Sonkoly Éva : Kényelmetlen -3.

Illusztráció: másféle vizeken

 

 

Ahmed álmai különösek voltak azon az őszön, messze szálltak, utazott az időben, elképzelte a múltat:

Figyelte az álombeli hangokat, mecsetekből szálltnak fel az égig. Alkalmanként gyerekzsivaj is hallatszott onnan, tanítás idején. Aztán meg másfélék, csoszogó lépések. Ilyenkor ételt osztottak az arra rászorulóknak.

Voltak még a lakosok közül, akik emlékeztek a keresztények templomaira, iskoláikra.

Arra a régebbi világra. Az épületek néhol rommá lettek, nincs meg a sok kis templom, csak minaretek hegye szúródik az ég felé.

— Hol imádkoznak most Jézushoz, az Isten fiához? — jutott eszébe, maga sem tudta miért pont Jézus, a keresztény hit… Talán, mert nemrég olvasott róla, még mielőtt Alival… erre gondolni sem akart.

— Milyen régen történhetett mindez — csodálkozott. 

Talán 1500 körül járhat az álom.

Mindig érdekelte a történelem, és még annyi más titok is, de most hogy itt van — valami álombeli varázslattal —, közepébe csöppent egy régi kornak. Egyelőre olyan, mintha külső szemlélő lenne.

Megborzong álmában. Látja, hogy a Magasságos Hadúr uralja az életet.

Élvezi hatalmát. Letekint egy népre, gyönyörködik művében, véres kezét felhőkbe törli.

— Akárcsak nemrég — gondolja, és előjönnek a párizsi képek, de úgy tűnik az igaz sem volt. Most ez az igazi, s neki itt kell lennie valahol… figyeli az életet, ott messze, időben… térben.

Odalenn a város hosszan elnyúló alföldi település a Duna és Tisza folyók között.

Lakosai becsületes, kevés szavú emberek. Sok a munka tavasztól őszig, így nem nagyon jut idő beszélgetésre, azt inkább a téli napokra tartogatják. Ilyenkor a férfiak esténként összejönnek, jóízű homoki boraikat kóstolgatják, vitatják az évi termést, az állatok szaporulatát.

Pár módosabb család él közöttük. Akinek nincs saját birtoka, ide kerül cselédsorba. A házak vályogból épültek. Tégla háza, nagy udvara csak a gazdagabbaknak van. A szegényebbek és gazdagabbak házai is néhol lakatlanok, nem is véletlen, különös időket élnek.

Törökök száguldoznak a városok között. Dúlnak, fosztogatnak. A lakosság pedig a környékbeli nádasokba menekül előlük, ahová nem tudják követni őket, mert nem ismerik azokat a pontokat, ahová biztonságosan léphetnének, aki elvéti az elsüllyed. Menthetetlen a nádasban, mélyre húzza a láp ott, ahol csak egy-egy zsombék a biztos pont.

Békés napokon visszatértek a földjeikre. Szántottak, vetettek, arattak. A termésből jutott is, nem is.  A török is tudta mikor terem a búza, mennyi idő, míg a szélmalom megőrli, aztán vitte zsákszámra, de a péket is fosztogatta friss kenyérért.

Húst is vett mellé, elhajtotta a birkákat.

Ha valaki szólni mert, mint tavaly Balogh, a molnár, az nem élte túl azt a napot.

Megtanultak hallgatni, jobb nem bosszantani a törököket. Fegyverük, gyors lovuk van.

Hírek jöttek innen-onnan, máshol sem jobb a helyzet.

— Esetleg a várakban — sóhajtották némelyek.

— Kovács bácsi, itt a mi várunk! — mutatott a láppal körbevett kis szigetre Jani, a juhász.

Ő bejárt a város szélére legeltetni a birkáit, már ami megmaradt belőlük.

Sokat forgolódott a molnár árván maradt lánya, Balogh Anna körül. Közben szemével simogatta azt a pár birkát, amit a menyegzőre szánt.

— Ha megmaradna addig — sóhajtotta sűrűn.

Segített a malomban is, ha kellett szélirányba állította a vitorlákat, s ott mellette a sötét zugban bizony gyakrabban ölelte volna magához a lányt, de az csak halasztotta a hosszabb öleléseket.

— Majd tuggya, az esketés után!

— Tuggya a török! — viccelődött Jani.

Anna ilyenkor mindig elkomorodott. Ijedten simította végig hosszú aranybarna hajfonatát.

A török háremekre gondolt. A lányokra, arra a kettőre, akit magával vitt egy szpáhi.

Rács mögött élik az életüket, sokadik ágyasai valamelyik telhetetlen pogánynak.

A tavalyi nyáron ő is futva menekült a nádasba. Egy köpcös török katona fenyegetőzött utána sokáig a lováról:

— Lácc még! — kiabálta.

Ahmed megborzongott, olyan érzése volt, hogy ő ül azon a lovon… és a lány?

Igen a lány, az övé kell hogy legyen! Visszajön érte, biztosan vissza. Olyan valóságosnak tűnt az álma.

 

Reggelre magasra szökött a láza, orvost hívtak hozzá.

 

 

 

 

Folytatása következik

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"