Bihari Csilla Rózália : Nőgyógyászat

Nyomtatás

Nagyanyókám mesélte nemrég, hogy mikor fiatal házasok voltak, hát egyszer utolérte őt is valamiféle rosszullét. Dolgos, paprika háziasszony volt, a Nappal kelt, s csak utána feküdt, így csodálkozott is, hogy hát mi baja tud lenni, mikor ő mindig azt evett, ami otthonról, a kertből, s az istállóból kikerült, s mozgott is eleget az egészséges házi- s mezei munka révén. No de felkerekedett, s bement Sepsiszentgyörgyre a korházba, hogy lám, mit mondanak az orvosok, mitől van az a rettenetes rosszullét. Ott elirányították őt szépen a nőgyógyászatra, mert egy kisebb daganatot fedeztek fel a méhén.

Be is kopogott szegény a kivizsgáló szobába, s látja, hogy már várja ott a szakorvost egy idős nénike. A néni intett neki, hogy üljön le, mert azt mondta a nővér, hogy az orvos mindjárt itt is lesz. Le is ült, de talán el is szédült volna, ha nem foglal helyet a néni mellett, mert rettentő ideges volt amiatt, hogy még mindig nem tudta, férfi-e, vagy nő a nőgyógyász. Nevet sem mondtak neki a nővérek, csak a terem számát, s egy küldő papírt nyomtak a kezébe, ő pedig elég szégyenlős volt, s rettegett attól, hogy esetleg a doktor úr megkéri, hogy vetkőzzön le. Meg sem meri mondani otthon az urának, mert az kihajtsa a doktort Háromszékről is. Míg így morfondírozott, hát egyszer nyílik az ajtó, s érkezik egy nagy, magas ember, a doktor úr. Köszönt illedelmesen, mosolyogva, s be is akart mutatkozni, mire a néni valósággal elsikította magát nagymama mellett:

— Hát maga férfiember? Maga akar münköt megvizsgálni?

— Én, kérem szépen. Ez a dolgom.

Akkor vette észre csak nagymama, hogy a nénike olyan fehér lett mellette hirtelen mint a fal, s úgy remegett mint a nyárfalevél.

— Na, de hölgyeim, ne is húzzuk az időt. Ki az első?

A nénike felemelte reszkető kezét, de szólni már nem mert.

— Akkor megkérem szépen, hogy tessék levetkőzni.

— Levetkőzni?

— Igen. Azt.

— Hát — sziszegte a néni halkan, s nekilátott vetkőzni. Szerre kigombolta a posztókabátját, levette a mellényt is alóla, s odaállt az orvos íróasztala mellé.

— No, de drága nénikém, hát a szoknyával mi lesz? Bújjak be alája? Hogy vizsgálom én így ki magácskát?

— Engem csak ne magácskázzon. Én igazán nem vetem le a szoknyát, ha kezet csókol, akkor se. Én kérem doktor úr, tisztességes asszony vagyok. Hatvan éve élünk együtt az urammal. Hát hogy vessem le én maga előtt a szoknyámot?

— Ja, drága néném, én is tisztességes orvos vagyok, s igazán megértem, amit mond, de ha neadjisten valami nagy baja van, hogy tudjam én megvizsgálni, s meggyógyítani magát, ha nem húzza le a szoknyáját? — Ekképpen kérlelte a doktor úr a nénikét még legalább tíz percen keresztül, hogy legyen szíves levetkőzni, az meg csak háborgott és jajgatott továbbra is, de végül csak lekerült a szoknya, s egy negyed óra alatt valahogy a doktor az alsóneműt, a nagy dinamó bugyit is leimádkozta a szegény idős asszonyról.

— No, nem eszem én meg magát. Hamar túlleszünk rajta, s esküszöm az életemre, s az orvosi becsületszavamat adom, hogy fájni sem fog, csak most legyen olyan kedves, hogy felfekszik itt erre az ágyra, s szétteszi a lábát. Ha kényelmes, ide feltámaszthatja, ezekre a karokra.

Mondhatta, magyarázhatta a nőgyógyász, hogy hova, s miként feküdjön, de szegény nénike oda sem nézett. Egyszeribe olyan vörös lett, mint a rózsa, s összeszorította a szemhéjait, amelyek közül úgy is kicsordult a könny.

Eleget kérték a nővérek, eleget kérlelte a doktor, hogy ne sírjon, mert ő megígéri, hogy így meg úgy, de a néni abból ki nem állott, hogy ő oda fel nem fekszik, ha neki hatlovas hintót hozat, akkor se, mert ő a becsületit ennyi éven keresztül megtartotta. Aztán a doktor is hogy gondolja, nem elég, hogy levetkőztette, hát még tegye is szét a lábait?

Hát az orvos már erősen belefáradt, hiszen őneki volt dolga szégyenlős asszonyokkal, de ilyennel még soha. Már majdnem térdre borult a néninek, hogy másszon valahogy fel az ágyra, hiszen ő csak segíteni akar neki, s esküdött mindenre az égvilágon, mire egyszer csak a nénike felkapta a fejit.

— Doktor úr, én nem bánom, felfekszem az ágyra immár, csak arra az egyre kérem előtte, hogy a szemem takarja be valamivel, hogy bár én ne lássam magát.

Szegény orvos azt se tudta sírjon-e, vagy kacagjon, de nagymamám, s a nővérek már nem tudták visszafojtani, s akkora kacagásba törte ki, hogy még a könnyük is fojt. Szegény nénike még szégyenletibe is gyorsan felpattant az ágyra, de az orvos, mivel megígérte, odament, levette a fejiről a fejkendőt, s bekötötte vele a szemét, aztán nekilátott a vizsgálatnak. Gyorsan végzett, s megállapította, hogy nincs komoly baj, s rövid idő alatt ki lehet kezelni.

Nagymamám, mikor rákerült a sor, egy szóra levetkőzött, s felfeküdt az ágyra. Nem mert ő is jajgatni, hogy így, meg úgy becsületes asszony, nehogy a doktor elfusson, az után a színdarab után amit a szegény falusi nénike rendezett.

Őt akkor meg kellett műteni sajnos, de hál’ Istennek az is jól sikerült, s még ma is jó egészségnek örvend, s el tudta mesélni nekem az ő komikus, felejthetetlen élményét a nőgyógyászaton.