Szokol Bernadette : A pöttöm bálna

Úszott és úszott napnyugtától reggelig, hajnaltól délig, délutántól napestig a pöttöm bálna, Balaé.

 

Úszott és úszott napnyugtától reggelig, hajnaltól délig, délutántól napestig a pöttöm bálna, Balaé. A testhossza nagykorára akár hat óriáslépés is lehet. Hátoldala szürke, a pocija is, de világosabb. A kobakja sima, nincsenek rajta bőrkeményedések. Szájvonala erősen ívelt és fehér ínye van. Erre igazán büszke. Hátúszója a hát közepétől messze hátra esik a testvonalán.

Nagyon vidáman élt a liliputiak és a törpe halak világában, a krillek, Eli, Olé és Ilo, valamint a legönzetlenebb gömbfejű delfin, Bibi mindig vele voltak pici kora óta, amolyan önzetlen jó barátok módján. Évek óta ő volt a leghatalmasabb élőlény ebben a liliputi birodalomban. Ennek ellenére alig lehetett észrevenni, egyszerre néhány másodpercnél többet nem időzött a felszínen. Ugrani és farkat csapkodni sem tudott. Amolyan nyugodt, fenséges tengerek hercege lett, aki az illem minden csínját-bínját ismeri.

Gyönyörűen és tartalmasan teltek az évei. Mindent megtanult és megismert, amit csak tudott, lehetett. Minden barátjával sok időt töltöttek együtt. Úsztak és fogócskáztak, felfedeztek minden érdekességet a környékükön. Gyakran a feketecsíkos pillangóhalakkal is kergetőztek. Felfedezték a környék összes hajóroncsait. Kincseket találtak és eközben nagyon sok új barátra leltek. Az ékszersügér megmutatta igazgyöngyeit, a bohóchalak a tengeri rózsa palotáikat, óva intve mindenkit attól, hogy ki is próbálják csípős lakóhelyüket. Számtalan érdekességet ismertek meg, amit a tenger mélye rejt.

Balaé gyakran, váratlanul elszomorodott. Miért is ilyen nagy ő? Miért nem láthat és próbálhat ki olyan dolgokat, mint a barátai? Eli, Olé és Ilo, no meg természetesen Bibi. Barátai rögtön megvigasztalták ilyenkor.

— Hidd el, sokan tőled is sokkal nagyobbak. — A krillek néha panaszkodtak, hogy picinek sem jó lenni. Bibi erősködött, hogy ő sem sokkal kisebb, mint Balaé.

Ettől eltekintve, valljuk be, gyönyörű gyerekkoruk volt. Mind a pici krilleknek, a gömbfejű delfinnek és természetesen a még pöttöm Balaénak. Ekkor még nem is sejtette, hogy ő tulajdonképpen egy picurka bálna.

A ficánka évek gyorsan elmúltak. Lassan közeledett a liliputi lakók hatalmas nagy ünnepe, mikor felnőtté avatták a tizenkét éves liliputi lakókat. Nagy múltja volt ennek az ünneplésnek. Olyan régen tartották ezt a hagyományt, hogy senki sem emlékezett a kezdetekre. A hagyományokat viszont a nagy teknős időtől ápolják.

Három napig tartott az avatás. Első nap az erőnlétükről kellett számot adniuk a majdnem tizenkét éveseknek. A legközelebbi két hajóroncs között alakították ki a tizenkét évesek próbáját. Természetesen különböző méretű rutinpályák voltak ezek, hiszen mindenki más tudással és mérettel bírt.

Eli, Bibi és Balaé már nagykorúak. Oli mindent elkövetett, hogy a vendégek majd jól érezzék magukat! Hetekkel ezelőtt elkészült a lelátó megépítésének terveivel. Lázasan dolgozott mindenki a tervek alapján. Eddig ilyen építményt nem készítettek. Mindenki csodálattal tekintett a nap, mint nap egyre magasabb és biztonságosabb épületre. Ilo a menüért vállalta a felelősséget. Ennyi kék és zöld planktont régen nem rendeltek a liliputi tengerlakók. A kagylók gyöngyeiket kínálták fel a díjazásokra. Pattanásig feszült a hangulat május 23-ára.

