Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Testvérek együtt és külön 3.

részlet

3.

Erdélyben Lajost a határincidensek hírei nyugtalanították, bár még nem tudhatták, hogy 1947 szeptemberére Magyarország belseje felé a kishatárforgalmat teljesen meg is szűntetik, Varga mama is azt szorgalmazta, hogy mielőbb elküldhessék Mariska megmaradt ingóságait.

A „neked azokra már úgyse lesz szükséged” — fenyegetés attól a perctől újra aktuálissá vált, ahogy az orosz parancsnokság megszűnt Marosvásárhelyen, de azt is felfedezhette akárki, hogy a lakás zárva, azt elhagyta a család, bármikor kirabolhatták. Az intézkedést nem halasztgathatták. Domokos családja nem csak furfangos székely, de akkor még bátor is volt Gyulakután.

Kijátszva minden román hatóságot, béreltek egy tehervagont, és elindították Pápay Jenő címére.

A Pápay testvérek szerették egymást, az mégsem zárta ki, hogy Bözsi boldogan szabadult meg az összezártságból, és Mariskában a felgyülemlő fájdalomból irigység szülessen. Az átélt borzalmak, aztán az egymás túl közelségének elviselése és a nélkülözés megtette a magáét a család minden tagjában, mindegyikben másként. Már csak ők laktak a szülőknél, de Mariska már nem bírta elviselni a kilátástalanságot.

Egy nap berohant a konyhában az épp rántást kavargató Mamához, és belemarkolt a feltűzött hajába.

— Így cibálta meg az apám az én lányomat, pedig Bözsi gyerekei is mind ott voltak!

— Megőrültél? És ezért engem kell bántanod?

— Azért… mert… mert… — tért magához Mariska —, mert ő… ő a Mama ura… — sírta el magát.

Másik alkalommal meg:

— Az lehetetlen, hogy Németországból vissza tudják küldeni Bözsi holmiját, a miénk meg ottragad Erdélyben! Tégy valamit, mert, ha nem, akkor majd én! — támadt Domokosra. — Te nem látod, hogy a Papa üldözi a lányodat? Folyton csak őt bünteti, én meg nem győzöm titkolni előtted, mert te is csak megvernéd.

— Mert csak ő követi el, amiért büntetni kell.

— Hát épp erről van szó… Soha nem Bözsi gyerekei a rosszak, mi vagyunk itt útban.

Marika valóban hihetetlen fantáziával talált ki ártatlannak már nem igazán nevezhető gyerekcsínyeket. Hamar Lajos nagykereskedő a forint bevezetése után jótékonysági gyűjtést kezdeményezett a hadiárvák javára. Erről a dicséretes és sikeres akcióról beszélgettek a vacsoránál a felnőttek, elismerően emlegették a segítőkész Hamar Lajost, aki mindig elől jár a jó példákkal, lám, most is milyen szép összeget oszthattak szét a rászorulók közt. Marika érdeklődve figyelt.

— Azt hogyan csinálta? — kérdezte ártatlanul. — Hogyan gyűjtötte be a pénzt?

— Hát, egy ív papírral jártak az emberei, felül ráírta, hogy adakozzanak a hadiárváknak, aki adott, az beírta a nevét és az összeget. Sokan járultak hozzá, erejükhöz képest, mert elsőnek az ő neve szerepelt, elég szép összeggel, és senki nem akart lemaradni.

Másnap az iskola udvarán félrehívta unokaöccsét, Locit.

— Szerinted mi nem lettünk szegények a háború miatt?

— De.

— Ezek képesek voltak minket kihagyni az adakozásból — fejezte be a gyorsan elmesélt gyűjtési akciót. — Azt találtam ki, hogy mi is megpróbálhatnánk. Mit szólsz hozzá? Benne vagy?

Loci úgy gondolta, ez nagyon jó ötlet és bátorság kell hozzá, őrá ne mondja senki, hogy gyáva.

