Nagy Horváth Ilona : Úgy

 

 

Ahogyan elalszik az ember,

éjbenyúló estjét megszórva

mindenféle baljós sejtelemmel,

s az utcalámpa fényén felderengő plafon

úrrá lesz a csenden, gyengéd hangulaton,

eget formáz, zúgó folyó lesz,

csikorogva érkező tehervonat,

zord teremtő, ki rádöbbent,

nem veszi többé semmi hasznomat.

Hervadó akácvirág, méhek cifra rongya,

rettegés lesz. 

Nemlét.

Koporsó.

Szűkölő rab,

ébrenlétem korgó gyomrú foglya.

 

Pedig csak álmodni akarlak,

még itt vagyok ezen a világon,

míg itt tart ez a sok zúgó gondolat,

erre a göcsörtös falra fölkenhetem álmom

könnyű arany ecsettel,

ahogyan meg nem született

gyermekét festi ügyetlen a mester,

tallózva angyalok vonásain,

keresve legszebb önmagát.

 

Így teremtlek, kutatlak téged magamban,

hangodból lüktető koszorút fonok,

énekellek,

szívdobogáspiros szókkal magam elé hívlak,

egemre emellek, nem bánt a sötét,

pislákoló csillag vagyunk,

itt fönn, ebben az álomtalan énvilágban

mi ketten, s mégis külön magunk.

 

Így lettél.

Ahogyan elalszik az ember.

Éjbenyúló estém szórtad

tele szép neveddel,

s az utcalámpa fényén felderengő plafon

úrrá lett a csenden, kósza hangulaton.

Eget formált. Zúgó folyóvá lett.

Vonat,

koporsó,

félelem,

nemlét.

Aztán mégis lenni kezdtél,

napból lopott fény, derengő, kedves emlék,

egemre szökött csillagörvény,

tisztuló léleknek törvénytelen vágya,

álom elé hulló puha szavadnak

ringó másvilága.

 

Ahogy elalszik az ember,

s kavarogva búcsút vesz a mától,

utolsó illatot facsarva hervadt virágából,

úgy teremtelek meg titkon, Istenem se lásson,  

festményem vagy,

vonat,

kín,

folyó,

kibírlak,

plafonom a vászon,

tán művész volnék: elveszett és erős,

eleven meg holt is,

látod, hős vagyok, ki nem mer,

úgy szerettelek meg,

lassan, kavarogva,

ahogy elalszik az ember.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.