Vandra Attila : Melletlen nők országa – 5. Meg kell tenned Ata!

Árjánész odaveti Enéht katonái szórakozására. Éjszaka Enéh eltűnik Atával és a lovakkal együtt. Gyalog indulnak megbüntetni őket. Másnap este Ata visszahozza a lovakat, és a foglyul ejtett jász nőket, a perzsák boldogan futnak eléje…

 

 

5.     Meg kell tenned, Ata!

 

 

Amikor Enéht megkötözték, majd odadobták a földre egyik sátor mellé, csak feküdt, semmibe meredő tekintettel. Könnyei is rég elapadtak. Csupán egyre vágyott: meghalni. Még az álom sem könyörült rajta, pláne, mert időnként villám vakította el, majd egyre rövidebb időköz után nagyokat dördült az ég, jelezve, hogy vihar közeleg. Egyik villám fényénél árnyékot látott meg maga mellett, majd egy kéz hirtelen befogta a száját.

— Sst! — suttogta egy föléje hajoló alak. — Elviszlek innen. Ata vagyok. Az öcséd. Felismersz? Csak bólints!

A meggyötört lány gyönge fejmozdulatát lehetett akár igennek, akár nemnek értelmezni. Talán inkább nemnek. Csak füle volt rá, a szavak értelme nem jutott el hozzá, de a nyelv, anyanyelve, az bizalmat sugallt, még ha enyhe perzsa hangsúly társult is hozzá. Hét év idegenben nem múlt el nyom nélkül.

— Ugye csöndben maradsz?

Erre már értelmezhetőbb bólintás volt a válasz. Enéh érezte, amint megfordítják, majd csuklójáról lehullt a kötél. Ata megpróbálta lábra állítani. Nagy nehezen sikerült.

— Az őrök… — nyögte a lány rémülten megmentőjének.

— Azok már ártalmatlanok.

Egy újabb villám fényénél látta meg Enéh, hogy megmentője melle merő vér.

— Meg… — suttogta rémülten, de nem bírta kimondani a kérdést.

— Elvágtam a torkukat — közben, biztos, ami biztos, ismét befogta a rémült lány száját. — Ssst! Felébrednek! Részegek, de…

Enéh finoman megfogva a némaságra kényszerítő kezet — tudatta, hallgatni fog —, majd eltávolította szájától. Ata nem ellenkezett. Talán az érintés is hozzájárult a felismeréshez, de amikor a következő villám fénye megvilágította a fiú arcát, szinte elsikította magát.

— Ata! — csúszott ki a száján, a kelleténél kicsit hangosabban, bár hirtelen ajkára tapasztotta kezét.

Mindketten megdermedtek a rémülettől. Fél percig lélegezni sem mertek. Ám a sátrakból kihallatszó horkolást semmi sem törte meg. Huh!

— Hogy kerülsz ide? — lett úrrá a kíváncsiság Enéh rémületén.

Tulajdonképpen értelmetlen volt a kérdés, hiszen látta, amikor Árjánész elvitte öccsét. A fiú válasz helyett átölelte, s finoman a lovak felé tolta. Az állatoknak halkan suttogva vette elejét a lovak horkantásának. Tehette, mert jól ismerték. Így sem sikerült teljesen hangtalanra a művelet, de szerencsére a felhőszakadás-szerű zápor dobolása minden hangot elnyomott. Ata felkötözte a lányt az egyik lóra, nehogy leessen, majd körbejárta a már előzőleg lazán összekötött jószágokat. Végül egyiküket kötőfékénél fogva megindult velük, egyre gyorsabb iramot diktálva. Amikor egyik felnyerített, felült a lány mögé és futásra ösztönözte a ménest. Erre már egyesek felkapták fejüket a táborban, de már későn. A rohanó lovakat gyalog nem lehetett utolérni.

 

A dulátok aznap nyerítő lovak dobogására ébredtek.

— Hóóó! Hóó! — állította meg a lovakat a falu terén Ata, majd elkiáltotta magát: — Máád![1] Nagyapaaa! Visszahoztam Enéht! Hazajötteeem!

