Hol volt, hol nem volt, egy kicsi falucskában élt egy legény, akit Bolond Ferkónak hívtak a falusiak. Pedig ránézésre semmiben nem különbözött a többi legénytől. Csak agyában állítólag kevesebb volt egy kerékkel, vagy több, nem is tudom. Állandóan olyanokat tett, ami mosolyt csalt ki az emberek arcára.
Egyik nap is mondja édesanyjának, hogy elviszi az egyetlen tehénkéjüket a vásárba és jó pénzért eladja. Anyja hiába próbálta lebeszélni, hogy ne adják el a tehénkéjüket, Ferkót nem lehetett meggyőzni, hogy amit tenni akar butaság lesz. Ha eladják a tehenet, a kapott pénz gyorsan elszáll és még tejük sem lesz, ha ezt akarnának inni.
— Meglátja, édesanyám, jó üzletet csinálok — mondta Bolond Ferkó és már hajtotta is kifelé Riskát az istállóból.
Meg sem állt a szomszéd faluban levő vásárig. Ott beállt az árusok közé és türelmesen várta a vevőt.
Egyszer csak jött is egy ember. Ölében egy nagy kandúrt tartott. A macska olyan nagy volt, hogy alig bírta megtartani. Az állat állandóan el akart szaladni.
— Te legény, van egy jó ajánlatom — mondta az ember. — Tehenedért odaadom ezt a szép kandúrt. Nincsen párja az egész világon. Meglásd, nem bánod meg! Nos, áll az alku?
A mellette állók figyelmeztették Bolond Ferkót, nehogy odaadja a tehenét egy macskáért! A férfi rá akarja szedni, és nagyon ráfizet, ha megkötik az egyezséget.
Ferkó nem hallgatott rájuk, mert az első pillanatban nagyon megtetszett neki a nagy kandúr. Különben is úgy gondolta könnyebb bírni egy macskával, mint egy tehénnel.
— Áll az alku! — csapott Bolond Ferkó az ember markába és kicserélte a tehénkét egy nyávogó jószágra.
Aki a közelében volt, az mind hangosan nevetni kezdett, hogy milyen ostoba legény. De ez Ferkót nem érdekelte. Boldogan vitte haza édesanyjához az állatot.
— Na, fiam, milyen vásárt kötöttél? Sikerült jó pénzért eladni a tehénkénket? — kérdezte kíváncsian az édesanyja, és már készült, hogy megszámlálja mennyi bankót hozott haza Ferkó. — Mutasd, fiam, mennyi pénzre tettél szert.
— Pénzt, azt nem hoztam, édesanyám — vallotta be töredelmesen a legény. — A tehenet elcseréltem erre a nagy kandúrra. Az előző gazdája azt mondta, hogy ez nem ám akármilyen macska.
— Nem bizony, te félnótás, buta gyermek — csattant fel édesanyja és látszott rajta, ha a keze ügyében lett volna valami, azt mindjárt a fia fejéhez vágja. De így csak a kezeivel hadonászott és a szemeiből harag szikrái záporoztak Ferkóra.
— Nézze, édesanyám, milyen szép cica! Ilyet kend még nem látott — próbálta menteni a menthetetlent az asszony fia, de nem sok sikerrel.
— Adok én neked kandúrt, de olyan nagyot, hogy a fejed beleződül — fakadt ki végül dühösen az anyja és felkapott egy seprűt és azzal verni kezdte a fiát. — Takarodj ki ebből a házból te mihaszna, semmirevaló kölyök a macskáddal együtt. Addig vissza ide ne gyere, amíg bűnödet jóvá nem teszed. Le is út, fel is út! Nem akarlak látni többé ebben a házban.
Anyja olyan komolyan beszélt, hogy Bolond Ferkónak muszáj volt világgá menni, ha akart, ha nem. Nem értette, mi bűnt követett el, amiért édesanyja így megharagudott rá.
Már jól elhagyta a falujukat, amikor visszanézett, hogy elbúcsúzzon az ismerős tájtól. Ki tudja, mikor fogja viszontlátni, s útja merre vezeti.
Amint megfordult észrevette, hogy a kandúr bandukol mögötte.
— Te meg, mit akarsz itt? — kérdezte kissé mérgesen. — Temiattad kergetett el édesanyám, és most mehetek világgá.
A macska csak nézett megértően a legényre. Hiába kergette el Ferkó, minduntalan visszajött és kitartóan követte. Végül még kővel is megdobálta, de még ez sem tántorította el.
Sokáig mentek, s talán már igencsak besötétedett. Beértek egy nagy, sűrű erdőbe. Mentek, mendegéltek egyszer csak a fák között egy ház fényeit látták meg.
Bolond Ferkó meggyorsította lépteit, hogy megkérje a ház lakóit, adjanak neki szállást éjszakára.
