Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Bözsi 3.

Archív fotó a netről, a szükséghíd és az Összekötő Vasúti híd roncsai

 

3.

 

Az otthoniak túlzottnak hitték a felkészülést, de Bözsi emlékezett még a hazamenekülésére, Karcsi meg járt csereberéléssel beszerző úton úgy is, hogy két hétig nem ért vissza. Akkor néhány ismerőssel indultak, egy lisztért cserélt irhabundát vitt hizlalni való malacért Tolnanémedi községbe. Bementek a pincehelyi állomásra is, és látták, a vagonok zsúfolt tetején szorongó batyuzókat, akik a beláthatatlan ideig veszteglő szerelvényről azért nem mertek leszállni, mert helyüket azonnal elfoglalta más.

Pontosan ez a kép várta őket Pincehelyen. Még sikerült elérni egy személyvonat indulását, annak egyik vagonjába épphogy, de befértek. Ülőhely már nem volt, a sok csomag a lábuk mellett, hátizsák a hátukon, oldalra lépni sem lehetett. Bözsi úgy érezte, ő most egy uborka, üvegbe zárva szorosan a társaival, és épp a szárazdunsztban lenne, ha a huzat nem süvítene a fejük felett. Az ablakokról ugyanis hiányzott az üveg. Pusztaszabolcsig többször álltak meg a nyílt pályán is, mert a síneken dolgoztak. Olyankor elöntötte az utasteret a forróság. Bözsi szeme előtt egyszercsak leereszkedett a ködfátyol, ráomlott a csomagjaira. Mire magához tért, ült a padon, ölében a hátizsákjával.

— Karcsi — rebegte ijedten.

— Én úgyis leszállok nemsokára, maradjon csak a helyemen a felesége, maga meg vigyázzon a holmijukra, a bőröndjét majdnem elemelték, amíg leültettük — magyarázta az aránylag jólöltözött férfi.

Kelenföldig váltotta egymást a huzat és a hőguta, közben beesteledett, majd hajnalodott. Két nap eltelt, mire Kelenföldre értek, pedig ezután jött csak a döbbenetes kálvária. Az első átszállás is körülményes útbaigazításokkal, de sikerült. A szükséghídon csak lépésben haladó szerelvényből látták az Összekötő Vasúti híd vízből meredező maradványait. A ferencvárosi pályaudvartól gyalog mentek, nem is tudták merre, a felismerhetetlenül szétbombázott, romos utcákon, itt-ott romeltakarító nők és gyerekek, idős férfiak mutogatták az utat. Néhol megálltak, Karcsi felnézett:

— Nézd, Bözsi, ennek a háznak ég a teteje — mutatott morbid fintorral egy össze-vissza lógó gerendák alól látszó épületre, két emelet magasában szobák ásítottak feléjük, csak két oldal- és a hátsó faluk volt meg, az egyikben zongora állt dacosan az öblös karosszékek mellett, a fél ablakon függöny lebbent.

— Istenem! — sóhajtott Bözsi, kicsit nézte elborult szemmel, aztán kapcsolt. — Most mit hülyéskedsz, inkább üljünk le valahol, mert egy lépést se tudok már tenni, különben is ennünk kell.

Lepakolt egy törmelékre dőlt oszlop mellett, kicsit leporolta, és kibontotta az ennivalót.

Karcsi egykor sokat járt erre, valahogy mégiscsak eligazodott a Népligetig, onnét a Kőbányai útra… majd a teherpályaudvarra. Ott felkapaszkodtak egy tehervonatra, valahogy elvergődtek Rákosrendezőre. Addigra már úgy roskadtak le egy padra, amikor közölték velük, hogy Hatvan- Miskolc felé bizonytalan a közlekedés, szerencse dolga, ha egyhamar találnak valamilyen szerelvényt.

A fáradtságtól, a nyomasztó városképtől lehangolva, és a beláthatatlan nehézségekkel járó továbbhaladás tudatával kerestek egy zugot, ahol éjszakázhatnak.

 

Békeidőben néhányszor utazott ezen a vonalon Bözsi, de első osztályon és ép sínpályán. Ami ezen az úton meggyötörte, azt csak azért bírta ki, mert Feri kiszabadításáért vállalt mindent. A vidéki falvak mentén is sokszor álltak, ő minden üres percet kötéssel töltött ki, és a csomagokat Karcsi őrizetére hagyva be-beszaladt egy-egy messziről látszó tanyára, falusi házba. Soha nem tért vissza üres kézzel, pár tojást, gyümölcsöt mindig hozott. A sínek melletti töltés alján tüzet rakott és sütött, főzött, vizet forralt teának. Az is előfordult, hogy váratlanul megmozdult a szerelvény, és otthagyva a tüzet, az érte nyújtott kezek egyikébe adta a serpenyőt, a másikába kapaszkodva ugrott fel a vagonba.

Már az út felénél többet megtették, amikor a vagon tetején utaztak, madzaggal a bokájukhoz erősített csomagjaik a lábuk között volt, hátizsákjaik a fejük alatt, karjuk belefűzve. A szerelvény lassított, majd megállt, amikor Bözsi megszólalt:

— Van még vizünk?

— Van, várj, mindjárt odaadom, csak elzsibbadtam.  

