Lénárt Anna : A titok (tizennegyedik rész)

Előzmények: Laci és Bánfi bemennek a kórházba. Találkoznak az egyik ápolttal, Annával. Anna egy verset ad Lacinak. Szilvi jóllakottan nekiáll iratot rendezni. Azon gondolkodik, vajon a hadnagyból lehetne-e, nagy ő. Léna elmondja Rékának, anyja meglőtte támadóját. A lány elmeséli neki, még gyermekkorában meg akarta ölni apját, de nem bírta meghúzni a ravaszt. Így nem ő, hanem anyja vált gyilkossá.

 

 

— Nem értem! A francokat… Mit akar tőlem? — Mindkét könyökével az asztalon támaszkodott, miközben meredt szemmel a monitort nézte. Halántékát masszírozta, szemeit dörzsölgette, majd mind a tíz ujjával a fejbőrét kezdte vakarni. — Tudom, most is hibát fog keresni benne.

Maga elé tette a jegyzeteit és újra elkezdte a jegyzőkönyv olvasását, szinte szavanként összehasonlítva a kézzel írt szöveggel. Jó óra múlva letette a tollat. Felállt. Két kezét csípőre tette és elzsibbadt tagjait kezdte bejáratni, majd megállt az ablak előtt. Lippai Léna doktornő fájdalomtól meggyötört arca jelent meg előtte. Amikor két kézzel kapaszkodott a hajába és szidta őt, már akkor is érezte, hogy itt többről van szó, mint beteg, orvos kapcsolatról. Az a fájdalom, amit a szemében látott, sokkal mélyebb, emberibb volt, de akkor számára még megmagyarázhatatlan. A felismerés, hogy a doktornő nem mint orvos ítélkezik, hanem mint… aki szintén erőszak áldozata…

Nagyot sóhajtott. Magához vette a jegyzőkönyvet és indult a kórházba. Az ajtóban megtorpant. „Magammal kell vinnem a jegyzeteimet” — gondolta.

*

Léna az íróasztalánál ült és az ablakot bámulta. Nem értette, mi van vele. Ő orvos… Nem adhatja ki magát a betegeinek, sőt azok hozzátartozóinak. Tamara nővérrel történt beszélgetése járt a fejében.

Réka betegszobájából jött, amikor a nővér megállította.

— Léna, beszélhetnénk?

— Hát persze — mosolygott —, miről lenne szó?

— Menjünk az irodába!

Szótlan haladtak egymás mellett. Amikor becsukódott a nehéz, párnázott ajtó, Tamara belekezdett mondandójába.

— Tudod, hogy a barátod vagyok — kezdte. — Amit most mondok, nem fog barátinak tűnni, de a te érdekedben teszem.

Léna nézte a kipirosodott arcot. Tudta, miről akar vele barátnője beszélni.

— Hallgatlak — egyenest Tamara szemébe nézett. 

— Te nagyon jó orvos vagy — egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta —, de most nem értelek.

— Hidd el én sem értem magam.

Az oroszlánkörömnek kifaragott lábakon álló, nagy tölgyfaasztalt simogatta. Már többször modernizálni akarták az irodáját, de nem hagyta. Úgy érezte, erőt kap a régi bútoroktól, a régi szellemiségtől.

— Szedd össze magad! Már a betegek is pusmognak. Margitka már rólad beszélget a hangjaival. Menj szabira pár napra! Elfáradtál. Mióta visszajöttél, nem voltál egy napot sem oda…

— Valóban fáradt vagyok — dörzsölte meg szemeit —, de nem ez az igazi ok. Amikor szembesültem Réka kihallgatásakor a közönnyel, azzal, hogyan lehet emberi mivoltában még jobban megalázni a meggyalázottat… akkor… minden előtört belőlem. A hosszú évek alatt elfojtott indulatok, a ki nem mondott gondolatok. Úgy érzem, saját nyomorom levetítem Réka nyomorára.

Kopogtattak.

— Köszönöm — ölelte át barátnőjét.

— Féltelek.

— Tudom.

A kopogtatás megismétlődött.

Tamara elhagyta az irodát, betessékelve a bebocsátást kérőt, pedig szívesen ott maradt volna ezen a beszélgetésen.

Léna szembetalálta magát Kócos Jolán zászlóssal, aki kezet nyújtott felé.

— Látom, hozta a jegyzőkönyvet…

— Igen — adta át a lefűzött papírlapokat.

Enyhén terpeszbe állt, és derekán összekulcsolta kezeit. Mozdulatlanul várta Léna reagálását.

