Bojtor Iván : A TRIANON-FRAKTÁL

A jelentős események láncolata egy jelentéktelen francia kastélyból indult el…
GALAKTIKA 317. 2016.

 

Bevágta maga mögött az ajtót, és levegő után kapkodva végigszáguldott a folyosón. Tudat alatt talán abban reménykedett, hogy valaki majd megállítja valami jelentéktelen hülyeséggel és arra rázúdíthatja a dühét, de a folyosó néptelen volt, a lift is üres.  

Naná! Ki dolgozik itt éjszaka? Rajtam kívül?! Megint így jártam! Hagytam, hogy a nyakamba varrják! Miért engedtem? Miért nem találtam ki valami kifogást? Miért nem hazudtam valamit? Miért? Ráadásul »holnap reggelre«! Még, hogy »holnap reggelre«… 

Más filmjét összevágni? Ezért rángattak be? Ez aztán komoly feladat. Azt sem tudom, miről szól. De azért »sürgősen«! Nincs ezekben semmi jóérzés. Érzéketlen tuskók. Hogy a fenébe mondhatják svédül, hogy érzéketlen tuskó? Erre azért kíváncsi lennék. 

Nyugi! Nyugi! Nyugi! Most már mindegy. Így jártam!” 

A keze zsibbadt, amikor tenyerét a vágóterem ajtajának hideg kilincsére tette: „Akkor lássuk! »Sürgősen!«” 

A vágópult mögötti fotelban egy kölyök gubbasztott. — „Ez meg ki a fene lehet? Még sose láttam.” —, aki üdvözlésképp felé intett egy távirányítóval, majd elgondolkodva bámulta tovább a terem közepén álló gőzmozdony háromdimenziós képét. 

Ez meg mi a…? — bökött mutatóujjával a mozdony felé, majd belevágta magát egy fotelbe. — Fekete-fehér?  

Régi híradófelvétel lehet — válaszolt a kölyök, anélkül, hogy ránézett volna. 

És 3D-s? 

Dehogy — húzta el a száját. — Én alakítottam át. 

Ügyes — mondta. „Erre én is rájöhettem volna!” 

Hol kezdjük? — kérdezte a kölyök. 

Mindegy. Bele a közepébe! — sóhajtott. 

A kép megelevenedett. A gőzmozdony bepöfögött egy vasútállomásra. „Csak pöfög, pöfög. Ez eddig nagyon izgalmas.” A füst mögül tehervagonok bukkantak elő. A nyitott ajtókon mogorva arcú emberek bámultak ki. „Mogorvák, mint én.” 

Hangokat? — kérdezte a kölyök. 

Zakatolást. Meg vonatfüttyöt. Van olyan? 

Itt? Itt, minden van. Szagokat? 

Valami fojtó füstöt. Áh! Ne ezt! Ennek olyan kénes szaga van, talán egy vulkán kráterénél vehették fel. 

Hirtelen egy vörös felírat ugrott elő és betöltötte a termet: 1924. 

Ebből nem derült ki semmi. Indítsd a következőt! Na, ne! Még egy híradó? 

Egy tehervagonokból álló nyomornegyed jelent meg. Az egyik kocsi mellett nyílt tűzön egy kondérban kevergettek valamit. 

A kölyök a távirányítót nyomogatta. A termet először sülő hagyma illata töltötte meg, majd valamiféle füsttel kevert, ammóniás vizeletszag.

„Na, ezt azért ne!” — gondolta, de mire kimondta volna, a kölyök elnevette magát: 

Ha nem, akkor nem.

Először nézzük végig az egészet! — mordult rá. 

Két, takaróba burkolódzott alak aludt egy szalmazsákon. A vagonok között kifeszített kötélen ruhák száradtak. Emberek jöttek-mentek. Senki sem nézett a kamerába. Egy kalapot viselő bajszos férfi, mikor észrevette, hogy filmezik, elfordította a fejét. 

Megint középről előugró vörös felirat, de most: 1947. 