A színpompás mandarinhalak biztosították minden helyszínen a jó kedvet és a problémamentes próbatételt. A rákok hatalmas koncertről gondoskodtak minden estére. Csak a kölyökbálna nem találta a helyét. Úszott ő is a többiekkel, de gyakran elgondolkodott azon, miben segíthetne ő? Első napokban megjelent az építkezésen, de sajnos be kellett látnia, hogy több kárt okozott, mint hasznot. Véletlenül ledöntötte az állványzatot, amit már napok óta építettek Oliékkal.

Úgy döntött, máshol teszi hasznossá magát, de mindenütt felsült. Ügyetlen, nagy testével nem tudott finoman mozogni.

Be kellett látnia, hogy nincsen rá szükség sehol. Barátai próbálták vigasztalni, több-kevesebb sikerrel. Oli és Ilo nem tudott semennyi időt vele tölteni, hiszen ki sem láttak a munkából. Bibi és Eli viszont egész nap barátjukkal voltak, nagyon féltették.

Egy reggel, az ünnepség előtt három nappal Balaé eltűnt. Sehol sem találták. Mikor keresték kedvenc búvóhelyén, a nagytestű, tizenkét-emeletes Kék királynő roncsai között, észrevették, hogy kedvenc kendője, a kék-fehér pöttyös, amivel mindig aludni szokott, nincs a helyén.

— Balaé világgá ment — állapították meg kétségbeesetten, elszorult hangon, egyszerre ejtve ki a súlyos szavakat.

Tűvé tették érte egész Liliputot, de sehol sem találták. Mit tegyenek? Meg kell találniuk Balaét!

Bibi könnyei lassan potyogni kezdtek, csak hullottak és hullottak megállás nélkül. A könnyekből egy nagy kapu rajzolódott ki, ami nagyon lassan kitárult. Eli nagy álmélkodásában egy szót sem tudott kinyögni, így hát elkezdte pici ollójával csipkedni Bibi uszonyát. Bibi először vigasztalásnak érezte a dolgot, majd felszisszent az erősebb csípésre. Ebben a pillanatban meglátta ő is a csodálatos nagy kaput. Tudták, hogy előttük is az a kapu nyílt meg, ami Balaé előtt is megnyílhatott. Gyorsan úszni kezdtek, nehogy bezáruljon a titokzatos út. Ahogy átértek, hirtelen eltűnt a különleges látvány és egyben Liliput is. Nagyon megszeppentek, de tudták, nincs visszaút. Ijedtükben csendesen úszni kezdtek.

Először két furcsa hallal találkoztak. Olyanok voltak, mint akik állnak a vízben a farkaikon. Kecsesek, szépek és mosolygósak voltak.

— Mi járatban vagytok, furcsa idegenek? — kérdezték a csikóhalak.

— Keressük óriás barátunkat, aki biztosan erre járt. Elszökött otthonról bánatában, mert ő olyan hatalmas.

— Csak egy pöttöm bálna járt erre. Emlékszem, azon csodálkozott, hogy én, a fiú csikóhal vagyok terhes az ivadékainkkal. Pedig ez köztudott a mi világunkban. De ez most mellékes. Ő valóban nagyon szomorú volt.

Bibi és Eli zavartan elköszöntek, hiszen az őket is igen meglepte, hogy nem az anya terhes.

— Hol lehetnek? Milyen világban? — álmélkodtak magukban.

Ahogy így morfondíroztak, megpillantottak egy csapat olyasmi halat, mint Bibi. Csak ők hosszúkásabb alakúak, meg mintha pöttyösek lennének.

— Mi járatban errefelé, idegenek? — kérdezte a csapat egyik tagja.

