Leskelődnek – olyan piszkok…
Az a kajla hogy’ kacarász.
Utcaszám’ kürtöl ki titkot,
apja hírhedt, szoknyavadász.
Száradok – félszeg’ s ruhátlan’,
napfürdő tartott a stégen,
nővéremmel itt úszkáltam
holdvilágos fényestéken.
Festőnő lesz, tehetséges,
– szinte él színe és vászna,
bölcsessége szerénnyé tesz,
oly erős a szóvarázsa.
Regényem’ fiókban hagytam,
– más szél fúj, más világnézet:
rideg szíveken lakat van,
jégbe fagy, ha bárány béget.
Beillesztek pár új lapot,
súlytalanná vált gyermekit;
kastélyba ahogy szaladok,
s szénaillat szárnya repít.
Lépteim’ is hozzáírom –
heggyel, mit tintákba mártok,
hadd őrizzék gyöngypapíron
Chopint, Lisztet és Mozartot!
Szikrázó ég, légy támaszom,
búzavirágot ha tépek –
hintett díszét tölgyasztalon
felejtett japán csészéknek!
Könyvtárból hűs verandánkra
teát kérek ma dadustól,
melegítsen pillantása,
meséljen várt babazsúrról.
Milyen voltam, s ki a vendég,
kert pompája mitől virult,
hisz annyit nevettünk nemrég…
Mért fúlt csöndbe a grófi múlt?
…Ábránd s Való tükre-képe?
Elcsitult a kamasz-zsivaj.
Bárha édesanyánk élne
– megsúghatná, miért e baj…
Legutóbbi módosítás: 2015.03.10. @ 18:34 :: Pásztor Attila - Atyla