Ettől se lettem okosabb.” 

Tovább! Tovább! Kevés az időnk — hadonászott. — Na, ez legalább már színes. 

A terem közepén egy vasúti szerelvény lángolt. A tűzoltók vízsugárral oltották. 

Ezt láttam! Három éve. Illetve, most már négy — lelkendezett a kölyök. 

A kamera körbejárt. Távolabb az országúton kiégett kamionok és személyautók álltak. A drótkerítésbe kapaszkodó bámészkodók előtt hordágyon vittek valakit. Egy rúd tetején az ENSZ megfakult kék zászlaja lógott.  

Újabb középről előugró felirat: 2061. 

Eddig jutottak? — sóhajtott. — 4 perc 23 másodperc? Hát ez nem sok. Legalább azt tudnám, hogy miről szól? 

Mehet a következő fájl? fordult feléje a kölyök. — Az a címe, hogy Interjú Eric Emersonnal. Vágatlan. 

Mintha már hallottam volna ezt a nevet. 

Riporter („No, nézd csak: ez Björn!”): Az ön kutatásai sokak szerint új lendületet adtak a történelemkutatásnak. Egyetért ezzel? 

Na, ezt most, rögtön ki kellene vágni! Björn!! Hogy lehetett ilyen hülye kérdést feltenni? Hagyd kölyök! Majd a végén.

Emerson: Ezeket a kutatásokat nem én kezdtem el. Előttem már sokan kísérletet tettek arra, hogy a történelem tényeiben bizonyos ciklikusságot mutassanak ki. Most nem az ókori görög gondolkodókra és nem Nietzschére gondolok, hanem a német Oswald Spenglerre és az angol Arnold J. Toynbeere. Tulajdonképpen Spengler volt az első — néhány teljesen naiv, nevetséges próbálkozást leszámítva —, aki a matematika eszközeivel próbált magyarázatokat adni bizonyos folyamatok ismétlődésére. Az ő kutatásai, eredményei persze nem lehettek bizonyító erejűek, mivel akkor még sem a történettudomány sem a matematika nem állt a mostani szinten. Hogy idáig eljussunk, ahhoz az informatika forradalma kellett. 

Riporter: De, mégis csak ön alkotta meg azokat a bizonyos egyenleteket. 

Emerson: Nem! Azokat az egyenleteket én már készen kaptam. Én csak alkalmaztam azokat bizonyos tények elemzésére. És mit is mondjak? Furcsa eredményeket kaptam. 

Riporter: Ön több későbbi, azóta bekövetkezett eseményt is megjósolt, míg tudóstársai és a nagyközönség elfogadta az elméletét. 

Emerson: Én nem jósoltam. — „Fintorog.” — Nem szeretem ezt a kifejezést. Én csak valószínűsítettem néhány folyamat további lehetséges irányát. 

Riporter: Az első könyvében A Trianon-fraktálban, szinte pontosan, néhány hetes eltéréssel megadta az események forgatókönyvét, pedig… 

Emerson: A Trianon-fraktál nem az első könyvem volt, hanem a sokadik. Nem is tudom, hogy hányadik. — „Na, most meg berágott.” — És még egyszer elmondom: nem vagyok jós! Én csak valószínűsítettem. Eredetileg nem is A Trianon-fraktál volt a könyv címe. Ezt a címet maguk újságírók akasztották rá. Ráadásul, azoknak az egyenleteknek semmi közük a fraktálokhoz!

Állítsd le! Mi van még? 

Ezen itt, csak annyi van, hogy „Alapfogalmak”. 

Lássuk! 

Felírat: TRIANON-PALOTA 

Egy kastély napsütésben. Majd lassú séta a benti folyosókon, termekben. 

Alatta kísérőszöveg („Lotte hangja.”): Az első világháború után az antanthatalmak itt kötötték meg a békét a központi hatalmak egyik vesztes államával: Magyarországgal. Svédország abban a háborúban nem vett részt, semleges maradt. Noha acél- és élelmiszerszállítmányaival a központi hatalmakat támogatta. 