— Kedves pöttyös delfinek, mi óriás barátunkat keressük, aki biztosan erre járt. Elszökött otthonról bánatában, mert ő olyan hatalmas.

— Erre bizony hatalmas hal nem járt. Csak egy pöttöm bálna, alig háromszor hosszabb nálunk. Egyébként mi foltos delfinek vagyunk. Minél idősebbek leszünk, annál több folttal rendelkezünk — mondta a legfoltosabb.

— Biztosan te vagy a csapat vezetője és mind közül a legbölcsebb. A ti világotokban hány óriáslépés egy hatalmas hal?

— Hát bizony úgy harminc óriáslépés, kedves barátom. Kék bálnának hívják.

— De az ÓRIÁSI! A mi hatalmas bálnánk hat óriáslépés hosszú — mondta elgondolkodva Eli.

— Kicsi krill, de hiszen akkor mi pont a ti pöttöm bálnátokat láthattuk. A mi tengereinken így nevezik — mondta mosolyogva a bölcs, foltos delfin.

— Segítsetek nekünk, hol keressük tovább? — fogta kérlelőre Bibi izgatottan.

— A csapatom veletek tart. Nekünk minden delfin sorsa fontos, kedves gömbfejű rokonom. Máris indulhatunk.

Eközben Balaé nagyon sokat úszott úgy, hogy meg sem állt. Mikor kitárult előtte az óriáskapu, csak az lebegett előtte, hogy világgá kell bujdosnia bánatában. Mikor már nagyon elfáradt, akkor szívszorítóan elszomorodott megint. De most már nem magát sajnálta, hanem a barátait. Soha többé nem fogja látni őket. Ahogy ott szomorkodott, valami hatalmas fekete folt árnyéka vetődött köré. Furcsán, kicsit megszeppenve nézett körül, mi lehet ez a jelenség. Ő ilyet még nem látott, csak a saját hatalmas árnyékát, de az eltörpült ehhez a látványhoz képest. A kíváncsiság furdalta az oldalát és úgy döntött, ideje levegőt vennie és felúszni a felszínre. Ahogy úszott felfelé, egyre nagyobb ámulatba esett. Ez bizony egy nála legalább kétszer olyan hosszú bálna lehet. Félretette félelmeit, és egy lendülettel a felszínre úszott. A hatalmas bálna meglepetésében kiugrott a tengerből. Ahogy visszaesett, épphogy elkerülte Balaét.

— Hát te ki vagy, kis barátom? — kérdezte a hatalmas bálna.

— Balaé, Liliput legnagyobb hala — válaszolta odaadóan.

— Liliput? Hal? Legnagyobb? — álmélkodott. — Te bálna vagy, ráadásul közöttünk pöttöm. Én a hosszúszárnyú bálna vagyok, a Karib tenger lakója. Liliputot csak a mesékből ismerem — mondta elnyújtva az utolsó szavakat.

— Oh, hatalmas hosszúszárnyú bálna, köszönöm, hogy mindezt megtanítottad nekem.

— Én nem vagyok hatalmas. A kék bálna, ő hatalmas. Tőlem legalább kétszer ekkora — mondta tanítva kis barátját a hosszúszárnyú bálna.

— Tőled is kétszer akkora? Akkor ő négyszer akkora, mint én! — kiáltott fel Balaé. — Akkor én valóban pöttöm vagyok — mondta boldogan. — De hiszen akkor nem is kellett volna elbujdosnom. Én meg elhagytam az otthonomat, a barátaimat. Csak a magam bánatával voltam elfoglalva. Hogy találok most haza? — kérdezte maga elé meredve elkeseredetten.

— Nem kell úgy kétségbeesni. Ha el tudtál szökni, akkor visszafele is vezet út! Majd mi segítünk neked, azaz a hímek. Nemsokára dalolni fognak, és a tengerlakók érteni fogják az éneküket. Biztosan lesz, aki tud majd helyes irányt mutatni — mondta a hosszúszárnyú bálna.