Karcsi kibújt az egyik vállpántból és a takaró fülön babrált, amikor egy erős rántással letépte valaki a másik karjáról az egész zsákot. Éjszaka volt, de szemük megszokta a sötétet, Bözsi lemászott a tetőről és a kicsit távolabb álló szerelvény felé rohanó férfi után eredt. Nem érte utól, nehéz hátizsákja is késleltette, az talán észre sem vette őt, de látta, melyik kocsiba szállt fel. Visszafutott, elszedegette bátyjától a leadogatott csomagjaikat, és ketten szaladtak a távolabb álló vonathoz. Közeledve azt látták, hogy egy öngyújtó lángjánál épp a hátizsákból húzzák ki a tejeskannát. Meglepődtek, amikor ők ketten megálltak a nyitott vagonajtó előtt, de nem ijedtek meg. Be akarta húzni egyikük a tolóajtót, amikor mindketten az ajtórésbe tették a kezükben vitt batyut. Mintha összebeszéltek volna, pedig csak ösztönösen az ajtó záródását akarták megakadályozni. A tét nagy volt.

— Neked adjuk ezeket a csomagokat is, csak az oldalzsebből adjátok vissza a papírjanikat — kiáltotta Bözsi.

Azok röhögve lökték ki az edényektől csörgő szatyrot.

— Nem jelentünk fel benneteket, az összes élelmiszert megtarthatjátok — mondta Karcsi, kissé csikorogva, de komolyan. — Csak az iratok kellenek nekünk. Értitek? Csak az a nagy boríték, nem pénz van benne… igazolások.

— Nem érték az nektek, de én az uramnak viszem a szabadító leveleket — könyörgött Bözsi és letérdelt. — Ő nem ártott senkinek… — sírta el magát, és leroskadt a lábaira. Bátyja még verte a bezáruló ajtót, és néhány métert szaladt a gyorsuló szerelvény mellett… de az eltűnt az éjszakában, az ő úticéljukkal ellenkező irányban.  

Mire visszaballagott a húgához, Bözsi élettelenül feküdt kitárt karokkal. Mellé térdelt, víz híján finoman pofozgatni kezdte. Hallotta, az ő vonatuk is elindul, de már nem érdekelte.

Az ég alja pirkadt, ők csüggedten elindultak az üres állomás felé.

— Én nem megyek vissza úgy, hogy még csak nem is láttam Ferit — szólalt meg rekedt hangon az asszony. A testvére hallgatott. Igazat adott.

Volt egy csomag teafűvük, meg kockacukor, néhány lábas, két bögre, na és Bözsi kötése. Karcsi belső zsebében némi millpengő…

Miskolcra érve úton-útfélen a Mahócai táborról érdeklődtek, ám senki nem tudott, vagy nem akart tudni róla. Valaki aztán félrehívta Karcsit, és halkan azt tanácsolta, talán a városparancsnokságon eligazítanák őket, de ez veszélyes is lehet… Szegődjenek azután az asszonyokhoz, azok megértőek lesznek — tette hozzá titokzatosan az idegen férfi.

Jó, de milyen asszonyokhoz?

Féltek? Nem féltek? Mentek.

A parancsnokig el is jutottak, elmondták, honnét jöttek, mit szeretnének, és mi történt az úton.

Természetesen semmi biztatót nem kaptak, csak egy menlevelet, amit majd mutassanak fel a tábor kapujában…  és ha nem kapnak engedélyt a találkozáshoz, akkor használják a kőpostát, ja, vigyenek pálinkát vagy dohányt az őröknek — adta jóindulatú tanácsát a tolmács.

Fogalmuk nem volt, az mit jelent, de árkon-bokron át bolyongva, asszonyokkal találkoztak, akik nem először keresték fel hozzátartozójuk fogvatartó helyét. Ők elmondták, pálinkával az őrt vesztegessék meg, akkor félrenéz… egy üzenetbe csomagolt követ dobjanak át, hatalmas lendülettel a dupla drótkerítésen, azon legyen rajta a fogoly neve is. Ha bárki találja is meg, eljut a címzetthez.

Vitték is a pálinkát, dohányt, meg a menlevelet, az őr rájuk mordult, hogy tűnjenek el, de csak azután, hogy a csomagot átvette. Három követ csomagolt be Karcsi, de egy beszerzett csúzlival már az első átrepült a szögesdrótok felett. Bözsi még ott sírdogált egy ideig, azonban ahogy közeledett az őr a két kerítés között, a többi asszony elrángatta.

— Nem igaz, hogy úgy megyünk haza, hogy még csak nem is láttam Ferit. El se hihetem, hogy él.

— Megpróbáljuk még egyszer összeszedni az igazolásokat — nyugtatta a testvér, de maga sem hitte, hogy ez lehetséges volna.

Vonakodva, nagyon szomorúan ült fel a vonatra Bözsi. Hiába minden, minden.

— Otton várnak a gyerekeid, gondolj rájuk.

— Igaz… meg téged is a tieid — nézett hálásan a bátyjára.

Három nap múlva Hatvanban voltak, addig szinte akadály nélkül mehetett a szerelvény, ott aztán vesztegeltek két napig. Leszálltak élelmet beszerezni, igyekeztek át a tömegen, amikor Karcsi megtorpant és megragadta testvére karját.

— El ne ájulj most, Bözsi!

— Miért? Történt valami?

— De történt ám… Itt van Feri.

— Mi? Hol? Én nem látom… hol vaaan?

Karcsit úgy elöntötte az izgatott öröm, hogy morbid humora kitört belőle.

— Nehogy fehér kesztyűs, elegáns tisztet keress. Ott áll rongyos pufajkában a lépcső szélén, az oszlop mellett, és már észrevett minket.

— Jaj, látom, intett, engedj el már!

— Pont azt intette, hogy ne kövessük, majd találkozunk. Higgy benne, megtervezte.

— De én nem bírom… mosolyog, nézd milyen sovány! — és amíg huzakodott, karját akarva kiszabadítani, Feri eltűnt a szeme elől. Majdnem hisztizni kezdett, de Karcsi nevetve kérdezte:

— Hozzam a vizet, Bözsike? — erre hökkenten kapta fel a fejét, majd a bátyja nyakába borult, sírva- nevetve.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/