Az itt kötött béke lett a világhírű történész, Eric Emerson kutatásainak a kiindulópontja. 

Bevágás: 

Emerson: Most már teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy azoknak a későbbi eseményeknek a láncolata abból a jelentéktelen francia kastélyból indult el. 

A következő felírat: LUXEMBURG-PALOTA 

Megint Lotte: A második világháborúból Magyarország ismét vesztesként került ki. A mi országunk abban a világégésben sem vett részt. Bár a körülményeknek engedve, jelentős acél- és fegyverrakományokat küldött a náci Németországnak. 

Ez miért kell ide is? — ugrott fel a fotelból, majd ült vissza a fejét rázva. — Valamiféle gyónás? 

Annak tűnik — mormogta maga elé a kölyök. — Gyónjatok csak! Minden népnek van éppen elég gyónnivalója. 

Megint Emerson: Ha ismertük volna azokat a bizonyos „fraktálokat”, — „Most fraktál vagy nem fraktál?” — akkor mindazt, ami a békeszerződés után történt, előre kiszámíthattuk volna. 

Kétszer is „volna”. Ezt ki kellene javítani! — vigyorgott a kölyök. 

Dehogy javítjuk! Jó ez, így! Legalább életszerűnek tűnik. Tovább! 

Még egy kastély!”  

Björn: Ennél az asztalnál írták alá a magyarországi polgárháború tűzszüneti megállapodását. 

Fogadjunk, hogy megint Emerson jön! — mormogta maga elé. — Na, mit mondtam? 

Emerson: A „Trianon-fraktállal” tizenhét nap eltéréssel kiszámítottam ezeket az eseményeket. De hiába kürtöltem világgá. Senki sem figyelt rám. 

Ennyi? Hát ez még mindig nagyon zavaros — hazudta, pedig már minden értett. 

A kölyök szeme összeszűkült, már a szája is nyílott, mondani akart valamit. 

Közbevágott: 

Tovább! A következőt!  

Alapfogalmak: LAKOSSÁGCSERE 

Ez is valami interjú lehet — mondta a kölyök. 

Ott Európában az idők folyamán a „dél-amerikai” amolyan pejoratív kifejezés lett. Amit én abban a másfél évben láttam, az kifejezetten rácáfolt az önök által folyton emlegetett úgynevezett európaiságra. Azt mondják… 

Fura akcentussal beszél. Aha! Már értem.” 

Alul átúszó információk: Manuel Ibbara, az ecuadori hadsereg századosa. Az ENSZ békefenntartó kötelékében 2059 és 2060 között az izsákbesnyői határállomás parancsnoka. Egy becsapódó akna szilánkjától fél szemére megvakult. 

Azt állítják, Dél-Amerikát az olyan dolgok jellemzik, mint a szegénység, a bűnözés, a csodavárás, műveletlen és erőszakos gazdasági elit, korrupt politikusok, vagy az egyházak szerepének túlbecsülése. 

Björn! Szólj már közbe! Ne szónokoljon ez itt!

De ezen a földrészen még egyszer sem fordult elő, hogy népeket egyik országból a másikba terelgettek volna, oda meg vissza. Aztán megint oda, megint vissza.

Ez azért nem egészen így volt, nagyokos.” 

A szembenálló felek naphosszat azon vitatkoztak, hogy egy emberért hány másik embert engedjenek át, azon a politikusok által kijelölt határon, azon a térképen tollal meghúzott vonalon, amely a valóságban falvakat, nemritkán házakat szelt ketté. És ha nem tudtak megegyezni, akkor éjszaka nekiálltak lövöldözni. Először csak a levegőbe pufogtattak. Később pedig az áttelepülő családokat szállító vonatokra. 

Ez viszont igaz, hogy enné meg a fene az összes hülyét!” 

Pontosan fogalmaz. Mintha betanulta volna. Az biztos, hogy nem most mondja el először — fordult a kölyök felé, de az nem válaszolt, csak babrált tovább a gombokkal. 

