Nagy Horváth Ilona : Élmoly

 

Midőn észrevevé az ifjonti hévhez

túlkoros hím: szárnya, egyebe jócskán

poros, s élete lámpása pislog csak épp,

s a prognózis, miszerint este odabújhat

égés nélkül egy kicsikét melegedni,

rendre hamisnak bizonyul,

(a hőt ki kell érdemelni)

kicsi szárnyával verdesni kezd ,

s  létrehoz valami szolid szelet,

hátha máshonnan akad egy kicsi szeletke a jóból,

hisz nem öreg ő, csak érett, zamatos,

mint a harmadik kövér korty óbor

az újrahasznosított nutellás pohár szájáról véve,

s jobban megfontolva, mégiscsak kéne valami

visszafogott lázadás, ha már lázra nem jut…

persze a marketing megkívánja, hogy vágya

tárgyának ágyához az utat trágya ne illesse,  

ellenben szórja gazdagon könnybe lábadt romantikával,

(otthon már hideg van)

így lesz a nedvesül választott szinte önként kedvesülő idegen

szemében egyetlen és különleges, mitől persze

főhősünk külön repes, hisz az  ideiglenes libling tükrében

ing nélkül is Rambó, valamint Superman és Torr is,  

dicső homloka mögött torz kis világa hoz néhány

vérszegény virágot, mit hazahord hangyaszorgalommal,

pödör nyelve alá begyűri a szókat,

hátha összejön majd akkora halommal,

hogy nem látszik ki belőle pőre valódisága,

mely szerint otthona egy kinyúlt,

szürke “mackó” néhány zsírfolttal max. három

árnyalatban, s hiába pózol már mindenféle

nagyrabecsülést kiérdemelni látszó alakban,

már hallani kell,

mit meghallani fél oly nagyon:

a szekrény arra van,

de nézd,

az élmoly kint maradt a napon.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.02.20. @ 19:07 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 310 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.