Vandra Attila : A táltos lánya 27. Küz kuumay

Arüszlán, hogy bebiztosítsa hatalmát, féltestvére fiát, Karát szemeli ki Dilay férjéül, azzal a szándékkal, hogy utólag Sári Kán unokájától megszabadul. Csaban és Kara közt első pillanattól kedve felforrnak az indulatok, Arüszlán türelemre inti Karát.

 

 

 

A tavaszi napéjegyenlőségkor tartott Termékenység Ünnepére[1] való készülődés lázát már napok óta érezni lehetett az orduban. A kamaszodó gyermekeket a tojásgyűjtés, valójában a madarak fészkének kifosztása izgatta, s abból rendeztek versenyt. Hogy a kicsik se maradjanak ki a játékból, az anyák a jurta környékén rögtönzött fészkekbe rejtették nekik a madártojásokat. A legények és hajadonok már inkább a lovas játékokra-versenyekre készülődtek, mint az Ulak Tartüs (kecskehúzás) [2], az Oodarüs (lovasbírkózás) [3] és főleg a leglátványosabb, a Küz Kuumaj (Fogd meg a lányt) [4]

Babba igencsak paprikás hangulatot talált otthon, amikor két tömlő vízzel a vállán visszaért a jurtához. Épp idejében, mielőtt az ugyancsak heves vérmérsékletű Tulpán tíz körömmel ugrott volna a máskor imádott bátyuskája képének.

Ana, ugye nekem adod Tolpart, a fehér csődört a Küz Kuumajra? — hangzott fel kórusban, a kérés.

Babba nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Gyermekei ritkán kaptak össze, de akkor nagyon. A középutat nem ismerték a testvérháborúban. Nesze neked, légy szülő, békítsd ki őket, ha lehet! Nézte hol az egyiket, hol a másikat. Bolan nincs itthon, ez bizonyos értelemben jó. Ha itthon lenne Tulpán biztos atyja, Csaban pedig az ő támogatásáért esedezne, s a végén még ők is jól összevesznének. Történt már ilyen, nem is egyszer. Hiába volt oly büszke Bolan fia születésekor, Tulpán mestere annak, hogy atyja bőre alá bújjon. Csaban, mióta kamaszodik, egyre élesebb vitákba keveredik vele… Most atyjuk nincs kéznél, így nem fogják szüleiket egymás ellen ugratni. De minden az ő fején csattan…

— S kivel akarsz a Küz Kuumajon versenyezni?

Hmmm… Ki tudja, mik derülhetnek még ki, amiről nem tud…

— Vele! — felelte Tulpán szikrázó szemekkel, mint aki előre élvezné, ha jól odacsaphatna a korbáccsal bátyuskája hátára.

— S ha utolérlek, akkor majd csókolózzak veled? Na, ne má!

— Ő akar Dilayjal csókolózni!

„Na, igen, itt van az eb eltemetve…” — tűnődött Babba. Dilay már hajadon… Egyidős Csabannal, de fiát még csak télen, a Teremtés Ünnepén avatják majd felnőtté. Mikor alakult ez a kisgyermekkori barátság szerelemmé? Hej, de repül az idő… Eddig hárman együtt játszottak, s most Tulpán ötödik kerék lett a szekéren… S szeretné bizonygatni, már nem gyermek ő sem… Kis nagyfia pedig már verekedett is ébredező szerelméért… Jaj, ne… Nemcsak Csaban, hanem biztos Kara is akar majd Dilayjal… Akkor pedig megint összeverekednek… Nem, ezt nem fogja hagyni!

— Az idei Küz Kuumajon még egyikőtök sem vehet részt! — jelentette ki Babba ellentmondást nem tűrően, de ő maga is megrettent saját hangjától. Nagy kő esett le a szívéről, amikor megjelent Bolan. Atyjuk mindenkit végighallgatott, majd komor arccal kijelentette:

— Hallottátok, mit mondott Ana! Téged — fordult fia felé — csak a Teremtés Ünnepén avatunk férfivá. Addig nem vehetsz részt! Tetszik, nem tetszik, ez a törvény!

— Testőr lehetek, karddal a kezemben? — tört ki a kamaszlázadás, valamint a háttérben, kisebb hangerővel a már kamaszodó elnyomott kisebbé is, de Anának szegezve felháborodását.

