Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fény indák,
tömött szőlőfürtök.
Visszadobban a szív a csendre.
Húsba metsző szelek ringatják
fedetlen fővel egymást.
Már érzem , hogy fut,
hogy nyargalászik,
csattog ostorával
utánam az ősz.
Torzul az álomrét,
ködporontyok selyme
hull a fákra.
Jó, hogy itt vagy.
Összetöpped kezünkben a táj,
elenyészik megcsonkított bája,
mikor megérkezel.
Nyitott mesekönyv ez.
Lélekkifestő jégtenger, tűzpalota,
ahogy megálmodtuk ketten
feltornyosult örömeink
lélekharangjait.
Mondd, szeretsz-e?
Emlékszem színes lapjaira,
hol szétdobált ruháidból
avar-bronzan zizzent elém
kibomlott szépséged
s hagytam, hogy agyamig ásson
zuhogó hullámtaraja a létnek.
Szavaink kőbuborékok,
suttogásaink érckristályok
féltett kincseként
merült el a mélybe.
Dupla-csavarral múlik az idő,
mesél a mának az ifjúságról,
mintha hallanám…
Hol volt, hol nem volt… egyszer.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Seres László
