Arra ébredek, hogy fázom, nyakam megmerevedett a fotel vállán… világos reggel van. Jé, ez a pléd meg hogyan került rám? Mozdulok, a takaró sarkával fellököm az egyik csészét, csörömpöl a tálcán. Már nyílik is az ajtó.
— Mélyen aludtál, észre sem vetted, hogy rád terítettem… nem mertelek felébreszteni… a tálcával se zörögtem — áll, mosolyog —, akarsz most lefeküdni?
— Á, dehogy akarok. Egy jó meleg zuhanyra vágyom, megfagyok. Te aludtál?
— Mint a bunda. Tudod mit? Amíg elkészülsz, én most lemegyek, hozok friss péksüteményt reggelire, ide jövet láttam egy TESCO-t — felkapja a tálcát, és már indul is.
Erre mit mondhatnék? Örülök, hogy otthonosan viselkedik…
Ilyen jó dolgom se volt évek óta. Mire kimegyek a konyhába, az asztal megterítve, friss kifli, felvágott, paprika, paradicsom tányérkákra rendezve kelleti magát, és sípol a vízforraló.
— Mindent megtaláltál? Ez hihetetlen…
— Hát nyitogattam a szekrényajtókat, kiszedtem az edényt, amit találtam. Hoztam nescafét, én azt szoktam inni reggelihez, nem azt a mérget, amit ti főztök — néz szinte iszonyattal a kotyogóból kiöntött tartalmas lére.
Jó hangulatban eszegetünk, minden szóba kerül, végül a levelek is.
— Láttam, te megőrizted, amiket írtam…
— Természetesen, és a hat év szünet utánit még elolvasom, mielőtt beszélünk a későbbi időkről, de amíg nem önállósítottad magad, nem könnyű életet éltetek a fiúkkal.
— Ja, igen. A kemény teleket megszokni, meg a dohányban dolgozni nehéz volt… némelyik gazda se dédelgetett egyikünket sem, nem is akarok róla sokat mesélni, mint ahogy megírni se akartam arról mindent. Még verembe zárva is aludtam egyszer, de onnét megszöktem. Akkor kerültem sínre, amikor be tudtam bizonyítani, hogy a szakmában jó vagyok. A vállalatnál hiába kerültem vezető… hogy is mondják… positions…
— …pozícióba — segítem ki.
— Ja… Ott is ki kellett venni a részemet minden nehéz feladatból. Dolgoztunk a tengerre épített fúrótornyon, amikor épp jött a hurrikán. Félelmetes látvány volt. Alig maradt annyi időnk, hogy lemeneküljünk az alsó szintre.
— És mi lett? — nézek rémülten.
— Semmi — mosolyog. — Recsegett, ropogott minden, aztán elvonult, mi kijavítottuk a károkat és folytattuk a munkánkat. De én most visszamegyek a shopping centerbe, mert látom, itt nálad miket kell kijavítani, veszek hozzá ezt-azt.
— Nem akarom…
— Pszt…— int le, aztán az egyik táskájában kotorász, megtalálja, amit keresett, leül, és gumiharisnyát erőltet a lábára. — A balesetem óta ez kell… — magyarázza, tekintetemet látva —, azután sokáig nem tudtam lábra állni… tudod, az a fagyás az Osztrák határon sem múlt el nyomtalanul, és amikor az a vas felhasította az izmokat…
— Állj! Milyen baleset és milyen vas?!
— A saját csapatommal építkezésen szereltük a villanyt, az állványzatot már nagyon megviselte az idő. Összedőlt alattam. No, de megyek vásárolni…
— Egy tapodtat se, amíg nem meséled el!
— Jól van, na… Négy emelet magasából lezuhantam, hátammal bele a hulladék kupac közé, az fékezte ugyan az esést, de még tovább vitt a súlyom. Töréseim lettek, és az egész hátamat és egyik lábamat felhasogatták a vasak.
— Istenem!
— Túléltem, élnem kellett, akkor már családom volt.
Látom, elérzékenyül ez a nagydarab ember, hagyom, hadd vigye el látókörömből a zavarát. Megrendülten nézek utána, majd gyorsan letakarítom az asztalt, és sietek vissza a leveleihez.
„1964. január.
… Megpróbálom dióhéjban megírni, azóta mi történt velem.