Megérkezve a ház ajtajához Ferkó már éppen be akart kopogni, amikor a kandúr a halkan figyelmeztette:
— Nehogy ajtóstól ronts a házba! Odabent három félelmetes rabló van. Ha meglátnak, azonnal lelőnek.
— Te tudsz beszélni? — csodálkozott el Ferkó.
— Igen, tudok — válaszolta a kandúr. — Valami cselt kell kieszelnünk, hogy a rablók elmenjenek.
— Mit találjak ki?
— Maradj csendben, éppen ezen töröm a fejemet.
A kandúr sokáig gondolkodott, mire kiötlötte, hogy kezdjenek el kiáltozni! Mondják azt, hogy kereskedők eltévedtek az erdőben és nem találják a kivezető utat.
Bolond Ferkó először nem értette, mire jó, ha ezt kiáltozzák.
— Ha a három rabló meghallja, hogy kereskedők vannak az erdőben, akkor majd nem bírnak vérükkel, és elindulnak, hogy kirabolják őket — mondta a kandúr. — Ezalatt mi megpihenünk. A rablók egész reggelig bolyongnak az erdőben. Csak reggel térnek vissza, de akkorra mi már tovább állunk.
Tetszett az ötlet Ferkónak, és követve a kandúr tanácsát kiáltozni kezdett:
— Segítség! Segítség! Gazdag kereskedők vagyunk és eltévedtünk. Holnap reggelre a királynál kellene lennünk sok — sok ezüst, arany kelménkkel.
Amint a rablók ezt meghallották, mindjárt felugrottak. Felkapva fegyvereiket rohantak ki a házból. Még arra sem volt idejük, hogy az ajtót bezárják.
Bolond Ferkónak és a kandúrnak csak be kellett sétálni a házba. A rablók éppen vacsoráztak az asztal meg volt terítve minden jóval.
A sok gyaloglástól mindketten nagyon megéheztek. Nem teketóriáztak sokáig, lehuppantak az asztal mellé és mindent megettek, ami előttük volt. Bor is volt az asztalon, abból is bőségesen ittak, s ennek meg is lett a következménye. Úgy berúgtak, mint a csacsi. Ferkó leheveredett az első fekhelyre, a macska pedig az asztal alá. Úgy aludtak, mint a bunda. Még azt sem vették észre, hogy a rablók nagy mérgesen visszajöttek. Természetesen nem találták meg a gazdag kereskedőket. Hogyan is találták volna meg, amikor Ferkó és a kandúr becsapta a díszes társaságot.
Bolond Ferkót mindjárt észrevették. Szerencsétlen a rablóvezér ágyába hajtotta fejét álomra. A kandúr senkinek sem tűnt fel az asztal alatt, de ha meg is látták volna, azon sem csodálkoznának, hiszen ilyen erdei házakban macskák gyakran megfordulnak.
A rablóvezér iszonyatos haragra gerjedt, amikor látta, hogy Bolond Ferkó mindent megevett, ami az asztalon volt, s belefeküdt az ágyába.
— Most azonnal agyonlőlek pisztolyommal — üvöltötte, és már kapott is a fegyver után.
Senki nem vette észre, a kandúr gazdája közelébe lopózott és a fülébe súgta:
— Mondd gyorsan, hogy te vagy az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Nem tudod társaid, hol lehetnek. Bizonyára az ezüst és arany kelmékkel megrakott kocsijuk a szakadékba esett.
Ferkó nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. De mit veszít vele, ha mondja.
— Ne lőjön le, kérem, könyörgök! Én vagyok az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Társaim ezüst, arany kelmével megrakott kocsija szakadékba esett.
Ezt meghallván, a rablók felkapták a fejüket, és faggatni kezdték a legényt:
— Mondd csak, fiam, merrefelé van az a szakadék? El tudsz vezetni bennünket oda?
Most volt ám csak igazán nagy bajban Ferkó. Soha életében nem járt ebben az erdőben. Azt sem tudta, hogy van-e itt szakadék. A kandúr megint segítségére sietett.
— Bólints, hogy tudod, hol az a szakadék és szívesen elvezeted oda a rabló urakat.
Úgy tett, ahogyan a kandúr javasolta, aminek a rablók nagyon megörültek. Nem tétováztak sokáig, azonmód el is indultak. Csak az volt a baj, Ferkó nem tudta, merrefelé induljon el?
A kandúr folyton mellé dörgölőzött, s ez már a rablóknak is feltűnt. El akarták zavarni, de Ferkó könyörögve kérte:
— Ne kergessék el, a macskám mindenhová elkísér!
Ki tudja, miért a rablók hallgattak a kérésre és megengedték, hogy a kandúr velük menjen.
Ferkónak csak azt kellett figyelnie, hogy hűséges társa merrefelé megy. Igaz még így sem érezte magát biztonságban. Nem hitte, hogy ebből a lehetetlen helyzetből megtalálják a kivezető utat. Ha lesz is szakadék, amelyről a kandúr beszélt, lesz-e benne ezüst, arany kelmékkel megrakott kocsik? Tartott tőle, hogy nem ússza meg az agyonlövést.