És Marika megszerkesztette a gyűjtőlapot „A háború miatt elszegényedett gyerekek részére” címmel, aztán ketten megkezdték önmagukat segélyező akciójukat. A felkeresettek kicsit csodálkoztak, hisz épphogy lezárult egy hasonló gyűjtés, de szépen gyűlt az egy-, meg kétforintos hozzájárulás. Míg Marikának újabb ötlete nem támadt. Az utcán is megszólított néhány jól öltözött embert, köztük egy számára ismeretlen bácsit, aki épp Hamar Lajos volt. A köztudottan jó humorú úr figyelmesen tanulmányozta a gyűjtőívet, aztán a két önjelölt jótékonykodót.

— Nagyon ügyesek vagytok, mondhatom. Ti itt laktok Ozorán?

— Nem — sietett rávágni Marika és meglökte Locit, aki már kimondta:

— A Sár-utcában…

— Aha, akkor gyertek velem — és jobbról-balról kézen fogva vitte őket egyenesen Pápay papa borbélyüzletébe. Ebből azért nem lett verés, mert a büntetés nagyobb volt. Minden adakozóhoz visszaküldte őket nagyapa, bocsánatot kérni, és aláíratni, hogy visszakapta a pénzét. Marika ettől kezdve véletlenül leejtette nagypapa kedvenc bögréjét, berugta az ágy alá egyik papucsát, eldugta az újságot, vagy a szemüvegét, és okozott hasonló bosszúságokat. Magányos volt, úgy érezte, őt nem szereti senki, és gyűlölete mindig az felé fordult, akiben épp csalódott.

A tarthatatlan állapotnak az a hír vetett véget, hogy az erdélyi tehervagon bent áll egy mellékvágányra tolva a pincehelyi állomáson. A komplett háló- és konyhabútor mellé ágynemű, edények, szőnyegek, függönyök, sőt még a fűrészporos kályha és varrógép is megérkezett.

Mariska azonnal bejárta az ismerősöket, hogy lakást találjon. A régi barát, Fábián Béla felhívta a figyelmét, a háza mellett, a Várhegy utca elején áll, átmenetileg üresen, egy szép, de elhagyott épület, amibe ideiglenesen be is költözhettek. Már az első hetekben elterjedt, hogy varrógépe is megvan, egymásnak ajánlották előbb az ismerősök, majd mások is, és felkeresték varratni, vagy inkább alakítani valóval. Így kötött újabb ismeretségeket, köztük a Pintér tanító házaspár nőtagjával, aki elmondta, a Főszegen lévő szolgálati lakásuk egy nagy ház, aminek csak a felét lakják, a kertbe nyúló részt kibérelhetnék, amikor ebből a lakásból menniük kell.

Hamarosan el is foglalták, és két évig ott háborítatlanul éltek.

 

Ezalatt Bözsi szóba elegyedett a fiatalemberrel, akinek szintén Breierék, az ő lakása mellett adtak ki egy szobát. Feltűnt, hogy ez a fiú minden délben kiült a széles gang fordulójában álló kerti asztalhoz, és zsíroskenyeret kenegetett magának.

— Mondja, Nyulász úr, maga mindig ezt ebédeli?

— Igen, asszonyom, jobb híján.

— És főtt ételt mikor evett utoljára?

— Otthon, az anyámnál.

— Na, várjon… — térül-fordult és kihozott neki egy tányér gőzölgő krumplilevest. Levesnek nagyobb sikere nem is lehetett volna. Pár héten belül ez a szomszéd, és még három-négy idegenből ideszakadt tisztviselő és tanító iratkozott fel állandó kosztolónak Bözsinél.

~o~

 

A fodrászatba kezdtek visszatérni a női vendégek is, minden hölgy Karády soppot akart, mint amit Arankának fésült a férje, és Karcsinak újra volt segédje, koszt-kvártélyon is náluk élt. János beletörődve tűrte, hogy Kacsának csúfolták a barátai, mert a szeszhez nem szokott, jól nevelt fiút egyszer sikerült böcsületesen leitatni, és akkor hajnalig az üzlet lépcsőjén aludt. A slágert dúdolgatták neki gúnyosan: „egy kis kiváncsi kacsa egy este nem ment haza”, és így maradt rajta ez a csúfnév. Ez a jóravaló fiatalember egyszer óvatosan kopogtatott a hálószoba ajtaján:

— Főnök úr, kérem, baj van. Egy csavargó akar bejönni, és azt állítja, a főnökúr testvére. Én nem hiszem… nem merem beengedni éjnek évadján, olyan rongyos, de erőszakos és…

— Semmi baj, János, ez tényleg az öcsém… Na, gyere be, Laci.