Alapfogalmak KORRIDOR VASÚT 

Megint egy gőzmozdony! 

Lotte hangja: Korridor vasútnak az olyan vasútvonalat nevezték, melynek, pályájának egy része idegen állam területén haladt át, hogy a célállomására eljusson. 

A korridor vasút szerelvényei általában nem álltak meg a tranzitország területén. A le- és felszállás a vonatra általában tilos volt. Gyakori volt az is, hogy a vasúti kocsikat lezárták, esetleg leplombálták. 

Björn hangja: Ilyen működött 1920-as évek elején az akkori Szerb-horvát-Szlovén Királyság és Csehszlovákia között, majd a Magyarországtól elszakadt megyék: Baranya, Borsod és Szatmár között 2059-től 2061-ig. 

Elszakadt megyék? Nem meri kimondani, hogy…” 

Alul magyarázó felírat futott át: Megye: közigazgatási egység, a svéd län megfelelője. 

Ez? Újra Emerson? 

Ezt valahol máshol vették fel. Egy parkban. Talán itt a… a… nem messze.” 

Emerson: Az Osztrák-magyar Monarchia széteséséből, bizonyos egyenleteket alkalmazva, levezethető a Brit Birodalom vagy a Szovjetunió, vagy akár a hajdani Jugoszlávia szétesése, mert… 

Riporter („Most Lotte az!”): Ez nem kapcsolódik közvetlenül a filmünk témájához, de… 

Emerson felugrott a padról: Minek hívogatnak, ha úgysem hallgatnak végig. Többet nem állok szóba magukkal. Amit felvettek azt pedig töröljék! Ha nyilvánosságra kerülne, beperelem magukat. Megértették? 

Emerson dühtől eltorzult arca kimerevedett. 

Hát így jártatok! Ez nem jött össze! Ebből nem lehet felhasználni semmit! 

Töröljem? — kérdezte a kölyök. 

Hm… Majd! 

Várj csak! Szerintem… Szerintem… Ennek itt nincs vége. Figyelj! Folytatódik. 

Emerson kimerevedett arca nőni kezdett, lassan betöltötte a termet, nőtt, nőtt, végül csak egy óriási megnyílt száj látszott. 

A kiáltozás azonban folytatódott. 

Emerson: Kapcsolják ki azonnal! Kapcsolják ki! 

Lotte: És ahhoz mit szól, hogy egyes történészek szerint, az ön elméletében óriási lyukak tátonganak? Például… 

Emerson: Ezt ki mondta magának? Az a dilettáns Stinberg? 

Lotte: Többek között, de… 

Emerson: Az a vén marha, még annyi fáradságot sem vett magának, hogy elolvassa, amit írtam. De nyilatkozik! Meg „érvei vannak”! Hogy a kisebbségek így, meg a kisebbségek úgy! Képtelen felfogni, hogy… 

Lotte: Nem csak ő, hanem… 

Emerson: … a polgárháború egy újabb kiindulópont volt, és nem az előző ciklus lezárása. 

Lotte: Nos ezek már szakmai… 

Csend lett. 

Megszakadt? — kérdezte mosolyogva. 

Meg. Kár, mert ez volt eddig a legjobb — nevetett a kölyök. — Már csak kettő maradt. Mehet a következő? 

Bólintott. 

Hosszú-hosszú könyvespolc. Előtte egy hintaszék. Benne skótkockás takaróval a vállán egy öregúr pipázik.

Hú, de giccses! Ez meg ki?” 

Ja, persze: Stinberg, a »a vén marha«.” 

Nos, a magyarok kétszázötven éven át képtelenek voltak rendezni a viszonyukat a kisebbségekkel. Így azok újra és újra leváltak tőlük, az országuk pedig egyre zsugorodott. 

Mi van?” 