Csaban, gyere be a jurtába! — dörrent az ellentmondást nem tűrő atyai hang. Itt most, ebben a helyzetben a legrosszabb érv az anyai féltés…

A fiú szó nélkül követte, majd karba font kezekkel állt szembe atyjával, miközben odakint Babba próbált a kislány lelkére beszélni.

 

Másnap reggel Dilay a kiszolgáltatottságtól, és a magába fojtott sírástól remegő ajkakkal indult s Küz Kuumay színhelyére. Először el akart bújni, de Ilkay észrevette hátsó szándékát.

— A kán unokája vagy! Nem húzhatod ki magad! Értsd meg, Csabant még nem avatták felnőtté. Egy lány választhat egyet kihívói közül, de nem utasíthat vissza senkit, ha ellenjelölt nem akad…

Dilay gyűlölettel nézte végig, amint mostohaatyja a leggyorsabb lovát hozza oda Karának. Tudta ő, milyen célból. Mintha vesztőhelyre indult volna, úgy fogta meg a fekete kancájának a kantárát. Gyönyörű egy állat volt, de nem gyorsaságáról híres. „Ha megcsókol, a szájába harapok!” — fogadkozott. Csak egyben reménykedett: Hátha akad más kihívó. Bárki legyen, őt választja… Amikor lován az ugyanoda tartó Alp mellé ért, odasúgta neki:

— Hívjál ki!

Testőre ijedt gesztussal pillantott ellenkező irányba, ahol Pinar (Tavasz) kocogott. Megértette… Eddig nem is figyelt fel kettejük kapcsolatára. Nem magyarázgathatta, hogy kérje meg a testőrség bármely tagját… Nem maradt más esélye, mint fohászkodni Umayhoz és Tengrihez… Azért a korbácsát övére akasztotta, s ellenőrizte, késedelem nélkül elő tudja-e majd venni. Nem, ekkora szerencséje nem lesz. Látta Karát lovagolni…

Bár Sári Kán is ott ült a nézők között, Arüszlán nyitotta meg a Küz Kuumayt.  Bejelentette, hogy a kán unokája, Dilay és kihívója, Kara kezdik.

— Dee… A lányoknak a joga választani, ha…

Mostohaatyjának a tekintette aztán beléfojtotta a folytatást.

— Kész, vége… — motyogta maga elé, miközben a rajthoz indult.

Ekkor egy éles hang hasított a levegőbe. Csabané.

— Nem látod? Az a ló sántít! Ülj erre! — kiáltotta, majd előhozta Szonkhort, Tolpar fiát, a szintén fehér csődört. Miközben megfogta, amíg a lány a nyeregbe ült, odasúgta az állat fülébe:

— Repülj gyorsabban, mint valaha tudtál… Gyorsabban, mint egy igazi tolpar tudna. Gyorsabban, mint ahogyan egy szonkhor csap le a levegőből… Ata azt mondta, te már gyorsabb vagy atyádnál, Tolparnál is — megpuszilta a felhorkanó, a számára ismeretlen lovastól idegenkedő, láthatóan zabos állat nyakát, majd odasúgta Dilaynak:

— Tegnap törtem be neked… — adta át a kantárt a lovon ülőnek.

Arüszlán és Csaban szeme összevillant. A férfi az elvezetett ló után nézett gyanakvóan.

— Hol sántít ez a ló? Ennek semmi baja! — nézte meg a lovásza is. — Ma reggel is megvizsgáltam… — magyarázkodott rémülten Arüszlánra nézve, aki azonnal belátta, ha most erőszakkal visszaülteti mostohalányát saját lovára, akkor sokan fogják hinni, a hamis vád mégis igaz. Mit tehetett? Kiadta a parancsot előbb Dilaynak az indulásra, majd Karának az üldözésre. Hiába reménykedett. Lehetett a fiú kitűnő lovas, korbácsolhatta lovát, de a fiatal fehér csődörnek nem érhetett nyomába. Ám a célban Dilay előkapta addig pihenő korbácsát, s a kocka megfordult. Nem, dehogy ütötte meg a drága állatot, azt, amelyik megmentette a csóktól, melytől jobban viszolygott, mint a haláltól. Ám a fegyver a kezében magasba emelkedett.

