Csendes zápor csalogat a világosra,
most, most: a felszínre fakadok!
( Hamvasságomat friss oxigén mossa )
életre kelnek bennem nyári napok,
melyeket egy tél óta őrzök már
földbe kapaszkodva – és szökkenek:
kacsra kacs és szárra szár,
lándzsaleveleim közt égig szökjetek
hószín, tiszta kis csillagvirágaim,
váltsatok valóra illatos álmokat
– akár egy tüskés kóró ágain –
nem baj, hogy szúr – ha támogat!
De mi ez? Mégsem száraz a kóró:
zord tüskéi mögött egy másik élet,
szirmaiban rőt lángokat szóró
– már a puszta látványa is megéget –
és úgy tetszik: a Naphoz igyekszik tán,
vérvörösen viszolyogtató virágaival
( elégedetlen sorával e kopár sziklán
vagy fél, hogy magvaszakadtan kihal? )
Ám, nem oszthatom hiú ábrándjait:
– a Tejút csak az én csillagaimra vár –
más törekvésnek nincs pályája itt,
ha túlnőttem rajta, megeheti egy szamár.
És, most – miért nyújt vajon ágat felém?
Miért támogatja gyenge száramat
( hiszen, számára teher, mi nekem remény )
talán léte árán adna szárnyakat?
Milyen kedves, önzetlen növény:
leveleibe zár, mégis, önként vagyok foglya,
ahogy megtart és mégsem nő fölém,
de lüktetését gyökeremig dobogja
és minden szirma, illata úgy simogat
– már a közelsége is megtermékenyít –
nem éltem még át ilyen finomat:
a bensőség bársonyát és tisztán éterit.
***
Összefonódva, az ég felé így törtek:
a hófehér jázmin és a tűzvörös rózsa bokra
– de határt szab, mit bírnak el a törzsek
és földbe gyökerezve nem jutsz el űrutazásokra –
így hát, feladták mennyei vágyaikat végül
( egy földhözragadtabb boldogságot nyerve )
amely cserébe soha el nem évül,
amíg friss hajtásokat hoz e két cserje.
Virágkupolába borulva egymásra omlottak,
hitték: hogy a végtelent közel hozzák az évek,
míg teltek a napok és elfogytak rőt holdak.
’S nem is tudták; már az elején célba értek.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.01. @ 19:25 :: Schifter Attila
