Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 43

 

43.

 

 

 

 

 

Mandelt sikerült útnak indítani. Többen úgy gondolták, nem volt a legjobb döntés, hogy őt bízták meg. Óhatatlan az lesz vele is, mint a legtöbb ilyen ügynökkel, hogy először a saját érdekeit intézi el, aztán jön a közös. Attól mégsem tartott senki, hogy Mandel felvesz egy nagyobb összeget a bankból és kereket old a testvérével. Ugyan hová tudnának menni, még pénzzel is? Vagy Portugáliába, vagy Spanyolországba. Feltéve, ha vannak ajánlóik, na meg elég pénzük. Svájcba meg hiába vinné a testvérét, számon kérnék rajta a felvett összeget.

 

Két bérházat már ki is néztek. Mandelnek meg kell keresnie az ottani megbízottat, és a többi már csak anyagi kérdés. Ami még egy nem várt, ám pozitívum, hogy Svájc hivatalosan is bejelentette, hogy a svájci állam is kész a magyar zsidóknak segíteni. Ez valószínű annak köszönhető, hogy a Vatikán, és más államok is, mint Svédország — dacára annak, hogy a németek megszállták — a budapesti követségükön dolgozó egyik emberük, Wallenberg segítségével menleveleket állítanak ki és juttatnak el a rászorultaknak. Sem a nyilasok, sem a nácik nem tudják megakadályozni ebbéli tevékenységüket. Valahogy ők állam az államban.

 

Portugália és Spanyolország, noha a németek szövetségeseiként voltak számon tartva, a követségükön menlevelek kiadásába kezdtek. Egy Perlasca nevű olasz származású „alkalmazott” már személyesen is kimentett többszáz zsidót a nyilasok kezeiből. A kivégzésre a Duna-partra terelt zsidókat mentette meg nem törődve azzal, hogy a saját életét is veszélyezteti.

 

— Szerencséje lesz ennek a Mandelnek — konstatálta a friss híreket Klein. — A hamis papírjait, amik olyanok, mintha valódiak lennének, el fogják fogadni és mindenben a segítségére lesznek. Szóvá is teheti, hogy a két bérház mellé vegyenek még, amennyit csak bírnak.

 

— Ne örüljünk előre doktor úr — szólt közbe Robert. — Noha nem vagyok magyar, de ismerem a magyarok közt azokat, akik a haszonért hajlandók szinte mindenre. Ám nem olyan emberek, akik egy szó, egy tett. Ha valamit megígértek és a pénz már a markukban van, a legnagyobb lelki nyugalommal úgy tesznek, mint akik nem tudnak semmiről. Az adott szó, még ha írásban is van, náluk nem számit. A nyilasok, ahogy hallottam, a legrosszabb alja népség. Elveszik a sok szerencsétlentől az utolsó eldugott ékszereiket, aztán vagy belövik őket a Dunába, vagy Eichmann embereire bízzák őket. Azok meg a legközelebbi transzporttal a halálba küldik valamennyit. Remélem, hogy minden kellemetlenség ellenére sikerülni fog minél több embert a védett házakba vitetnie.

 

— Maga most mivel van elfoglalva, Robert? Remélem nem vett a nyakába semmi privát ügyet? Én csak a vagyonát féltem. Ez soha sem fog megtérülni magának. Hiába maradt egyedül, gondolnia kell a jövőjére. Itt Svájcban már nincsen semmi olyan, amiből pénzt tudna csinálni. Ha béke lesz, beperelheti azt a szemét tolvajt, aki meglopta. Nagyobb esélye lesz, de mi van akkor, ha még sem tud visszaszerezni egy fillért sem? A bíróság nem ingyenes itt sem.

 

— Doktor úr ne féltsen. Bécsben kis szerencsével, a két bérházam még épségben meglesz, feltehetőleg nem bombázták le. Elvették ugyan a fasiszták, de azt könnyebben vissza tudom szerezni. Mindenről megvannak a hivatalos papírok. Én úgy vagyok a pénzzel, hogyha jóra fordíthatom, még ha koldusbotra jutok is, nem fogom sajnálni. Éltem eleget, és ha emberéleteket mentek meg vele, nyugodtan hunyom majd le a szemem. Rájöttem már arra régen, a pénz nem minden. Jó, ha van, és az embernek megvan a nyugalma. Tudom, kevés manapság a hozzám hasonló, aki haszon nélkül fektet be valamibe, amire azt mondják embermentés.