North Bayban dolgoztam, mint villanyszerelő az utóbbi hat évben. Sokáig éltem világom, mint egy normális fiatal, a szokásos szórakozások, lányok, részegeskedés, kisebb-nagyobb botrányok, és sok munka. Ha most visszagondolok, nehéz felidézni részletesen, mit is csináltam, míg egyedül lézengtem a világban.
A jelenben nincs is időm rá, mert már van miről gondolkodnom, végre van családom itt.
Diana a feleségem, egy fekete hajú olasz lány. Én ismertem őt tizenhárom éves kora óta, mert ahol laktam, az olasz család szomszédságában volt házuk, és hazajárt szünidőben. Az apja Olaszországban, az anyja itt született, ő pedig az USÁ-ban. Apácáknál tanult tizenöt évig, általános iskolát, gimnáziumot és két év ápolónőit végzett. Nagyon jó természete van, szerintem csak az a baja, hogy ott nem tanították meg az életre. Ezért az első év nehéz volt, de most már nagyon szépen élünk. Van két kislányunk, a nagyobbik Diane, okos, borzasztó makacs, minden őróla szól, de én nagyon szeretem, biztosan azért ilyen. Viszem mindenhova, esténként pedig mindig velem van, amikor itthon dolgozom, a szerszámok nevét jobban tudja, mint az anyja.
Ha leülök, mondom, valamit elfelejtettem, akkor ő hozza a cigarettámat, gyújtót, és még sohasem felejtette el a hamutálat sem. Egyik este lefeküdtem a televízió elé híreket nézni, és kemény volt a fejemnek a padló, szó nélkül hozott egy kispárnát.
Éva Mária a kicsi, még csak hét hónapos, de már látszik, egész más természetű. Valamelyik nap arról beszélgettünk Diannal, hogy elképzelni se tudjuk már, mit tudtunk csinálni, míg ő nem volt.
…
A ház kint, a várostól vagy három kilométerre, másfél holdon van, nagy, és nagyon el volt hanyagolva. Sok a munkám vele, de lassan és idővel olyan lesz, ahogy mi akarjuk. Szerintem egészséges hely a gyerekeknek, és a városhoz sincs messze.
Van egy kutyám, nagyon szeretjük. Tervem, hogy farkaskutyákat fogok tenyészteni, hely van hozzá, és én szeretem a szép kutyákat.
Mindegyik kislány születésekor ültettem egy fát. Remélem, felnőnek. Anyu nemsokára hazamegy, majd kérdezd, sokat fog mesélni, biztosan elfogult lesz, de Te majd megérted.
…
Most vasárnap reggel van, Diana és Diane megjöttek a templomból, amikor mindenki itt van és éhes, olyan a ház, mint a méhkas… én ezt élvezem! Megreggelizünk, utána kiviszem a kislányomat szánkózni a ház mögötti kis dombra, amin egy-két hónapja hó is van.
Amint látod, ez az én, a mi életünk, dolgozom, hogy meglegyen mindenünk, és megpróbálunk boldogok lenni.”
Nincs több levél tőle abból az időből, csak köszöntő lapok, de amikor anyja másodszor kiment, három hónapot töltött náluk, részletes beszámolót küldött, a kicsi Kathy születéséről is írt, és arról, hogy Attila mennyit dolgozik…
Becsukom a kék dobozt…
Amíg az ebédet főzöm, valamit bütyköl mellettem és beszélgetünk.
— A válásotok elég döbbent értetlenséget okozott a családban. Nem is értem én sem, mi volt az oka… úgy tudtuk, jól éltek, senki nem hűtlenkedett, minden rendben.
— Úgy is volt. Engem is úgy ért a válás, mint egy bombatámadás… Nem veszekedtünk, nem előzte meg semmi feszültség, egy este bejelentette, hogy vége, ő ezután önmagát szeretné megvalósítani… Én mindent a családom jólétéért, kényelméért tettem, a feleségemmel együtt terveztünk, én megvalósítottam, gyerekeim a legjobbat kapták, ha túl engedékeny volt velük Diana, nem hagyott beleszólni. Azzal vágott vissza, hogy nekem még gyerekkorom se volt, honnét tudnám én, mi kell egy fiatalnak… Na, ez az egyetlen, amiben vitánk volt néha. És azt hozta fel ellenem a nagyokos ügyvédnője segítségével, hogy mellettem egy nő nem tud kibontakozni… Tipikus kanadai nő felfogása, aki nem ismerte a szegénységet, azt képzelte, aki szegény, az barbár is. Amikor hazahoztam őt Magyarországra 75-ben, azt akartam, hogy lássa, nem talált gyerek voltam, szeretetben élő nagy családom él itthon. Nekünk van történelmünk, művészeteink, hagyományaink… Soha nem értett engem.
