Horváth János : Visszatérés

Azt kérdezted, mióta ismerjük egymást? — Harminc éve —, mondtam, és elszégyelltem magam, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy megismerjelek.

 

 

Arra ébredek, hogy szótlanul rázod a karom. Hallom a hangom. Nyöszörgésféle, vagy inkább elhaló kiáltás. Mondanék valamit, de nem jön ki más belőlem, csak egy néma sóhaj. Azt hiszem, alszol tovább, de nem hallom egyenletes lélegzésedet. Gyanítom, álmodom. Nem tudom, mi elől menekültem, vagy csak a veszélyt érezve igyekeztem valami figyelmeztetés félét, csak jelzést, talán…

Mozdulnék, de nem tudok. Azt mondják, alváskor megbénulnak az izmok, olyankor nincs akarat, amely működésbe hozná. Álom és ébrenlét határán vagyok. Nincs félelem bennem, sem bűntudat.

Azt kérdezted, mióta ismerjük egymást? Harminc éve , mondtam, és elszégyelltem magam, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy megismerjelek. Nem igaz. Az első tíz év nélküled telt. Tizenkilenc évesen azt mondtad, nős emberrel soha. Feleslegesen bizonygattam, hogy túl vagyunk az első tárgyaláson, mindenben megállapodtunk, decemberig várni kell, akkor kimondják a válást. Tíz év nélküled, de nem volt hiábavaló. Ez alatt az idő alatt nőtt a hiányod elviselhetővé.

Csodálom a türelmedet. Én már régen elvesztettem mindent, te még tudtál hinni bennem. Voltak nehéz évek, kibírhatatlannak tűnő pillanatok.

Tudtad, nincs maradásom, de kötelékeim megőriznek neked. Volt erőd végignézni, hogyan vergődöm, de nem szóltál, ebben most nem segíthetsz. Nem kérdeztél, és nem kértél rajtam semmit számon. Ez volt a legtöbb, amit tehettél értem.

Megfordulsz. Érzem a mozgásodat, tudom, fölém hajolsz, és csendesen sírsz. Nem látlak, csak érezlek. Próbálom megfejteni a titkodat, de be kell látnom, nem megy ez nekem.

Tegnap azt írtad, szeretsz. Nem lepődtem meg, a névnapodra készített hatalmas csokor, a liliomköltemény nem maradt hatás nélkül. Szemét vagyok már megint, pedig nincs okom feltételezni, hogy le tudtalak venni a lábadról egy virágcsokorral.

Nem fáj semmi, csak érzéketlen vagyok. A lábamat sem tudom megmozdítani. Még mindig nem tudom eldönteni, ébren vagyok-e? Már évek óta nem álmodom. Éjjel nem.

Egy pillanatra még hallom, ahogy a nevemen szólítasz. Nem lesz semmi baj mondod. Hiszek neked. Most már mi baj lehetne, hiszen szavak nélkül is mindent megbeszéltünk…

Visszahoztuk mondja a fehérköpenyes, és megtörli a homlokát.

Most már minden rendben van asszonyom. Kérem, nyugodjon meg!

 

Igen, nyugodj meg, most már nem lehet semmi baj!

 

(Budapest, 2008. szeptember)

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 165 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.