Emerson professzor — bár az kétségtelen, hogy viszonylag pontosan megsaccolta a polgárháború kitörésének idejét, vagy… hm… csak véletlenül eltalálta? Nem is tudom — tévesen hirdeti, hogy az egy újabb fejlemény, mert ha jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a második világháború területi lezárása. 

Igaza van Emersonnak. Ez tényleg egy barom.” 

No, ebből elég! Állj! — fordult a kölyökhöz. — Ebből úgysem lesz benne semmi. Mondom, hogy állj!! 

Az utolsó jön. A magyarországi útjuk felvételei — matatott a kölyök a gombokon. 

A hepehupás földúton egy páncélozott jármű haladt, melyből csak a terepszínűre mázolt orrot, és egy géppuska előre meredező csövét lehetett látni. Az út mindkét oldalán szögesdrót kerítés futott a végtelenbe. 

Mindenféle alakú, színű és nyelvű figyelmeztető táblák után, feltűnt egy sorompó. A jármű megállt, géppisztolyos, golyóálló mellényt viselő kéksisakosok lepték körbe, és műszerekkel vizsgálgatták. A fabódéból egy telefonáló katona lépett ki, intett, és felemelkedett a sorompó. 

Újra a messzeségbe vezető úton haladtak. Előttük — talán több száz méterre — a levegőben fel-felcsillant három pontocska. „Aknakereső drónok.” Csak egy idegesítően monoton géphang hallatszott: 

Ne álljanak meg! Ne álljanak meg! Ne állj… 

A következő képen a stáb öltözködött. 

Björn: Muszáj, ezt? 

Tiszt (a váll-lapján sok-sok csillag): Feltétlen szükséges. Különben nem engedhetem be magukat. 

Lotte: Nem is olyan nehéz, mint gondoltam. 

Tiszt: Ez már új típus. Egy kiló sincs az egész. Nyolcszázhuszonhat gramm. És nem csak golyóálló!

Lotte egy nagy állótükörben nézegette magát. Ahogy fordult jobbra-balra, el-eltűnt a tükörképe. 

Mögötte a tiszt vigyorgott: Nem látott még ilyet? Pedig már régi találmány. Az ENSZ erőknél már vagy húsz éve használják. Ha a ruha bemérte a megfigyelőt, átalakítja a külső struktúráját, és láthatatlanná válik. No, azért legyünk őszinték! Majdnem láthatatlanná. Csak majdnem! 

Lotte mosolya. Ez a mosoly…” 

Mi van? Mit bámulsz? — fordult oldalra. 

A barátnőd volt? 

Nem. Vagyis igen. Vagyis nem. Mi közöd hozzá? 

Vagyis igen. Elnézést én nem akartam…

Jó! Tovább! Tovább!! 

Megint az vasúti szerelvény állt a vágóteremben, amelyiket a négy évvel ezelőtti híradófelvételen oltottak, csak most már leégve, kormosan. 

A kamera közelített a roncshoz, a törött ablakokat és a golyók ütötte lyukakat mutatta. A közelben egy lövés dörrent. 

A kamera hirtelen a dombok felé fordult. Egy rövid sorozat hallatszott, mire a kamera átsiklott a határ másik oldalán lévő erdőre. 

A sokcsillagos tiszt: Csak jelzik a másik félnek, hogy ők is itt vannak. És, hogy azok ne próbálkozzanak semmivel! A műszereink pontosan be tudják mérni őket. — „Mit okoskodik…” — De mi nem lőhetünk, csak akkor, ha már biztos, hogy mi vagyunk a célpontok. Ez azért mostanában már, elég ritkán fordul elő, mert… 

Egy villanás látszott, majd a terem sötétségbe borult. 

Elmúlt már éjfél? Te jó isten! Fél kettő. Ideje lesz nekilátnunk. De előbb iszom egy kávét. 

Kirohant a folyosóra az automatához, de hiába nyomkodta a gombokat, a gép nem működött. 

Még ez is! Na, mindegy.” 

Visszaérve a terembe meglátta, hogy a kölyök egy pohárral a kezét melengette. Megcsapta a kávéillat. 

Hol szerezted? 