Az utolsó mondatot is elolvasta, becsukta a dossziét. Az ablakot figyelte. Kinn feltámadt a szél, a fák ágai táncot jártak a levelekkel.

— Ezt már aláírathatja Heszli Rékával, zászlósnő. Magával megyek. Kérem, szorítkozzon a jegyzőkönyvre, és ne fűzzön semmilyen kommentárt hozzá. Megértette?

— Megértettem.

Figyelte a doktornő arcát, kereste azt a fájdalmat, amit a múltkori ittléte alatt vélt felfedezni rajta. Nem találta.

Nem mozdult.

— Akar valamit? — kérdezte Léna.

— Csak azt akartam mondani, hogy sok esetben hajlandó az ember fontos dolgokról megfeledkezni. Vidékre jártam iskolába. Tizenhat éves lehettem, amikor egy belső hang figyelmeztetett, álljak meg egy kirakatnál, ne menjek tovább. Előttem az út szélén egy nyugati autó állt, ami akkor még igen ritka volt felénk. A járda felől nyitva voltak az ajtók és két férfi állt a gépjármű mellett. Mind a kettő engem nézett. A szívem hevesen dobogott és szinte az aszfaltba gyökereztek a lábaim. Az emberek jöttek-mentek. Csak ők és én álltam mozdulatlanul. Percek teltek el, míg egy csoporthoz csatlakozva elhaladtam előttük. Amikor visszapillantottam láttam, az egyik férfi még mindig engem néz. Akkoriban sokat gondoltam az esetre, de már évek óta nem jutott eszembe.

Kinyitotta az iroda ajtaját, maga elé engedte a doktornőt és egymás mellett elindultak a kórterem felé.

Mielőtt beléptek volna Rékához, Léna a rendőrnő felé fordult.

— Zászlós, számítok magára!

Réka az ágy sarkában ült, maga alá húzott lábakkal. Nem fordult feléjük, úgy mondta.

— Feltámadt a szél.

— A szél elfújja a rosszat…

— Vagy pusztít… eszembe jutott egy vers… „minden éjjel szép jövőt remélve hajtom álomra fejem, gyakran nézek fel a csillagokkal teli égre, álmodom… reggel remegő kezembe veszem a borral töltött poharam…” Túlélni… vagy meghalni…

— Mindig van választás. A döntést neked kell meghoznod. Réka, rajtad múlik, hogy döntesz. Mi itt mindnyájan azon dolgozunk, hogy a túlélést válaszd. Nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet beakasztani a kamrába, de lehet úgy élni, hogy túllépsz rajta. Nem azért, mert közömbössé válik a rossz, hanem azért, mert a sok jó és szép dolognak kell teret adni az előtted álló években.

     A vasszekrénykére tekintett. Nem volt ott a Biblia. Az ágyon sem látta. Biztos berakta a fiókba… talán előveszi… egyszer… 

— Nem akarok felejteni, és nem akarok megbocsátani…

— Nem is kérte senki…

Kócos Jolán zászlós szó nélkül hallgatta a szóváltásukat.

Léna letette mellé az ágyra a jegyzőkönyvet.

— Olvasd el, és ha a tartalmával egyetértesz, írd alá. Magadra hagyunk.

— Ne menjenek el! — nézett esdeklőn a két nőre.

Remegtek a kezei, felvette a bordó dossziét. Elkezdte olvasni… Könnyek szöktek a szemébe… 

— Nem akarom elolvasni… adjanak egy tollat… azt akarom, hogy vége legyen!

— De kell, olvasd! — intette a doktornő.

— Miért? Mondja meg, miért kell?

— Akarod, hogy felolvassam?

— Ne-e-e-m! — üvöltötte.

— Rendben, megértettem. Nem akarod aláírni a jegyzőkönyvet, mert attól félsz, hogy újra éled a veled történt borzalmakat. Nyugodj meg, senki nem kötelezhet rá, hogy elolvasd, illetve aláírd…

A rendőrnő ijedten nézett a doktornőre, de csendben maradt.

Léna magához vette az irattömböt és elhagyták az irodát.

— Idő kell neki. Később újra bemegyek hozzá… Hagyja itt a jegyzőkönyvet!

— Köszönöm — mondta a zászlós.

Álltak egymással szemben és a kutakodva nézték a másikat.

— Viszontlátásra — mondta, és kezet nyújtott Kócos Jolán zászlósnak.

 

 

 

folytatása következik…

 

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 139 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.