Mióta már,
hogy mindenre rácsodálkozom, ami él!
Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,
velem tisztul a szürke világ,
ha közelít a tél, a patyolatfehér.
Mióta már,
hogy elakad a hangom, ha színes köveket
terít elém a parti hullám szelíden,
s a végeérhetetlen titkok – ős-erő,
tudás – hordozóit megérinthetem.
Mióta már,
hogy amerre járok, előre köszön
minden faág, testvérem mindahány bokor,
mi elém hajol, míg lábam alól
fűszálak terelik félénk bogarak hadát.
Mióta már,
hogy lenyűgöz e lét, ringat a remegve múló,
bársony idő, csitító szerelem-dallal andalít:
könnyebb legyen a búcsúzó, ha menni kell,
de marasztal, visszahív a csábító, földi szép:
maradj még!