A dulátok, rémülten nyitottak rést házaik ajtaján. Azt hitték Árjánész csapatai jöttek vissza valamely okból, s e lehetőség nem volt biztató. Ám egyetlen perzsa harcos ült csak a lovakon, annak az ölében pedig Enéh… Amíg a reménytől fokozatosan magához térő lány is el nem kiáltotta magát, senki sem mert előjönni. Elsőnek természetesen Osza repült ki a házából, sírva ölelte magához rég nem látott fiát, aki meglátva édesanyját, azonnal leugrott lováról.

— Óvatosan! — szólt a többiekre, akik Oszát megelőzve épp a megkönnyebbült sírásban kitörő Enéht próbálták leszedni a lóról. Édesanyja akkor fogta fel, itt elsősorban nem fia szorul anyai ölelésre, bár lányának drámája még legsötétebb képzelőerejét is felülmúlta.

Mindenki körbeállta és ünnepelte az örökre elveszettnek hitt hazatérőket. A hír madárszárnyakon jár, főleg, ha valaki lóra ül. Nemsokára ott voltak a többi jász nemzetség, az oszok, az ironok, a digorok képviselői is. Záporoztak a kérdések, mesélniük kellett. Ata a hét évről, az egyre inkább magához térő Enéh tortúrájáról és megmenekülésükről.

— És szerintetek Árjánész most mit fog tenni?

Zudak kérdése mintha letaglózta volna az ünneplőket. Minden szem Atára meredt. Ő élt a hírhedt perzsa herceg környezetében, ő ismeri. A fiú olyan lett, mint a fal. Erre eddig nem gondolt. Eddig csak két cél ösztökélte: hazatérni, és nővérét kimenteni a perzsák fogságából. A jövő perc még várhat.

— Felgyújtja házainkat és kiírtja a dulát nemzetséget, de lehet az egész jász törzset — mondta ki végül mindenki félelmét.

Az addig dicsben fürdő fiú térde megroggyant tette súlyától. Le kellett ülnie a földre.

— Tengir, mit tettem! — temette arcát a kezébe. — Meneküljetek!

— Hova? És hogyan?

Ata visszahozta az adó gyanánt elkobzott lovaikat, és ráadásul még a perzsa katonáktól kétszázat, de még így sem volt elég az egész jász törzset lóra ültetni. Szegények voltak a jászok, csak a vadászaiknak lehetett lovuk. Nem egy napra kellett elbújni, amíg elvonul egy vihar, hiszen Árjánész egy görénylyukban is megkeresné őket, csak bosszút állhasson. Amúgy is orrol törzsükre. Az éjjeli eső által feláztatott földön akkora nyomot hagynának, hogy azt egy gyermek is követni tudná. Nem elég lóra ülni és menekülni, valamiből meg is kell élni, s fedél is kell a fejük fölé, hiszen a tél már közeleg. Talán a hegyen át egérutat nyerhetnének. Ám ott már más népek laknak, s nem örvendenének, a fejükre bajt hozó törzsnek. Biztos akadna áruló, hiszen perzsa terület.

Menjenek északra? Kézenfekvőbbnek tűnt ez a megoldás, a sztyeppei szabad alán törzsek inkább megtűrnék őket, bár Árjánész nem riadna vissza, hogy behatoljon a területükre. Két-három embert befogadni nem lenne probléma, de egy egész törzset… Ráadásul kérdéses, eljutnának-e odáig. Ha a perzsák lovakat szereznek, utolérik őket… Hiszen a lovakat málhás állatnak is kellene használni, s akkor csak gyalog tudnák kísérni őket.

— Ti, fiatalok, kiknek új családotok van, és újszülött gyermeketek, állapotos feleségetek, menjetek! — nézett körül Osza a nemrég házasodottak közt. — Menjetek külön utakon, ki-ki amerre lát. Néhányan megmenekülhettek. Egy-egy családot az idegen törzsek is befogadnak. Gondoljatok a gyermekeitekre. Menjetek!

— S veletek mi lesz?

A halálos csöndet Hur törte meg.

