Schifter Attila : Sarjadás

Zengő / ”Dôme épais le jasmin à la rose s’assemble”

 

 

Csendes  zápor  csalogat  a  világosra,

most,  most:  a  felszínre  fakadok! 

( Hamvasságomat   friss  oxigén  mossa ) 

életre  kelnek  bennem  nyári  napok, 

melyeket  egy  tél  óta  őrzök  már 

földbe  kapaszkodva    és  szökkenek:    

kacsra  kacs  és  szárra  szár, 

lándzsaleveleim  közt  égig  szökjetek 

hószín,  tiszta  kis  csillagvirágaim, 

váltsatok  valóra  illatos  álmokat 

  akár  egy  tüskés  kóró  ágain   

nem  baj,  hogy  szúr    ha  támogat! 

 

De  mi  ez?  Mégsem  száraz  a  kóró:   

zord  tüskéi  mögött  egy  másik  élet, 

szirmaiban  rőt  lángokat  szóró 

 már  a  puszta  látványa  is  megéget   

és  úgy  tetszik:  a  Naphoz  igyekszik  tán, 

vérvörösen  viszolyogtató  virágaival 

( elégedetlen  sorával  e  kopár  sziklán 

vagy  fél,  hogy  magvaszakadtan  kihal? ) 

Ám,  nem  oszthatom  hiú  ábrándjait: 

  a  Tejút  csak  az  én  csillagaimra  vár   

más  törekvésnek  nincs  pályája  itt, 

ha  túlnőttem  rajta,  megeheti  egy  szamár. 

 

És,  most    miért  nyújt  vajon ágat  felém? 

Miért  támogatja  gyenge  száramat 

( hiszen,  számára  teher,  mi  nekem  remény ) 

talán  léte  árán  adna  szárnyakat? 

Milyen  kedves,  önzetlen növény: 

leveleibe  zár,  mégis,  önként  vagyok  foglya, 

ahogy  megtart  és  mégsem    fölém, 

de  lüktetését  gyökeremig  dobogja 

és  minden  szirma,  illata  úgy  simogat 

  már  a  közelsége  is  megtermékenyít   

nem  éltem  még  át  ilyen  finomat: 

a  bensőség  bársonyát  és  tisztán  éterit. 

 

***

 

Összefonódva,  az  ég  felé   így  törtek: 

a  hófehér  jázmin  és  a  tűzvörös  rózsa  bokra 

 de  határt  szab,  mit  bírnak  el  a  törzsek  

és  földbe  gyökerezve  nem  jutsz  el  űrutazásokra   

így  hát,  feladták  mennyei  vágyaikat  végül 

( egy  földhözragadtabb  boldogságot  nyerve )  

amely  cserébe  soha el  nem  évül, 

amíg  friss  hajtásokat  hoz  e  két  cserje.  

Virágkupolába  borulva  egymásra  omlottak, 

hitték:  hogy  a  végtelent  közel  hozzák  az  évek, 

míg  teltek  a  napok  és  elfogytak  rőt  holdak. 

 

’S  nem  is  tudták;  már  az  elején  célba  értek. 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.10.01. @ 19:25 :: Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.