Mint ilyenkor gyakran megtörtént, egyre többen kezdték Dilayt biztatni, sózzon csak a málészájú nyakába, akit egy lány legyőz lovaglásban. S tanácsra nem is volt szükség. Dilay korbácsa lecsapott nem egyszer, hanem többször. És nemcsak, megérinteni a fiút, hanem teljes erőből… a nézősereg ujjongása közepette.

Dilay diadalmas leugrása után a lova után érkező Csaban nyakába borult, ott mindenki szeme láttára. Az üdvrivalgások közepette senki sem hallotta Kara fogai közt szűrt szitkait:

— Ezért megöllek, te büdös ringyó!

Amikor lejárt az utolsó kihívás is, Sári Kán intett Arüszlánnak, jelentse be az idei Küz Kuumay végét.

— Menjen mindenki ebédelni! Találkozunk délután az Oodarüsön. Meglátjuk ott, ki a legény a nyeregben! Azon csak fiúk vehetnek részt, és a Szent Hegyen a Szent Nyírfák közelében lesz!

Sári Kán és Bolan mergen ellovagoltak, megszemlélni még egyszer a jövendő viadalok számára kijelölt terepet. Babba sem ment vissza az orduba. Egyik lány, amikor átugratott egy rönkön, lova lába puha talajban ért földet, az állat megbotlott, s levetette hátáról, a lány megsérült.

Dilay és Csaban is boldogan csacsogva indultak volna vissza az ordu felé. Ám Arüszlán magához hívta őket.

— Nehogy még egyszer meglássalak a lányom körül lebzselni! Megértetted? — dörrent a fiúra fenyegetően.

— De… Én egyik testőre vagyok! És…

— Ne merj a szavamba vágni! — emelte fel a hangját. Többen is rémülten álltak meg. — Csak voltál! Többet nem vagy az!

— Nem te neveztél ki, és ezért nem tartozom elszámolással, csak Sári Kánnak, és atyámnak! — nézett körül Csaban, hallótávolságban vannak-e, de már nem látta őket.

— Nem én nevezem ki a testőreit… De abba van beleszólásom, ki ne legyen az! — mennydörögte. — Eddig Dilay kislány volt, de már hajadon! Az atyja én vagyok, és én fogom eldönteni, ki legyeskedhet körülötte, és ki nem! Elegem van abból, hogy magad forma legénykék vegyék körül! Nem te, hanem én fogom eldönteni, ki ugorhat a nyakába, és csókolózhat vele az ordu szeme láttára!

— Nem csók…

— Pofa be! És ne merj velem ujjat húzni! Megértetted?

Csabannak a szája még válaszra nyílt, ajka remegett a megaláztatástól és a dühtől, de végül a hallgatást választotta.

— Beszélj atyáddal! És is fogok nagya…

Dilay sem tudta végig mondani, mert Arüszlán rajta is elverte a port:

— Ha a fejét továbbra is a nyakán akarod látni, meg ne lássalak a közelében! — tolta meg a lányt a jurta felé vezető úton, körbenézve a készenlétben álló testőrökön.

— Gyere Dilay, mindenki minket néz! — próbálta csitítani a hangulatot a hozzájuk csatlakozó Ilkay, villámló szemekkel végigmérve férjét, mintegy azt üzenve: „Majd otthon…”

— Kísérd haza! — mondta Arüszlán feleségének olyan fenyegető hangon, hogy Ilkaynak is megfagyott ereiben a vér. — Te is menj velük! — szólt oda Karának is, aki rendszerint velük ebédelt.

Amikor Arüszlán némi késéssel jurtája elé ért, odaszólt a tisztes távolból őket követő testőrségnek, békés hangnemet erőltetve magára.

— Menjetek ti is ebédelni. Majd szólok, ha végeztünk, és szükség lehet rátok!

Már jó ideje ezt tette, és tényleg, egyetlen alkalommal sem mulasztotta el, „átadni” nekik mostohalányát. Alpék megindultak saját jurtáik felé, de a szokásosnál nehezebb szívvel. Nekik, mint testőröknek nem lehetett beleszólásuk a családi vitákba, mindaddig, amíg valaki bántalmazni nem kezdte volna védencüket. Ám a verbális agresszión kívül más baja nem esett. Alp még egyszer visszanézett.

— Egyik szemetek Dilayék jurtáján legyen, miközben esztek, s fegyveretek az övetekben! — súgta oda a fiúknak.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.