Hoztam otthonról. Éjfélkor az automata lekapcsolja az ellátórendszert. Nem tudtad? 

Honnan tudhattam volna? — rázta a fejét. 

Kérsz? Még van egy fél pohárral. 

Kérek — sóhajtott megkönnyebbülve. 

Óvatosan belekortyolt a forró kávéba, majd a kimerevített képre mutatott. 

Mit nézel? 

Hogy honnan lőttek? 

Nem mindegy? — legyintett. 

De a fiú, mintha nem is hallotta volna, folytatta: 

Szerintem az erdő mögötti dombról, amelyiket ebből a szögből nem látni. 

Honnan tudod, hogy ott domb van? Rajta volt a másik felvételen? 

Dehogy. Jártam ott. 

Vicces. 

Nem hiszed? — nézett rá kihívóan. — Akkor figyelj!

Elindította a lángoló szerelvényről készült felvételt. Mikor a kamera a tömeget pásztázta, hirtelen leállította, felkászálódott a fotelból, és furcsán, a jobb lábát húzva besétált a 3D-s képbe, megállt a hordágy mellett, és rábökött az ujjával. 

Ő az! Semmi kétség. Fiatalabbnak tűnik, másik ruha van rajta, de ő az. Ő fekszik a hordágyon.”

Mit kerestél te ott? 

Költöztünk. Tudod. A lakosságcsere! Most mit nézel így? 

Én is jártam ott.

Mint riporter? Valamelyik stábbal? 

Egy frászt! — kiáltotta, és csak miután kimondta, kapott a fejéhez: átváltott magyarra. 

Bámultak egymásra. Egyik sem szólt egy szót sem.

Tudja. Tudja, hogy én tudom. Tudja, hogy én tudom, hogy tudja.” 

Nagyot sóhajtott: 

Tízre ígértem. Folytassuk! 

Figyelj! Találtam itt még valamit. Csak hang van rajta. 

A terem elfeketedett. Furcsa rekedtes hang szólalt meg. („Eltorzították.”): 

Egy ideig viszonylag rendben ment minden. Az… Az… A határátkelőtől — „Nem tudja kimondani, hogy Izsákbesnyő!” — mindkét oldalon nyolc-nyolc kilométerre ellenőrző állomásokat állítottunk fel, és minden járművet átvizsgáltunk. Még így is előfordult, hogy néhányan valahogy fegyvert vittek az átkelőig, ahol nap mint nap kitört néhány kisebb lövöldözés. És akkor valamelyik csempészbanda elkezdte árulni a műanyag fegyvereket, meg a krelovitból gyártott lőszert, amiket a műszerek nem tudtak kimutatni. Elszabadult a pokol… De ezt, hagyjuk! Nem akarok róla beszélni. 

Ennyi az egész… Kezdem a feliratokat. Íme, az első! — mutatott a kölyök a teremre. 

LOTTE KARLSON ÉS BJÖRN JOHANSON EMLÉKÉRE 

Ez így jó? Vagy inkább vörös legyen? 

Ne! Maradjon fekete! 

Még hajnal előtt végeztek. Ahogy kifelé mentek, a mozgásérzékelők sorban lekapcsolgatták mögöttük a lámpákat: először a teremben, ahol az utolsó pillanatig ott állt a kiégett vasúti szerelvény 3D-s képe, majd a néptelen, lépteiket visszhangzó folyosókon. Amikor átértek a parkon, egy pillanatra mindketten visszanéztek az épületre. Csak egy ködbe burkolózott fekete kockát láttak. 

Mikor jártál otthon? — kérdezte. 

A nyáron. De csak három napig… — vonta meg a vállát a kölyök.

Milyen a helyzet? 

Milyen lenne? Mint négy éve. Nem változott semmi. 

Értem — bólogatott, és búcsút intett. Lépett néhányat, majd hirtelen megfordult, és a kölyök után kiáltott: 

Délben közvetítik a temetést. Utána kerül adásba.

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 64 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”