Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Bözsi 1.

részlet

 

Akik ismerték Pápay ómamát, az akaratos Vitek Terézt, azok az 1914-ben érkezett új kistestvér, Bözsike szívalakú arcocskájában az ő vonásait vélték felfedezni. Meg is lepődtek, mivel eddig az anyjuktól örökölt kerek pofikájú aprónép — két bátyuska és Kismariska — mosolyával ellentétben, Bözsike hegyes kis álla felett keskeny ajkát legtöbbször dacosan zárta össze. Úgy is szóltak rá később, amikor akaratosan megmakacsolta magát, hogy „te-te, Vitek Teréz!”

Szúrós, mégis szomorkás tekintete talán épp a kérést sugallta, hogy jobban figyeljenek rá. Figyeltek is, kényeztették, ám nemsokára megszületett a húga, Ilike, így alig kétévesen többé nem ő volt otthon a dédelgetett pici lányka a nyolc- és hatéves fivérei mellett. Kis szíve nagyon fájhatott, mert különösen kezdett viselkedni. Ha nem úgy mentek az őt érintő események, ahogy szerette volna, addig visított, amíg fel nem ölelték. A későbbiekre úgy hatott ez a kiharcolt babusgatás, mintha olajjal locsolnának tüzet, mert ebből jött rá, mit kell tennie, hogy megkapja, amit akart. Ha sokáig mégsem úgy történt, ahogy elképzelte, hát hasra vágódott, verte a padlót. Csakhogy egy sokgyerekes családban nem teljesülhet minden kívánság. Kicsit belefáradtak Bözsike akaratosságának kielégítésébe. A mamának méginkább megszaporodtak a gondjai, amikor papát behívták katonának a Nagy háborúba. Bözsike hiába kereste. Néha úgy hisztizett, hogy végül a kimerültségtől félájultan kókadt el. Ez eleinte megrémített mindenkit, már komolyan aggódtak.

Nagyszülei épp’ látogatóba érkeztek a náluk kényeztetett Kismariskával, amikor Bözsike ismét földre vetette magát, amit anyja már-már megszokott, de ezúttal olyan görcsösen feszítette rángatózó kis testét, mintha epilepsziás volna, a száját összeharapta, színe liláskékké kezdett válni. Ferenc nagyapa megfogta a föléje hajoló, kétségbeesett anyuka vállát:

— Igaz, csak lódoktor vagyok, nem a lelkeket gyógyítom, de bízd rám. Kitalálom én, mi ennek a hisztinek az orvossága.

Hozott gyorsan egy pohár vizet, és zutty… arcába öntötte. A gyermek prüszkölt, felült… és csendesen sírni kezdett. Ezután, a visítás kezdetén elégnek bizonyult ennyit hallania:

— Bözsike! Hozzam a vizet? — és máris szipogássá szelídült a jelenet.

Hanem mégis megmaradt valami ebből a felfokozott eksztázisból, mert Bözsike többé nem dobálta magát, helyette simán elájult, sőt ez a kideríthetetlen okú eszméletvesztés — fogyó, majd hullámzó gyakorisággal ugyan —, mégis egész életén át elkísérte. Oka volt annak, mert ő nem ellenkezett, nem veszekedett, csak elájult. A váratlanul rátörő nehéz helyzetekben, felnőtt korában is.

A fess és intelligens Székely Ferencet nem a szíve választotta férjéül, mégis — az ő esetükben véletlenül — a Papának lett igaza, Feribe nem lehetett nem beleszeretni. Eredetileg villanyszerelő szakmát szerzett Dombóváron, nem tudni, miért lett csendőr. A nagy esküvő után Kurdra helyezték, szép kis szolgálati lakást kaptak, őrmesterként ott még járőrözött, de hamar kiderült, hogy ez nem az ő csendes, megfontolt természetéhez való. Felettesei is úgy vélték, törzsőrmesteri rang és a balassagyarmati őrsön egy szárny-írnoki íróasztal, ami leginkább illik hozzá. Többé nem járőrözött, a gazdasági ügyeket bízták rá.

Szolgálat után a kényelmesen berendezett, meleg otthon és egy mindig derűs, csinos feleség várta. Bözsike ájulásai megszűntek, figyelmes férje a tenyerén hordta, mellette boldog volt és büszke a még Kurdon, 1938-ban született, eleven fiacskájukra. Csíntalan kisfiúról olvasott Feri egy versben, a Pesti Napló első oldalán, és azonnal megvette Bözsinek az újságot.

— Akárcsak Lóci — nevetett apja, amikor Ferike kis kezét a vizespohárban lubickoltatta, mialatt etették.

— Lóci, Lóci… — ízlelgették a versben olvasott nevet.

— De Ferike nem Lőrinc — mondta az apuka.

— Jó, akkor legyen Loci, mert ez olyan aranyos név — nevetett Bözsi.

Aztán 1940-ben megszületett Marika, a kis húg, és ahogy ismételgették, rajta is maradt kedveskedő névnek a Hugi. Hiszen, ha már a fiút becézték, az a kislányt pláne megilleti. Igen ám, de két év múlva jött Editke, a még kisebb húg, hát hogy is hívhatnák másként, mint Baba, hiszen olyan édes kisbaba volt. Ám akit Feri csak pár hónapos koráig szeretgethetett.

