Az állatok békésen éltek az otthont adó erdő védelmében. Dús lombkoronák, és a sok bokor termése biztosították az ott élők táplálkozását. Sajnos ez a békés élet veszélybe került, amikor az ember megjelent a területen. Egyre több fát vágtak ki, ezért sok állat elveszítette a rejtekhelyét.
Egyre beljebb kellett menekülniük az erdőbe. Ezért elhatározták, hogy félreteszik a különböző fajok közt néha előforduló ellentéteket, és összetartva elmennek új otthont keresni, de tudták, hogy békés vidéket egyre nehezebb találni, mivel az ember mindenhol pusztít. A sok erdőtűz is fenyegette az ott élőket. Összegyűltek kicsik–nagyok, hogy megvitassák, mit tegyenek. Eldöntötték, hogy keresnek olyan helyet, ahol, biztonságban élhetnek. Fájó szívvel indultak útnak, féltek, vajon találnak-e valahol olyan helyet, ahol boldogok lehetnek. Az erdő szélére érve még egyszer hátranéztek, s aztán szomorúan mentek tovább. Érezték, hogy egymásra lesznek utalva. Tudták, nem lesz könnyű megtalálni a megfelelő helyet, amit otthonuknak érezhetnek. A hosszú úton haladva sok akadályba ütköztek. Forrón perzselt a Nap, ezért sokat szenvedtek a szomjúságtól, és az élelem is kevés volt. A fáradságtól nehezen tudták kikerülni a sok kidőlt fát. Egy szegény őzike beleesett egy csapdába. Megijedt, azt hitte, soha nem kerül ki onnan, de a medve segített neki úgy, hogy odagörgetett egy kidöntött fát, amire felmászott az őz, így megmenekült. Ahogy tovább mentek, újabb csapda állta útjukat. Ezuttal a medve lépett bele a hálóba, amit az emberek raktak ki, hogy azzal állatot fogjanak. A mókus azonnal a segítségére sietett, nyugtatta a medvét, ne félj, kiszabadítalak. Addig rágta a hálót, amíg a lyukon ki nem fért a medve. Tovább indultak, de érezték, hogy ilyen fáradtan nem jutnak messzire, ezért úgy döntöttek, megpihennek. Másnap napfelkeltekor ébredtek, és indulhattak tovább. Sok erdőt, mezőt hagytak el, ottélésre egyik sem felelt volna meg. Kezdték feladni a reményt, hogy megtalálják egyszer az igazi otthont, ahol nem kell félniük az emberek tevékenységeitől.
Elértek egy útelágazáshoz, s azon gondolkodtak, merre menjenek tovább. A könnyebbnek látszó utat választották, de megbánták, mert átláthatatlan, bozótos területre vitte őket, ahol képtelenek voltak még előre jutni is. Megtanulták, hogy nem mindig az a jó, ami könnyűnek látszik, sokszor a nehezebb út vezet a célhoz. Így visszatértek az elágazásig, és elindultak a másik irányba. Ez az út is tele volt nehézségekkel, göröngyökkel, hegyekkel, völgyekkel. Egymást bíztatták, hogy gyerünk, menjünk, talán már nincs messze az a hely, amit keresünk.
Felértek egy magas hegyre. Csodálatos táj tárult eléjük. Hatalmas erdő, nagy fákkal és ígéretes bokrokkal hívogatta őket. A látvány erőt adott az állatseregnek, hogy elérjenek addig az erdőig. Odaértek és alig hittek a szemüknek, közelről még szebb volt, és tele mindenféle terméssel, magvakkal, gyümölccsel. Letelepedtek és benépesítették az új otthonukat. Megegyeztek, hogy mindig összetartanak, bármi történjen is ezután. Ezzel az új hellyel nem csak otthont találtak, de örök barátok is maradtak, megtanulták, hogy együtt minden nehézséget és rosszat legyőzhetnek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Farkas Erzsébet