— Engem nem fognak meggyalázni, mint nyolc téllel ezelőtt. Inkább…

— Akkor harcoljunk! Legalább három-négy perzsát is magunkkal viszünk! Én sem fogom várni ölbe tett kézzel, hogy meggyalázzanak, majd összekötözve ott hagyjanak egy házban, amelyet a fejemre gyújtanak! Esetleg előtte azt is nézzem végig, ahogy a kisfiamat kardélre hányják? S ha egy nyíllal legalább azt a gazembert eltalálnám, ha nem is ölném meg vele, legalább tisztességben haltam meg! — lázongott egy másik nő is.

— Fegyverünk sincs! — rémült meg egy harmadik az ötlettől.

— Íjunk és nyilunk van. Azzal vadásztunk!

— Nekik kardjaik és lándzsáik is!

Szág felugrott, beszaladt a házukba, majd kirobogott egy fejszével. Lehajtotta egy közeli mogyoróbokor szinte karvastagságú ágát, majd a másik kezében tartott fejszével lecsapott rá. Az ág a kezében maradt. Amúgy levelesen megragadta, mint egy lándzsát, majd a kétkedő felé fordította:

— Kérsz belőle? Vagy inkább ebből? — lóbálta meg a másik kezében a fejszét. — Konyhakésünk is van!

— Szág, menj! Legalább te menekülj meg a családból anyánkkal! — könyörgött Enéh.

— S ti? — támadott vissza ikertestvére.

— Mi okoztuk az egészet! — ellenkezett Ata.

— Nem azért kaptam vissza a nővérem és az öcsém, hogy cserben hagyjam őket! Veletek halok meg!

Az egyik, tán tizennyolc telet megért fiatal pár már épp készített elő három lovat családjuk menekítésére. Összenéztek, majd az asszonyka megszólalt.

— Ha elvisszük a lovakat, akkor ti, akik szereztétek őket…

— Mi életünk utolsó csatájára készülünk. A halálba.

— Mi maradunk — nyomta az asszonyka egy év körüli gyermekét édesanyja kezébe, miután urával ismét összenézett.

— Mi is! — döntött egy másik készülődő pár is a maradás mellett.

— Megőrültetek! — ugrott fel az addig földön ülő Enéh. — Miért nehezítitek a helyzetünket? Legalább ti meneküljetek meg! Akkor tudjuk, hogy értetek tettük!

— Ha ti készek vagytok áldozatot hozni, akkor nekünk is kötelességünk — szállt le a lóról egy harmadik asszonyka is. 

— A szurdok szűk, talán… — próbált egyik fiú valami biztatót mondani.

— Mennyi az esélyünk? — nézett egyik lány Atára.

— Nulla! — felelte fakó hangon.

Egy gyermek jelent meg futva a sztyeppe felé néző meredek sziklafal felől. Már messziről kiáltotta:

— Vagy kétszáz katona közeledik. Gyalog!

— Aki mindenáron velem akar meghalni, fegyverbe! Íjat, nyilat, parittyát, fejszét, konyhakést, kötelet vegyetek magatokhoz, lándzsát majd faragunk az úton ágakból. A többiek vigyázzanak a gyermekekre, vagy meneküljenek. A hegy felé még nem késő. A lovakhoz annak van előnye, aki menekülni akar.

— Tengir legyen veletek! — szólt utánuk Zudak.

Osza is lóra ült, de Hur leparancsolta.

— Az itt maradt gyermekekben is tartani kell a lelket. Ki legyen az, ha nem a sámán?

Ugyanis e tisztet Zudak megvakulása óta Osza vette át. Igazat kellett adnia sógornőjének. Nehéz szívvel tett eleget kötelességének.

Százötvenen indultak útnak. Tíz férfi, akik közül egy sem érte még meg a huszadik telét, harminc legényke, a többi lány és nő. Ata kért egy bő női ruhát.

— Minek az neked?

— Azt rá tudom venni a páncélromra. Nem szeretném, ha valamelyiketek a harc hevében perzsának nézne. A páncélra pedig szükségem van.

Amint haladtak előre a szurdokban, s közeledtek a harc színhelye felé, a harci kedv egyre csökkent, egyre hallgatagabbak lettek. Egyszer csak Enéh megsarkantyúzta lovát, előre lovagolt, majd szembe fordult Atával és a többiekkel.