Már Aranka is előkerült, keresett neki ruhát, míg Karcsi leszedte róla a szakadt kabátot, ami alatt csak egy keményített gallér és ingeleje, a két csuklóján meg a vállán átvetett spárgára kötött kézelők voltak, de ingnek nyoma se. Megfürdette, felöltöztette és megetették.

— Nekem semmit ne mesélj, aludd ki magad, és holnap hazakísérünk, mint mindig.

Mamáék megadóan fogadták, mit tehettek volna, hiszen a fiúk, és néhány hónapig nyugton is maradt otthon. Két-három alkalommal ő segített Kisarankát utaztatni Pestre, aztán egy visszaúton, miután elhelyezték az elsőosztályú kocsiban a kislányt, csak toporgott, végül kibökte, hogy ő csak két jegyet vett, magának nem, mert nem utazik, de a jegy árát megtartaná.

— Tudod, én megismerkedtem egy lánnyal, de leégve nem akartam a szeme elé kerülni… most megkeresem.

Az a lány egy körfolyosós ház udvarának végében bérelt egy helyiséget, előtte talán valami tároló, vagy mosókonyha lehetett, és egy idős hölgyet ápolt ugyanott, egy utcafrontra néző, szép lakásban. Pincérnő volt, és a részeg vendégek molesztálni kezdték, Laci akkor épp arra járt, ő menekítette ki a csehóból. Elkísérte, beszélgettek, panaszolta, oda nem mer visszamenni többé, de Laci sem akart vele maradni, mert neki se munkája, se lakása nem volt. Csavargott… Úgy gondolta, ez a lány többet érdemel, mint amit ő adhat, előbb összeszedi magát, aztán visszatér hozzá… Hát, ez akkor nem sikerült, de elfelejteni nem tudta.

Ám ezúttal megtalálta Erzsikét, és ez lett a szerencséje.

 

Kisaranka operációi úgy követték egymást, hogy több, mint egy évig le sem került róla a csípőkosaras gipsz. A csípőjén, térdén majd bokáján végzett korrekciós műtétek között hónapok teltek el, amikből pár hetet otthon, párat a kórházban kellett töltenie. Apja fáradhatatlanul vitte, hozta, és anyja csomagolta Peer doktornak a sonkát, kolbászt, lisztet, babot. Még akkor is, amikor otthon sem bővelkedtek ezekből, de falun be lehetett szerezni.

A fővárosban még sokáig folytak a romeltakarítások, és a közlekedés sem volt könnyű a kislány nagy gipszével. Utcákon át gyalog cipelte Karcsi a lányát, és ha a kórház korán kiadta, a vonat meg még soká indult Pécs felé, akkor egy utcai padon kellett eltölteni az időt, néha egy fél éjszakát. Ekkor csodálták meg a hihetetlen látványt, a csonka emeletes házba ékelődött repülőt. Félelmetesen meredezett ott.

Aztán, egyszer csak bejelentette Laci, hogy a Százados úti kenyérgyárban dolgozik, van végre lakcíme, az egy ablaktalan szoba, ahol csak az üveges ajtón át jövő fény ad világosságot, de ő Erzsikével ott él, náluk megszállhatnak, és állandó éjszakás, ezért akár ott is alhatnak.

Ez hatalmas változást jelentett az addig kallódó Laci életében. Erzsike elvárta tőle, hogy normális életet éljen, hát keresett és talált munkát. Mindketten dolgoztak, össze akartak házasodni, a lány ekkor vallotta be, van egy kilenc éves kislánya, akit a szülei nevelnek vidéken. Laci nem bánta, dehogy bánta, imádta a minden rosszon átlépő, fölé emelkedő, öntudatos Erzsikét. A néninek, akit már együtt gondoztak, egyetlen fia elesett a háborúban, nem volt senkije és más jövedelme se, mint egy csekélyke kegydíj, és ő tudott Irénkéről, akit anyja abba a valamikori mosókonyhába nem vehetett magához.

