem egy információ birtokába. Sejtem, ki lehetett az autóban megégett nő, mondja meg a kollégáinak. Azt hiszem, tudom, ki viselt olyan keresztet, amelyet a robbanásban meghalt és összeégett nő a nyakában hordott. Nem Maryam Anwari. Csak a keresztnevét tudom, Angélique. Ha ezzel segíthetek kollégáinak a nyomozásban, kideríthetem. Mivel megtiltották, hogy nyomozzak, nem mertem utána nézni.

— Téved, felügyelő úr. Az a kereszt a feleségemé… volt. Gyermeket várt. Néhány napja tudtuk meg… Várt… — nyomatékosította  a múlt időt.

Legrand felügyelő annyira elképedt a bejelentésről, hogy a torkán akadt a szó. Még Ory felügyelő elköszönését sem fogadta. Mire észbe kapott, magára maradt. 

Nem sokkal újév után kapta meg a magyarázatot egy lyoni napilap vezércikkében. „Angelique Ory posztumusz rendőrkapitány, a lyoni Kettes Rendőrkapitányság drogellenes osztályának nyomozótisztje kötelességteljesítés közben halt meg. Temetése katonai pompával…” — Legrand felügyelő leengedte az újságot, nem bírt tovább olvasni.

— Tehát ezért nem volt szabad másnak nyomoznia…

Bűntudat lett rajta úrrá. Vajon mi lehetett az, amivel… Nem, ennek semmi értelme… — győzködte magát. Hosszas vívódás után végül felhívta Maurice Ory felügyelőt.

— Szeretném őszinte részvétemet…

— Köszönöm — vágta el az ezredszer hallott mondat végét a lyoni kollégája.

— Milyen hibát követtem el… — kérdezte Bernard Legrand bűntudatosan.

— Semmilyent. Amikor ön nyomozni kezdett, akkor feleségem már meghalt a robbantásban. A merénylet másnapján még reméltem, a két esetnek semmi köze egymáshoz… Aztán felismertem a keresztet a boncasztalon… Születésnapjára vettem… A DNS vizsgálat csak igazolta, amit már tudtunk. Feleségem beépített ügynökként dolgozott. Kockázatos mesterség…  — tartott szünetet Maurice Ory hallhatóan a könnyeivel küszködve. — Már készen álltak a leleplezésre. Ám akkor Angélique jelezte, még nagyobb fogásra van lehetőség. Milyen, nem tudjuk. A telefonján megosztotta a helyzetét. A kollégák távolról követték. Kaphattak valami fülest, mert elhagyták az autót, amelyet megtaláltunk a merénylet helyszíne közelében. Aztán jött a bomba. De miként kerültek abba az autóba, azt még elképzelni sem tudjuk.

— S ki a férfi, aki vele robbant fel?

— A követett drogkartell bárójának a fia. Sebtében elhagyott autójukban, a GPS-ben a régi címek közt megtaláltuk a „gyárat”, ahol K2-t gyártottak. A „bárót” és a banda nagy részét lefüleltük, bár többen is kereket oldottak, s felszívódtak. Majd elfoglalja helyüket egy másik bűnszervezet…  — tette hozzá keserűen.

— Köszönöm, hogy megosztotta ezeket velem. Segíthetek valamiben? Én itt vagyok Saint Étienne-ben. Lehet, könnyebb önöknek is, ha…

— Köszönöm az ajánlatát. Jobb, ha kimarad a nyomozásból. Elvileg most már nem lenne kockázata, de nem lehet tudni, mit hoz a holnap… Tudom, nyomás nehezedik önre. Feleségem kollégái mesélték, hogy Fatma Anwari és a Pierre Beaumarchais is megkereste őket, információkat kérve eltűnt gyermekeikről, s mindketten „bezzeg ön”-ként emlegették nyomozó munkáját. Nehezen tudták elfogadni, hogy nagyobb itt a tét… Mi jár az eszében? Mi a szándéka?

— Mit tud néhai felesége, valamint Joseph Beaumarchais és Maryam Anwari kapcsolatáról?

— Semmit. Amikor kiderült, mi történt, megkérdeztem a kollégáit, s azt állították, nevük egyetlen jelentésében sem szerepelt. Informatikusunk végigkutatta a számítógépét, s nem találta meg e két nevet, még rejtett dokumentumokban sem. Ám élete utolsó napján, mint említettem, Angélique jelezte, még nagyobb fogásra van lehetőség. Lehet, hogy akkor került kapcsolatba velük. Miért?