 

— Szép szavak, Robert, de ne legyen ennyire naiv. Ki tudja mi lesz, ha egyszer béke lesz ismét. Az emberek többsége hamar felejt. Nem szeretnek emlékezni a jótevőjükre, mert akkor úgy gondolják, adósaik neki. Van persze olyan, aki nem csinál belőle gondot, és becsületesen megkérdezi, mivel tartozom. Maga meg azt fogja mondani, semmivel, emberségből tettem. Higgye el nekem, Robert, ha egyszer véletlenül rászorul a segítségre, senki sem fog emlékezni magára.

 

— Tudom, doktor, pár embert leszámítva. Ám maga tudja, én nem várok el segítséget. Én sem voltam önzetlen, amikor az ingyen konyhákat működtettem. A szegények ellátása veszteséges lett volna, ha nem „csapolom meg” a tehetősek vagyonát. Egyik a másikat túllicitálva adakoztak. Bár most lennének ilyen kedvükben. De nincsenek. Még csak anyagiakba sem kerülne, ha nem volnának ilyen mohók még mindig. Csak kis ellenállást kellene tanúsítaniuk a nyilasok és nacik ellen. Azokat a gazdag zsidókat senki sem sajnálja, akiket kiraboltak és marhavagonokba zsúfolva elvittek, ki tudja hová. Nem került volna pénzbe, ha azt mondják, ezek is magyarok, nem engedjük őket. Volt rá példa Európában, hogy nem engedték elvinni a őket. Ám nem ezt tették. Horthyról azt gondolták, nem fogja hagyni a deportálásokat. Semmit sem tett. Horthy önmaga is egy megrögzött antiszemita. Most kezdett gondolkozni, hogy nincs ez rendben. A saját tulajdon fiát ejtették túszul a németek, biztos ami biztos alapon, ha a kormányzó úr főméltósága esetleg megpróbált volna nemet mondani bármire. Próbálkozott fegyverszünetet kérni a szövetségesektől, megpróbált kiugrani, eredménytelen. Szerencsésnek mondhatja magát, mert a németek minden ilyen lépéséről tudtak jóelőre. Ha nem adja át a hatalmat Szálasi pribékjeinek, őt és a családját is hamar elteszik az útból. Az egyik fia meghalt „repülőgépbalesetben” a másikat a németek elkapták, hogy legyen mivel zsarolni. Mai napig nem egészen tiszta, hogy miért fogadta el Hitler meghívását. Amig a főméltóságos úr, és a felesége Hitlernél „vendégeskedtek” megszállták Magyarországot.

 

— Robert, ez már csak történelem. Egyben bízhatunk, mostmár hamarosan vége lesz. Ám addig is sok a teendőnk.

 

Pár nap múlva, hogy Mandel Budapestre utazott, távirat érkezett tőle a doktornak. Beszámol mindenről, és pénzt kér még, hogy a nemrégen vásárolt épületek mellé pár másikat szerezzenek.

 

— Mit tegyünk, Feinsilber? — kérdezte először Robertet, mielőtt a társaság többi tagjával is megvitatta volna.

 

— Fogalma nincs. Nem tudom, mi a helyzet, nem saját céljaira akar e némi összeget. A megbízólevele rendben volt, és elkezdett dolgozni. Gyártják gőzerővel a hamis vagy valódi „schutz breaf”(védlevél) menleveleket. Én tudok adni egy keveset a maradékomból.

 

— Este megbeszélést tartok a többiekkel is. Nem akarom, hogy csak maga ajánljon fel. Nincs már abban a helyzetben, hogy jelentősebb összegek állnak a rendelkezésére, és nem érezné meg, ha fizetne. Este a szokásos időben várom. Ha lehet, ne késsen.