Úgy látszott, igaz, hogy minden boldogságnak vége szakad egyszer.        

Bözsi még nem ájult el, amikor kitört a háború, de akkor már igen, amikor férje elmondta, a frontra küldik, mint hadtáp tisztet. Majd elájult a bevonulásakor, később a hír hallatán, hogy fogságba került Feri, és amikor a tiszt-feleségek rábeszélésére — hogy meneküljenek Németországba —, elé tették aláírni a vasúttársaságnak írt kérelmet. Minden ijedtségre elájult, de ahogy magához tért, tette, amit kellett. Akár két ember helyett is.

Hosszú, keserves utazást éltek meg ők négyen, míg állt a háború. Minden hír nélkül Feriről…

Balassagyarmaton maradt egyedül öt-, három- és egyéves gyermekeivel. Hozták a rémhíreket, hogy jönnek az oroszok, azok minden bizonnyal kivégzik a csendőrök ivadékait. Az ismerősök segítettek beszerezni a szükséges iratokat. A tisztek feleségei bérelhettek és kaptak egy-egy vagont, amibe bepakolhatták legszebb bútoraikat, gondosan csomagolt értékeiket, és a melléksínre tolt kocsikban fázva és éhezve hónapokig várták, hogy egy szerelvényhez kapcsolva majdcsak mehetnek tovább a menedéknek hitt ország felé.

Kassa és Németország közt rengeteg helyen, sokat vesztegeltek, mert a deportáló vonatok elsőbbséget kaptak az állomásokon. Valahol, közel a német határhoz a két kislány megbetegedett. Bözsi már élelmet is nehezen tudott beszerezni, tisztálkodni se lehetett rendesen, örült, ha inni való víz akadt. Elindult segítséget keresni. A vasút melletti kis településen összebarátkozott egy német asszonnyal, aki átjárt a határon, az ő segítségével talált orvost, aki szintén átjárt, és hajlandó volt kimenni a vagonhoz. Az egyik tisztfeleség, aki figyelt a gyerekeire, míg visszaér, Bözsit azzal fogadta, hogy értesítést kaptak, reggel átengedik a szerelvényt a határon.

Az orvos közben megvizsgálta Hugit és Babát. Nem tudott elég jól németül, de annyit megértett, hogy nem utazhatnak tovább, a kislányok valami fertőzést kaptak, amibe belehalnak, ha nem kezeli őket senki. Ez az orvos vállalná. Alig ért át német földre a vonat, le kellett szállniuk, a tisztfeleségekre, igazából sorsukra bízva minden ingóságukat.   

Így maradt abban a kis német faluban Bözsi és három gyermeke, ahol az ismerős nő lakott, míg a vonat tovább vitte leplombált vagonjukat. Néhány bőrönd ruhával költözött be a német asszony házába, aki az ékszerei fejében befogadta őket, amíg a magas láz elmúlik és meggyógyulnak a kislányok.

Ott végre megtisztálkodtak, ami csak úgy ment, hogy kopaszra kellett nyírni a fejecskéjüket. Locinak ugyanolyan fekete haja nőtt, mint volt, de lányok addig világos barna haja valami csodálatos változáson ment keresztül. Mindkettőn sötétvörös pihéket fedezett fel anyjuk, és mire az kinőtt, két mahagónihajú lánykája lett Bözsinek. Hugié egy árnyalattal sötétebb, mint a kicsi Babáé.

Megértek bombázást, frontot és miközben átvonult fejük felett a világégés, csontsoványra fogyva, lerongyolódva elindult haza három gyermekével, meg két bőrönd megmentett ruhával — hol félig roncs teherautón, hol vagonban vagy a tetején. Átvergődtek határokon, Csehszlovákián, de végül magyar földre léptek, már megfésülhette a kislányok dús haját. Amíg az élet dobálta őket ide-oda, Bözsi egyszer sem ájult el. Ahogy a boldogság idején a szeretet, a hányadtatás alatt a kötelességtudat tartotta benne a lelket.

~~

 

Az ozorai postahivatalban dolgozó Ilike épp ebédelni szaladt volna, amikor távirat érkezett Pápay Jenő részére:

„Magyar foeldre leeptem, stop, megproobaalok a gyerekeimmel hazajutni, stop, eerkezeesounk bizonytalan, stop, Boezsi”

Előbb nem hitt a szemének, aztán csak köszönést intett a szigorú Veng Gizella főnöknőnek, és rohant haza a hírrel.

Újabb végtelennek tűnő hetek után, két év hontalan borzalmaival a hátuk mögött érkeztek a szülői ház kapujába, a hétéves Loci, az ötéves Hugi és a hároméves Baba, meg ő, a fél világon át cipelt-mentett két bőröndjével, 1945 nyarán. Ahogy Bözsi megpillantotta a Mamát, ájultan esett össze.

A három gyerek csak állt, Hugi már szipogni kezdett, velük percekig nem törődött senki, csak édesanyával, aki pedig biztosan halott, mert pontosan olyan, mint akik szanaszét hevertek az úton… de Loci kiabálni kezdett:

— Édesanya, édesanya! — és mire elsírta volna magát, édesanya kinyitotta a szemét. A nagy sírás és nevetés, ölelgetés újdonság volt nekik, főleg Babának, gondolta, elmondja saját nagy bánatát.

— Csak ez az egy juhám majadt és ebből is kijóg a fenekem.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/