— Kaptam egy fülest. Maryam Anwari és Joseph Beaumarchais kapcsolata nem merült ki az orvos-páciens ismeretségben. Egyszerre zárták le telefonjukat, egyszerre számolták fel bankszámláikat, de meg se volt nekik egymás telefonszáma és e-mail címe. Pedig heti rendszerességgel együtt kávéztak a Rue de Amoroux-n, de nem kettesben jöttek, hanem mindig egy másik nő társaságában, akit Angéliquenek hívtak. A pincér szerint mindhárman ismerték a Bibliát is a Koránt is. Felesége olvasta a Koránt?

— Igen. És jól beszélt arabul. Kellett ahhoz, hogy nikábot viselő muszlim nőt eljátsszon, amikor beépült. Azért választotta ezt a szerepet, mert így kisebb a lebukás kockázata.

— Ezek szerint a felesége… — tűnődött félhangosan Bernard Legrand

Ory felügyelő is kicsit elgondolkozott, majd gyanakvó hangon kérdezte:

 — De miért nem jelentett erről? Nekem nem beszélt róla, azt még értem. A titkos akciókról egymás előtt is hallgatnunk kellett. Neki is, nekem is. De a főnökeinek?

— Lehet, így készült a szerepre.

— Miért kellett ezért Saint Étienne-be utaznia? Lyonban nem talált volna „tanárt”?

— Talán így nem volt annyira szem előtt. Mindenesetre a két eltűnt és körözött személy környezetében senki sem tudott találkozásaikról — találgatott Bernard Legrand.

Bár kezdett összeállni egy elképzelhető történet, Maurice Ory tovább kételkedett.

— Angélique csak egy hónapja épült be… Valami itt nincs rendben…

A kezdeti „heuréka”-érzés után a kétely kezdett átragadni Legrand felügyelőre is.

— Nem ártana utána nézni Maryam Anwari munkahelyén, a Gymnase de la Riviéreben. Ott már nem kutakodtam utánuk, mert elvették tőlem az ügyet.

— Megtenné? — kérdezte lyoni kollégája várakozóan. Nem kellett látniuk egymást, mindkettejüknek a tiltás jutott eszébe, és a megállapítás: „Elvileg most nem lenne kockázata, de nem lehet tudni, mit hoz a holnap…” Még nincs holnap…

— Meg… Engem is hajt a kíváncsiság.

Már épp bontani akarták a vonalat, amikor Bernard Legrand felügyelőnek eszébe jutott valami.

— Kolléga, ön nem nyomozhatott, de hozzátartozóként nem érdeklődött véletlenül a terrorelhárításnál, találtak-e valami kapcsolatot a fegyverkereskedők és felesége halála között?

— De igen… beszéltem Painchaud főhadnaggyal…

— Főhadnaggyal? — lepődött meg Legrand felügyelő.

— Előléptették. Megelőztek egy karácsonyi terrortámadást. Szerinte a vallomásra rávett fegyvercsempész és társa tiszta véletlenül kerültek a hálóba a robbantáskor. Rosszkor voltak az ő szemszögükből rossz helyen. A letartóztatott Iszlám Állam híveinek telefonkönyveiben és híváslistájában viszont többször is felbukkant az Anwari név. Legtöbbször Abdul, viszont a Maryam is. Bizonyíték ellenük azonban semmi, de kérdőjeleket vet fel, hogy az egy éve balesetben meghalt Jasmine Anwari nevét és számát megtaláltuk az egyik potenciális terrorista, Ali ibn Chérif telefonjában. Holtan biztos nem vett részt a megelőzött karácsonyi támadás előkészítésében. Nem sikerült bizonyítani Huquenin őrnagy kapcsolatát sem a fegyverkereskedelemmel, ám unokaöccse biztos szállított információkat a maffiának. Az őrnagy beadta a lemondását, ő kért vizsgálóbizottságot önmaga ellen, s kérte áthelyezését a közlekedéshez, mert a történtek után ő nem dolgozhat többé a terrorelhárításnál.

— Hallottam hírét. Nem volt különösen szimpatikus számomra, de karakán ember, az biztos — ismerte el Bernard Legrand.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.