— Figyeljen rám, Erzsikém — fogta meg a karját egy fürdetés után a néni. — Tudom, hogy azt a kis pénzt, amit az ápolásomért tudok adni, az utóbbi időben rám költi, mert különben éhen halnék. Én már meggyógyulni nem fogok, és csak maga van nekem. Azt gondoltam, cseréljünk lakást…

— Arról szó sem lehet, az egy köves, sötét egérlyuk!

— Akkor legalább költözzenek ide, hozzám. Gondolja meg, felhozhatná a kislányát…

— Nem, nem, ezt én nem fogadhatom el! — sírta el magát Erzsike.

— Mindegy, hogy mit mond most, én már elrendeztem. Holnap jön egy ember a kerületből, maguknak csak alá kell írni.

A néni egy évig élt még eredeti lakásában, az addig névleges cserét haláláig nem realizálták. Akkor összeházasodtak, és Irénkével együtt foglalták el az alkóvos szobával tágas, világos lakást. Erzsike akkor már a rádió Pagodájának presszójában dolgozott. Megismerték és szerették őt az ott megforduló művészek, rendezők, műsorvezetők és műszaki dolgozók.

Már volt hol megszállni Karcsiéknak is, és Lacit tudták értesíteni, hogy mikor kell segítség.

Ezalatt a Mexikói úton a nővérek kedvence lett a vissza-visszatérő Kisaranka, aki nem a műtétektől félt, hanem attól a rémes éterszagtól, amivel altatták. Sajnálták és szeretgették, színes lapokkal kedveskedtek neki, szalagot kötöttek a hajába, „nagyon csinos apukád van” — duruzsolták a fülébe.

Egy nap örömmel vezettek be hozzá, a kórterembe két látogató hölgyet. Illatosak és elegánsak voltak, mintha soha nem élték volna át Budapest ostromát. Az idősebb Karády frizurája anyukáját juttatta eszébe a kislánynak. A fiatalnak mézszínű haja a vállára omlott, kedvesen mosolygott.

— Eminek hívnak, ő az anyukám, én a te Gyuszi bácsikádnak a menyasszonya vagyok.

— Voltál — szólt közbe a másik hölgy, kis fintorral.

— Mindig mesélt rólad, míg el nem ment a háborúba — folytatta zavartalanul a szép szőke. — Most hallottuk Lujza nénikédtől, hogy itt fekszel a kórházban, és meg akartunk ismerni. Hoztam neked könyveket, az enyémek voltak, nagyon szerettem őket. Most neked adom. Ha olvasod, gondolj rám szeretettel. Én is örökké szeretettel fogok emlékezni a bácsikádra.

— Meghalt? — döbbent meg Kisaranka.

— Ó, nem… csak az én számomra — párásodott be a gyönyörű kék szeme. Amikor elmentek, az illatfelhő ott maradt, és a két könyv Kosáriné Réz Lola: Katáng királyfi meséje, és M. Katona Ilona: A szív parancsára c. regénye fiatal leányok számára.

Kisaranka magához szorította őket, és szüleire gondolt szeretettel, akik olvasni tanították, mert az iskolából többet hiányzott, mint bejárt. Épp csak az ÁBC-t tanulta meg, jött a háború, majd a rengeteg kórházi lét… Sokáig összetévesztette a zs-t az sz-el, a d-t a g-vel, ezért apja szinte kényszerítette hangosan olvasni.

Ez a két könyv megszépítette a napjait, újra, meg újra olvasta őket, képzelete Katáng királyfi törpe népével benépesítette a kórtermet, és soha nem felejtette el a szomorú szemű, tündérszép Emit, a regény hősnőjét az ö arcával azonosította.

Később fény derült arra is, hogy ő miért csak  v o l t  a menyasszonya Pápay Gyulának.

