Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 27.

27.

 

Robert azon kevés szerencsés emberek közé tartozott, akinek nem kellett engedélyek után loholnia. Török állampolgársága és török útlevele viszonylag szabad mozgást biztosítottak számára. Ezzel szemben osztrák hitsorsosainak sok megaláztatást és atrocitást kellett elviselni. Nem csak a vagyonukat tulajdonították el, hanem még a szabad mozgásukban is akadályozták őket. Akik az ország elhagyására készültek, azoknak millió egy engedélyt kellett beszerezni, és néha még ez sem volt elég. Természetesen minden bürokratikus intézkedés célja az volt, hogy még több pénzt kasszírozhassanak be rajtuk.

Robert megpróbált segíteni ezeknek az embereknek, de csalódottan kellett tapasztalnia, hogy régi módszerei itt nem működnek. Ha megegyezett egy magasrangúnak hitt hivatalnokkal, akinek jelentős pénzt fizetett, azonnal jöttek a többiek is a maguk sápját követelve. Ezért Robert felhagyott ezen tevékenységével. Inkább az érintetteknek adott egy összeget, hogy rendezzék maguk a hatóságokkal.

Egy napon elindult Svájcba. A félig üres vonaton, amivel utazott szinte állandó volt az ellenőrzés az SA vagy a GESTAPO ügynökei által, akik egyik állomáson fel, a másikon meg leszálltak. Robert útlevelét mindig átlapozták, hátha találnak benne valami gyanúsat, ami alapján meg lehet sarcolni. Ám nem sikerült fogást találni rajta. A határon a vonat elég sokáig vesztegelt, mivel az osztrák, illetve most már német határőrség, újból mindenkit tételesen leellenőrzött. Voltak olyanok is, akiket a szabadsághoz vezető néhány méter előtt szedtek le a vonatról és vittek el ismeretlen helyre.

Robert nem félt, mint mások, szinte sérthetetlennek hitte magát. Nem pusztán a pénze miatt, hanem a németek nem tudtak mit kezdeni az idegen állampolgárokkal. Svájcban már mindenki biztonságban érezhette magát. A svájciak nem sokat törődtek a papirokkal. Megnézték ugyan őket, de nem kukacoskodtak, tudták, a legtöbben menekültek. Robertet viszont valami miatt a szokottnál hosszabb ideig kérdezgették.

— Hova szándékozik utazni Svájcban? — kérdezte az egyik határőr.

— A szüleimhez, pontosabban az édesanyámhoz. Genfben él, üzlete van ott. Igaz már nem ő vezeti.

— Mennyi időt szándékozik Svájcban tölteni?

— Ezt most még nem tudom. Lehet, hogy pár hónapot, de lehet, hogy többet. Ez attól függ.

— Mitől függ? — kérdezte szigorú arcot vágva a poszt.

— Ausztriában éltem, de az ott kialakult bizonytalan helyzet miatt, és anyám betegsége ösztönöztek arra, hogy utazzak. Biztosíthatom, nincs szándékomban hosszabb időt itt maradni, mint egy év. A családom másik része, a feleségem és a lányom Angliában élnek. Amint módomban lesz, odamegyek hozzájuk.

A katona unott arccal adta vissza a török útlevelét, és további jó utat kívánt. Zürichben Robert leszállt. Nem volt közvetlen csatlakozása Genf felé. Kénytelen volt ott maradni. A szállodában, ahova ment, rajta kívül csak két szállóvendég volt. Örült is neki a tulajdonos, hogy végre ismét beesett hozzá valaki. Ám hamar arcára fagyott a széles mosoly, amikor megtudta, hogy pusztán csak egy napig lesz a vendégük Robert.

— Volna lehetőségem innen Genfbe telefonálni?

— Természetesen. Kis időt igénybe fog venni. Fáradjon fel addig a szobájába. Csak a számot szíveskedjen megadni, a többit mi intézzük.

— Előre is köszönöm. Ha Londont akarom hívni arra is van lehetőség?

— Lehetőség mindenre van uram, csupán csak pénz és idő kérdése.

— Akkor megkérném, egy londoni hívást is próbáljon meg összehozni. Itt a szám — nyújtott át egy kis cédulát az alkalmazottnak.

Alig helyezte magát kényelembe, máris kopogtak az ajtaján.

— Legyen kedves velem tartani a portára. Londoni hívását nem tudjuk felkapcsolni a szobába.

Robert sietve összekapta magát és lement a portára. A vonal túlsó végén Katyerina ismerős hangja szólalt meg.

— Merre jártál már megint? Hiába kerestünk az ismert címeden, senkit sem értünk el. Pedig rengeteg esemény történt apád halála óta. Te nem voltál képes se levelet írni, vagy más módon kapcsolatot teremteni velünk. Mi meg hiába próbáltunk rád találni.

— Most sajnos az idő rövidsége miatt nem tudok magyarázatot adni. Ám gondolom, ott is megírták az újságok, hogy Ausztriát lerohanták a német csapatok. Nem láttam biztonságosnak Bécset a további ott tartózkodásra. Összeszedtem, amit bírtam, a házaimat még értékesíteni sem tudtam, egy gondnokot szerződtettem, hogy szedje be a lakbéreket, és ne a bankba tegye, hanem rakja el. Ha majd normalizálódik a helyzet, akkor visszamegyek. Persze ez még sok mindentől függ. Ha itt Svájcban végeztem, szándékomban van Londonba utazni, és veletek maradni.

Erre a bejelentésre nagy csend lett a vonal túlsó felén. Robert törte meg a csendet.

— Persze ha ti is úgy akarjátok, és hajlandó vagy visszafogadni.

— Robert! — kezdte Katyerina — Te magad mentél el, és magad választottad ezt az utat. Adj gondolkodási időt. Meg kell beszéljem magammal és Tánjával. Neki biztosan nem lesz ellenérve. Tudsz valamit már anyádról? Nagyon hosszú ideje, hogy semmi hírem. Akire a boltokat, és az ellátását bíztam, nem elérhető. Már hónapok óta próbálom elérni őket. Eredménytelen. Légy szíves, ha megtudsz valamit róla, és az üzletekkel kapcsolatban, értesíts.

Robert kissé csalódottan tette le a telefont. Arra számított, hogy Katyerina azt fogja mondani, mihelyt lehetősége lesz, utazzon Londonba, náluk lesz neki is hely. Ám nem ezt kapta.

Sok év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Biztosan ennek hatására nem adott azonnal választ Katyerina — gondolta.

A portással töröltette a genfi hívást, mert tisztában volt vele, hogy már nem elérhető, ha Katyerina nem tudott kapcsolatot teremteni hónapokig. Majd személyesen meggyőződik róla, mi is a helyzet.

Hosszú idő után először érezte, hogy nagyobb figyelmet érdemeltek volna a szerettei.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.