 

 

 

Robert felkereste Saráékat, mivel megígérte a férjnek, hogy segít értékesíteni az ékszereit. Genfben ismerte az összes ékszerészt, de senkihez nem volt bizodalma. Aigler annó gondoskodott róla, hogy ne számítson „kompetens” személynek. Nem szerette, ha a fejéhez vágták, hogy közönséges tolvaj. Pláne azok után, hogy köztudottá vált, sok fekete kapcsolata van a németekkel. Sok tiszttel és katonával bonyolított le kétes üzleteket. Mindenféle ékszerre vevő volt, sohasem kérdezte az eredetüket. Ám legjobban a kövek, a briliánsok érdekelték. Azokkal nem volt sok gondja. Kiszedte őket a foglalatból, és mint csiszolt kőre, pillanatok alatt volt vevője. Az aranyat meg beolvasztotta aranyrúdba. Semmi nyomot nem hagyott maga után, hogy kitől mit, mennyiért vett meg. Nem volt bizonyíték arra nézve sem, hogy lopott ékszerekkel kereskedik. Csak pár olyan ember volt, akik, akárcsak Robert, tudták, hogy nem tiszta a keze.

 

— Robert! — fogadták nagy örömmel. — Mikor tudnánk pénzzé tenni az ékszereimet? — kérdezte Sara.

 

— Azért jöttem. Sajnos kissé körülményes lesz, mert ebben a városban egy ember kezében van a piac. És az az ember nekem a legnagyobb ellenségem. El kell utaznom vagy Baselbe, vagy Luzernbe. Ott jól el tudnám adni. Ám nem szeretném magamhoz venni őket. Velem kéne jönnie valakinek. Itt Genfben egy olyan megbízható emberem van, aki hajlandó lesz megvenni. Ma este találkozom vele. Az egészre nem lesz vevő, de egy részére biztosan… Amit meg nem vesz meg, azt nyugodtan rábízhatják. Kezességet vállalok érte, hogy rendesen elszámol majd magukkal.

 

— Vigye el már most, Robert. Mi megbízunk önben. Különben is tartozunk.

 

— Nekem nem tartoznak. Megmondtam a férjének is.

 

Robert átvette az ékszereket. Két köves gyűrűt, két vastag nyakláncot, és két bross kitűzőt kövekkel ékesítve.

 

— Mit kérnek ezekért?

 

— Nem tudjuk mit ér, Robert. Amennyit kap érte. Húsz százalék a magáé — szólt közbe Sara férje.

 

— Nézzék! Én, mint ékszerész mondok árat. Ezek igy összesen több mint százötvenezer frankot érnek. Hogy megkapják-e ezt a pénzt érte, az egy nagy kérdés. Olcsóbban nem szabad odaadni. A köveket biztosan külön fogják értékesíteni. Csak azok ötvenezer frankot érnek, ha nem többet.

 

— De nekünk nagyon kell a pénz. Értse meg, égetően szükségünk van rá. Amig egyedül csak magamról kellett gondoskodni, megvoltam valahogy. Ám most, hála magának, itt a családom.

 

— Értem, de most sajnos nem vagyok olyan helyzetben, hogy azonnal elő tudjak teremteni egy vevőt. Ahogy mondtam, ma este beszélek azzal az illetővel. Talán tudok kapni némi előleget, amig értékesít mindent. Neki sincsen most annyija, hogy azonnal fizessen. Pedig biztosan érdekelné. Nem hitegetem önöket semmivel. Reggel ismét jövök és bízom benne, hogy tudok hozni némi pénzt is. Tudok itt hagyni ötezer frankot. Több most nekem nincsen.

 

— Köszönjük, de nem fogadjuk el öntől. Annyival tartozunk már most is.

 

— Tudják mit? Ne kerüljön rá sor, de majd akkor fogom magukat megkeresni, hogy adják meg a pénzt, ha valaha olyan szerencsétlen helyzetbe kerülök, mint amilyenben most maguk vannak. Remélem, soha nem érek meg ilyent. Ámbár sohasem lehet tudni.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Avi Ben Giora.

Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.