Órákig mentek össze-vissza az erdőben. Közben észre sem vették, hogy egyre közelebb kerültek a király várához.
Egyszer csak egy sűrű bokor mögött megpillantották a szakadékot. Nagyon dobbant Ferkó szíve. Érezte, hogy hamarosan kiderül a turpiság, és a rablók megtudják, lent a szakadékban nincsen semmiféle kocsi, ezüst, arany kelmékkel. Le, sem mert pillantani, de amikor a rablók kiáltozni kezdtek, nagyon elcsodálkozott, és félve nézett le a mélységbe.
Csodák csodájára a szakadékban valóban ott voltak a kocsik. A három rabló nem bírt magával. Kiabáltak, kurjongattak, s ez a hangos zaj felhallatszott egészen a várba.
A király éppen az ablakban könyökölt és nézte a tájat.
— Mi ez az ordibálás? — kérdezte a hopmestertől.
— Emberek kiáltoznak a közeli erdőben — válaszolta a hopmester.
— Megparancsolom, egy tucat katona állig felfegyverkezve menjen oda és nézze meg, mi történt.
A katonák azonnal nyeregbe pattantak és ellovagoltak az erdőbe. Mire odaértek, a rablók már lemásztak a kocsikhoz, hogy összeszedjék a gazdag zsákmányt. Még a katonákat sem vették észre a nagy igyekezetükben.
— Te legény, mit csinálsz itt? — kérdezték Ferkót a katonák. — Miért nem mész a társaid után.
— Vitéz urak — ugrott elő a kandúr —, gazdám nem hozzájuk tartozik. Szegényt éjjel megtámadták a rablók, menekültünk, ahogy bírtunk. Fenséges királyurunknak vittünk volna ezüst, arany kelméket, de ezek a zsiványok utunkat állták. Szerencsétlenségünkre a gazdám kocsii belestek ebbe a mély szakadékba. Az utolsó pillanatban sikerült leugranunk róluk. Sajnos lovaink mind odavesztek.
A katonák kapitánya így szólt Ferkóhoz:
— Kegyed lenne az a híres kelmekereskedő, akit királyunk már türelmetlenül vár?
A kandúr a farkával jól megcsapta gazdája lábszárát, aki mindjárt tudta, mit feleljen.
— Igen, én lennék — válaszolta kissé remegő hangon.
A kapitány azonnal intézkedett, néhány katonával lefegyverezték a rablókat és nagy nehezen felcibálták a kocsikat. Ő maga meg elindult Ferkóval és a kandúrral a várba.
A király már várta őket kint a kapu előtt. A kapitány részletesen elmesélte a történteket.
— Akkor ez volt az oka, hogy nem értél ide időben az ezüst, arany kelmékkel, pedig már leánykám Napsugárka nagyon várja. Szeretne új ruhákat készíttetni az udvari szabóval. De sebaj, a katonák nemsokára idevontatják a kocsikat és válogathat belőlük.
A beszélgetésükre Napsugárka is előkerült. Ferkó szeme mindjárt megakadt rajta. A királykisasszony olyan szép volt, hogy még a lélegzete is elakadt.
Mint később kiderült, a három rablót a király már hónapok óta kergette, de eddig nem sikerült elkapni őket. Hogy most meglettek külön köszönettel tartozott Ferkónak.
— Mit kérsz kelmekereskedő nagyuram, amiért segítettél elfogni ezt a három veszélyes rablót? — kérdezte a király, amikor a katonák rabszíjon vezették a jómadarakat.
A kandúr egész idő alatt Ferkó mellett volt, és látván, hogy gazdája tanácstalan, megint a fülébe súgta:
— Kérd azt, hogy legyen a feleséged a királykisasszony!
A legény maga sem értette, hogyan, de most is egyetértett a macskájával.
— Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom! Legyen, szíves adja feleségül hozzám leányát. Szeretném feleségül venni.
A király egy kicsit gondolkodott, majd mondta:
— Való igaz, Napsugárka már eladósorban van. Ma éjjel is azon törtem a kobakom, kihez adjam feleségül. Nem is jöhettél volna jobbkor, kedves kelmekereskedő nagyuram. Akinek ennyi szép holmija van, az igényt tarthat kislányom kezére. Csak az a kérdés, hogy Napsugárka is akar-e a feleséged lenni?
Ugye nem is kell mondanom, a királykisasszonynak sem volt semmi kifogása Ferkóval szemben, hiszen jóképű legénynek látszott. Itt meg úgysem tudta senki, hogy a falusiak Bolond Ferkónak csúfolták. Így hamarosan létrejöhetett a lakodalom. Ferkó édesanyját a várba hozatta, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A kandúrnak meg az volt a dolga, hogy felügyelt az egerekre, hogy meg ne rágják a kolbászt a kamrában. Máskülönben ő is úgy élt, mint a nagyurak.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Apáti Kovács Béla