— De hát beléd szeretett, boldogok voltatok…
Kicsit maga elé néz, fanyar mosoly jelenik meg szája sarkában, ahogy felidézi a kapcsolatukat.
— Szép kislány volt, én meg jóvágású fiú. Egyre többet jártunk együtt, romantikusnak találta a disszidálásomat, szerette a terveimet. Az olasz nagynénik, nagybácsik féltékenyen őrizték, megsokallták, hogy mindig velem van, hát sarokba szorítottak. Vagy elveszem, vagy takarodjak.
— De ugye nem azt akarod elhitetni, hogy nem voltál szerelmes?
— Dehogynem voltam… Te tudod, én minden lányba szerelmes voltam. Meg aztán családra vágytam… nagyon. Marika már rég férjhez ment, vele én ott kint sohasem voltam családias viszonyban, pedig kis ideig laktam is náluk. A saját család, saját ház nekem a mennyországot jelentette. Azt hittem, a feleségem boldog mellettem… úgy mutatta… És amikor a lányok elvégezték az iskoláikat, az anyjuk kilépett az életemből. Kirámolta a házat, minden értéket elvitt, a pénzünket megfeleztük, házat vett, vitte a lányaimat is… — itt elcsuklik a hangja.
— Akkor döntöttél úgy, hogy végleg hazajössz… aztán mégsem.
— Igen. Először csak kóvályogtam, ész nélkül, agyoncsapva. Később sok mindent gondoltam, például, hogy miért volt az egész… mit keresek én Kanadában? Hiszen belül igazából örökre magyar maradtam. Aztán kezdtek mindig többször megjelenni nálam a lányok… Segítsek ebben, segítsek abban… hazajárnak, mintha igazán soha el se mentek volna, mégiscsak ők az életem értelme. Ki-be járnak nálam, mégis egyedül maradtam, de szeretem őket, és szeretem a házat, benne az egész életem, ahol minden nekik készült, rájuk emlékeztetnek a kert fái, minden zúg.
Kis csend ül ránk. Az jut eszembe, hogy Petőfi Kutyák és farkasok címú verséből milyen pontosan tudott még mindig idézni nemrég, egy Skype beszélgetésben, amikor a kezdeti hányattatásaira emlékezve magyarázta ottani kitartását:
„Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!”
Nem könnyű megszólalni, de másra terelem a szót.
— Diana hogyan valósította meg önmagát?
— Nem tudom. Soha többé nem beszéltem vele, nem érdekel. Nem tanult tovább és férjhez sem ment. Azt azért elmondták volna a gyerekek. Éva sokat utazik külföldre, az USÁ-ban, sőt még Ausztráliában is dolgozott, időnként hazatérve az ő házában lakik, nem sokra kell neki otthon egy külön lakás. Diane férjhez ment, két unokám már saját házukban született, Kathynak pedig most kerestem kicsit nagyobb házat. Ha visszamegyek, azt rendbe kell hoznom. Ő állami gondozott kisgyerekek családba elhelyezésével foglalkozik, amíg nem találnak megfelelő nevelőszülőkre, átmenetileg nála laknak, több helyiség kell nekik.
Asztalhoz ülünk. A gőzölgő tál felett még megkérdezem:
— Végülis annak a tizenhét éves magadnak ott a lágerben mit válaszolnál? Megérte?
Néhány kanál leves után szólal meg csendesen:
— Ki tudja, mi lett volna belőlem itthon… Mindenesetre, sohasem mérgeztem magam azzal, hogy bármit megbánjak…— merít még a levesből, és határozottan folytatja. — Arról a gyorsvonatról, amire 1957 februárjában felszálltam, nem lehet leszállni, akármilyen jó, vagy rossz is az út… és még robog a végállomás felé.
Unokáival
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Pápay Aranka
