Pergel Zsaklina : Nagykorúság

 

Szeretem azt a pillanatot, amikor először pillantom meg a tengert. Kikívánkozik belőlem a sikoly, még ma is ugyanúgy, mint gyermekkoromban. Tenger! Megmászni a hegyet, majd a hegytetőről látni a nagy vizet! Hallani a kabócák dalát, és ereszkedni lefelé, izgalommal követni kanyaronként a fel-felbukkanó tengert.

 

Nyaralunk, 2011.

Strand. A forró homok átmelegíti a csontjaimat, miközben nézem a sok „mezítelen” embert, analizálom őket, majd a tekintetem elszalad messze, ahol a kék eléri a kéket, és a láthatatlan vonal szétmetszi a tengert és az eget. Erről nevezhették el a végtelent, egy ilyen látványról, egy ilyen érzésről, így nézhet ki a végtelen, amibe belefér az összes emberi pillanat.

Először ötévesen indultam a nagy útra. Hetekig a pozitív izgalom uralta a házat és fontosnak éreztük magunkat. Senki közülünk nem mondta ki hangosan, de mindhárman tudtuk: tengerre megyünk!  Kicsit büszkébben jártunk-keltünk odahaza, és néha egymásra nézve világos volt mindenkinek — vár bennünket a víz! Anyuval egyforma strandlejáró ruhát varrattunk, kalappal. Új papucsokat vásároltunk, mert…   

 

Most is itt ülök, tüzel a nap, melegíti a lelkem, a testem. Most is itt a tenger, sós és nagy. Nyugodt. Csillog a víztükre, szinte belevakulok, és repülnek a gondolatok, vissza — majd negyven évet. Mellettem repülnek életem eseményei.

 

Mókás óriási hullámok csapkodtak! A mellkasomból kihallatszott a gyerekszívem dobogása! Le-fel ugráltam, én is — és mindenki sikoltozott. Apu erős keze szorította a karom, fájt de nem bántam, olyan jó volt a biztonság.  Szerettem Apu kezét, nagy, erős de finom vonalú, ápolt, tiszta, hosszú ujjai, mint egy zongoristának. Vizes volt a koromfekete haja, és nagyokat nevetett. Órákig eljátszott velem, és soha nem éreztem, hogy „rám unt” volna. Hol apuci csillaga, hol apuci zúzája, hol apuci szíve, mája, pici lánya, apuci mindene voltam. A türelem megtestesítője volt.

A hullámok észrevétlenül nőttek, és mi önfeledten, pajkosan játszottunk, mint két gyermek a zsivajgó tömegben. Annyian voltunk, hogy egyszerre kicsi lett a tenger, megtelt. És az utolsó kép: Apu fura fintora, ahogyan arcon vágja a víz, majd a rémült tekintete… a karom kicsúszott az erősen szorító kezéből.

— Aaaaapuuuu — és teleszaladt a szám vízzel. Se súly, se tér, se idő, se irány, semmi, ami megfogható vagy elérhető lett volna. Egyszerre hideg, sötét és leírhatatlan hangos csend lett. Másodpercek? Percek? Fogalmam nincs! Még akkor is, amikor feladtam a harcot a vízzel, amikor már nem kapálództam, és nem próbálkoztam Aput hívni — ma is világosan emlékszem —, még akkor is, mikor már a sötétség ölelt, tudtam, hogy ő keres.  Egy percre sem kételkedtem abban, hogy megtalál. Apu nem adja fel!

A következő emlékkép: éreztem, ahogyan bontja a hajam a tenger, szétoldja és játszik vele, ahogyan a víz részévé válok, a hajam elterült a mélyben, lebegett, mint én. Utólag megtudtam: Apu kétségbeesetten kutatva a víz alatt a hajamra talált, Apu a hajamnál fogva húzott a víz fölé. Borzasztó nap volt ez mindhármunknak, mindenkinek megvolt az oka arra a szörnyű csendre, ami a lelkünket uralta. Mindhárman tovább fontuk fejünkben a történetet. Kimarta a só a torkom, se beszélni, se nyelni, se sírni nem tudtam, de az én Apukám megmentette az életem.

Nekem ő (ma is) igazi hős!

 

Sok-sok évre rá én próbáltam őt megmenteni, de nem sikerült. Nyolc hónapig harcoltam a sorsa és a kegyetlen betegsége ellen: kaktusz, gomba, víz, különféle gyümölcsök és zöldségek a világ minden tájáról, étkezési programok, energiák, kuruzslók, gyógyszerek, orvosok, kórházak, műtétek, terápiák.

— Nagy lehet a baj, te lány, ha te így vigyázol rám! — mondta egyszer az én Apám. És én álltam és mondtam volna, de akkor még az volt a divat, hogy a halálos beteg embert ámítani kellett azzal, hogy majd meggyógyul… és én nem mondhattam, hogy Apuci, ez a hullám most túl erős, a tenger tombol, túl makacs, el akar ragadni téged tőlem, szorítanálak, ölelnélek de hiába — belefulladsz. Az én kezem túl gyönge, csalódni fogsz bennem, én nem mentelek meg, én nem vagyok hős…

És vitte őt a tenger, csapkodtak a hullámok, sodorta tőlem őt messzire a „nagy víz”, és szomorú tekintete még akkor is értem aggódott — én pedig, hogy ne lássa, befelé sírtam, befelé hullottak a könnyeim… marta újból a só a torkom, se nyelni, se beszélni, se sírni, és egyszer csak vége lett. A nyugalom, a csend ülte meg a pillanatot. Ahogy jött a vihar, úgy el is ment, miközben megszületett a bánat — ő lett az úr.

Hogy élem túl?

Az idén nagykorú lett a bánatom. Betöltötte létezésének a tizennyolcadik évét. Nem ünnepelünk, továbbra is búslakodunk, szomorúan emlékezünk, de ezt mosollyal tesszük. Mindig mosolyog a bánatom, mert minden emlék szép, meleg, és még ha az idő kegyetlenül múlik is, nem halványodik. És befelé peregnek a könnyeim, marja a só a torkom, miközben szeretnem kell a bánatom, mert ez maradt, hordom, mint gyermeket a szívem alatt, vigyázok rá — csendben, halkan sírdogálva, mosolyogva befelé.

 

És nézem a tengert, éget a nap, melegít a forró homok, csillog a víz tükre, töri a nap fényét. Messze nézek, ahol a két kék találkozik, nézem a vonalat — ahol összeér a víz és az ég — keresem a végtelen végét, hogy megleljem Apám szemeit, hogy megleljem a biztonságot. Finom nyugalom tölti el a lelkem, mert tudom, Apu engem mindig megtalál, és szorosan — mint gyermeket — átölel.

 

Legutóbb szerkesztette - Pergel Zsaklina