 

Amikor a család már-már azt hitte, ikreik egyike elpusztult az orosz fogságban, 1948 őszén bekopogott a szülői házba. Az első pillanatban megdöbbent az ajtót nyitó Papa, mert egy tányérsapkás katonatiszt állt előtte.

— Mama… Mama — dadogta, kicsit elfúló hangon, mire a váratlan vendég észbe kapott és levette a sapkáját.

Aki megérkezett, az messze nem a régi Gyuszi volt. Valami tartózkodó hidegség áradt belőle, és minden szóra, amit a Mama az eltelt szörnyű időkre kimondott, vagy kérdezett róla, ő összehúzta a szemöldökét.

— Hol voltál eddig, kisfiam, mi ez az uniformis rajtad? Mi lesz most, kisfiam?

— Szép, új világ lesz, rendet csinálunk, Mama, itt az ideje.

— Emike tudja, hogy visszajöttél? Nagyon várt.

— Igen, tudja, találkoztunk, de Mama, őt ne említse többé… egy osztályidegent nem vehetek feleségül.

A szülők elhallgattak. Ez nem az ő fiuk, ki tudja, mi történt vele…

A Szovjetunióból szabadult hadifogoly tisztek önként jelentkezhettek az új magyar hadseregbe, azzal a feltétellel, hogy itthon előbb átképző táborba viszik őket. Ez az átképzés természetellenesen, de egyes esetekben túl jól sikerült. Az új eszmék terjesztése az ő feladatuk volt, és rossz tapasztalataikról szigorúan tilos volt beszélni. A hazatért Gyula tekintetében megjelent valami idegen, a nyugtalanság, félelem és dac keveréke, mintha állandó kontroll alatt tartotta volna önmagát. Magával hordott egy puhakötésű, vékony könyvet, amiből a gyerekeknek olvasott fel. Aranka szólt a férjének, hogy figyeljen már oda, miket beszél ez a fiú… Valami mamutról, ahogy az a Földet létrehozta.

Amikor Mamáéknál ünnepi vacsorára gyűlt össze az egész család, a hadifogságokat túléltek tiszteletére emeltek poharat, akkor Gyuszi elmondott egy beszédet, amiben kifejtette, eddig mivel szédítették a népet a papok és az arisztokraták… Úgy mondta fel, mint egy leckét.

Ebből hatalmas vita kerekedett volna, de döbbenten hallgatták, és megállapították, tényleg létezik agymosás. Csak Feri lépett oda hozzá és halkan mondta:

— Ezt nem muszáj neked, ha köztünk vagy… Engem is keményen figyelmeztettek, vigyázzak, itthon mit beszélek. A családod nem besúgó.

Mindenki szedelőzködött és elköszönt. Mama és Bözsi sírdogáltak, és este forrón imádkoztak, hogy ez a megtévedt, vagy inkább megfélemlített szerencsétlen meggyógyuljon.

Gyuszi másnap elutazott. Csak annyit tudtak róla, hogy Hajdúböszörménybe helyezték.

Aztán vele is megtörtént az a csoda, amit előhívni csak a nők képesek. Megismerkedett Máriával. A szelíden mosolygó, rendíthetetlen hitű lánnyal, aki határtalan türelemmel segített a természetnek, hogy a Gyulába szuggerált tévhitek és megfélemlítés értelmetlenségére ráébredjen. Ahogy távolodott az átképzés ideje, úgy gyengült a hatása, hisz a lelke mélyén nem fogadta el azt soha. Hosszú volt az az út, ami végül oda vezetett, hogy feleségül ment hozzá Mária. Mintha gyötrő álomból ébredt volna, és kitisztult fejjel nagy szüksége volt Mária bölcs szeretetére.

Később iróniával tudta elmesélni, milyen volt első látogatása Mária szüleinél, amikor ő az egyenruhájában, és Mária nagybátyja katolikus papi reverendájában szemben álltak egymással.

Gyula kilépett a hadsereg állományából, és templomban esküdtek örök hűséget. Bözsi erre biztosan azt mondta: Ámen.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/