Alig telt az idő a hímek éneklésbe kezdtek. Csodálatos, szokatlan, érdekes hangokat adva ki magukból. Nem messze meghallotta a foltos delfinek csapata is Elivel és Bibivel együtt ezt a fura szép éneket. Eli és Bibi természetesen semmit sem értettek, annál többet a foltos delfinek.

— Megvan a barátotok — mondta a bölcs. — A hosszúszárnyú bálna csapatával erre tart, hiszen vissza szeretne jutni Balaé a barátaihoz, az otthonához. Emlékszik egy darabig az útra visszafelé.

— Ha ideáig eljutnak, akkor mi tudjuk tovább az utat. El kell jussunk a először csikóhalakhoz, aztán a tükör hátoldalát kell megtaláljuk — örvendezett Bibi.

— Itt vannak! Már nagyon közel.

A foltos delfinek a hang irányába úsztak, hogy segítsék a hosszúszárnyú bálnák jó irányú haladását. Nagy volt az öröm, mikor a két csapat találkozott. Bibi és Eli nem győzték ölelgetni barátjukat.

Balaé csak azt hajtogatta közben:

— Pöttöm vagyok, barátaim, pöttöm!

— A bölcs foltos delfin nekünk is elmesélte, hogy te ki is vagy valójában — mosolygott Bibi.

— Induljunk haza minél hamarabb, hogy a barátaink nagy eseményén velük ünnepelhessünk.

A teljes csapat a csikóhalak felé tartott. A megszeppent csikóhalak hamar megértették, hogy mindenki a barátoknak segít most. Kicsik és nagyok, pöttömök és hatalmasak.

A két kis csikóhal emlékezett, honnan úsztak elő annak idején Bibiék, és odavezették a csapatot. Az óriás kapu tárva nyitva állt, mindenki nagy meglepetésére. Csak Oli és Ilo tudták, hogy nyitva lesz. A rendezők mindig tudják, hogy ezen a napon nyitva áll Liliput kapuja, bárki vendég lehet a felnőtté avatás ünnepén. Volt nagy öröm, terülj-terülj asztalkám, a lelátók megteltek. A versenyek elindultak. Minden csodálatosan sikerült.

Az ünnepség után, miután távoztak a vendégek, bezárult ismét a hatalmas kapu, elzárva Liliput lakóit egy újabb évig. Jövőre, ha újra kitárják, mindenki tudta, hogy az új barátaik ismét eljönnek majd. A két kicsi csikóhal és porontyaik, a foltos delfinek és a hosszúszárnyú bálnák.

Bibi, Eli, Balaé gyakran elmesélték kalandjaikat a fiatal Liliput lakóknak, mindenki nagy örömére. Jövőre, ha kitárul a hatalmas kapu, téged is szeretettel várnak!

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Szokol Bernadette
Szerző Szokol Bernadette 12 Írás
Annyi minden szerettem volna lenni, és voltam is. Egy kicsit balerina, picit tornász, művészi tornász. Később ping-pong bajnok, majd röplabdás több mint 10 éven át. Szavaló és pantomim előadó, versíró és picit rendező. Végül tanár lettem. Gyerekeket szerető-tisztelő, matematikát és informatikát tanító. Meséket sokat mondtam. Talán még gyerekként a barátnőimnek meséltem, majd a szomszéd gyerekeknek. Aztán eljött a legcsodálatosabb idő, mikor a két gyönyörű gyermekemnek mesélhettem, szigorúan könyv nélkül. Sok- sok évig az iskolában mondtam történeteimet a csodálatosabbnál- csodálatosabb gyerekeknek. Éveken át rajzoltam, majd festeni kezdtem. Barátom megkérdezte egy szép tavaszi napon, hogy miért nem írom le a meséimet és rajzolok hozzá illusztrációkat? Csak mosolyogtam... De aztán döntöttem. Leírtam és megrajzoltam történeteimet, hogy később unokáimnak is elmesélhessem azokat. Mert remélem, nemsokára nagymama leszek. Az még nem voltam...