— Az egész miattam van! Illetve értem történt! Nem igazságos, hogy az egész törzs fizessen ezért. Ata, neked megvolt ott az életed! Ha most engem visszaviszel a lovakkal együtt, akkor azt mondhatod, utánam jöttél, és visszaszerezted, amit én elloptam. Akkor a többiek is megmenekülnek, te pedig hős leszel. Eddig is perzsa katonaként éltél, ezután még jobban becsülni fognak. S akkor a törzs is megmarad.

— Megőrültél? És veled mi lesz? El tudod képzelni…

— Nem élve. Holtan viszel oda. Akkor már megkínozni nem tudnak. A véremmel összekened magad, s akkor hihető lesz, hogy megküzdöttél érte.

— Te mit akarsz? — ült ki a döbbenet a fiú arcára.

— Öljél meg! — húzta ki a fiú kardját a hüvelyéből, és átnyújtotta. — Meg kell tenned! A többiekért! Kérlek! Nem akarok élve a kezükbe kerülni! Nekem is könnyebb lesz úgy! Könyörgöm, tedd meg! Megmented vele az egész törzset! S számomra is könnyebb halál lesz!

 

Az otthon maradt jászok szorult szívvel néztek a halálba indulók után.

— Menjetek, amíg nem késő! — szólt Osza a menekülés mellett döntőkre. — Mi majd fohászkodunk értetek! Tengir legyen veletek!

Beöltözött, elővette a sámándobot s nekikezdett fohászának. Ezzel is könnyebben telik a várakozás. Ám ezúttal minden erőltetetten ment, többször is hibázott. Végül sírva fakadt, s a földre huppanva abbahagyta.

Zudak vette át a szerepét. Sámántáncot járni nem tudott már, de letérdelve fohászkodni még igen. Nem tudta magával ragadni a törzset, mint máskor. Mind ott vártak a téren. Mire? Ők sem tudták. Talán a perzsákra. A végzetre. A nagyobb gyermekek ez idő alatt a szurdokot alkotó egyik szikla tetejéről figyelték nem jelenik-e meg valaki. Ám az idő kegyetlenül lassan telt. Egy idő után Zudak is abbahagyta.

— Készítsetek elő annyi csomagot, amennyivel futni tudtok. Fogjátok kézen gyermekeitek, mindenki az erdőbe, és más-más irányba meneküljön, az utakat, ösvényeket kerüljétek. Talán néhányatokra nem találnak rá a perzsák.

— És ti? — utalt egyik asszony az öregekre.

— Nekünk is könnyebb, ha arra gondolunk, ti talán megmenekültök.

— Megvárjuk, amíg megjelennek a szurdokban… Hátha néhány menekülőt még magunkkal vihetünk… Osza, menj… Tudjuk, nincs maradásod! Gyermekeid mellett a helyed… — biztatta Zlata, a nővére.

Senki sem tette hozzá: — bár feltehetően már késő.

Osza nővérére nézett, majd lóra ült. Zlata odanyújtott neki egy fejszét.

— Vigyél egy perzsát magaddal…

Már besötétedett. A győztes perzsáknak is meg kellett volna érkezniük. De a szurdokban csönd honolt. Már a baglyok is huhogni kezdtek. Hangjuk még rémisztőbbé tette a várakozást. A falura halálos csend ereszkedett. Még a gyermekek sem mertek sírni.

Osza vágtában indult gyerekei után. Már közel járt a szurdok kijáratához, amikor énekhangot hallott. Alán nők gyászdalt énekeltek. A kanyar után elsőként Szágot látta meg. Két lovat vezetett, melyek közt rögtönzött hordágyon egy test feküdt. Majd még két lány tűnt fel mögötte, ők is gyalog vezették lovukat. A telehold fényénél látni lehetett, valamennyi merő vér.

Osza a félhomályban is felismerte hordágyon fekvő lányát, és elsikította magát:

— Enéh! Jaj, Enéh! — kezdett jajveszékelni, majd ismét megsarkantyúzta lovát. A vágtázó lóról ugrott az élettelen test mellé.

 

 


[1] Mad = Anya oszétul („jászul”) A nagyapát nem találtam meg. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.