Apáti Kovács Béla : A nagyhasú bíró uram

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy falu. Ebben a faluban élt egy bíró, aki nagyon szerette a hasát. Éjjel–nappal az evésen járt az esze. Szegény felesége nem győzte a sütést–főzést. Tudni illik bíróuramnak nem volt ám mindegy, mivel tömi meg a bendőjét. Mindig csak a legjobbakat akarta. Egyszer véletlenül valamelyik szárnyas püspökfalatja került a tányérjára. Ebből aztán akkora patália lett, hogy kiabálása még a szomszéd faluba is elhallatszott, és összeszaladtak az emberek. Azt hitték eljött a világvége, készülődni kell, hogy az Úristen színe elé járuljanak, pedig csak a bíró uram rikácsolt, amiért nem comb vagy más nemes testrész díszelgett a tányérjában, hanem csak egy nyamvadt püspökfalat.

— Hogy merészeltél ilyet elém tenni? — vonta kérdőre a feleségét.

Szegény asszony azt sem tudta, hogyan mentegetőzzön.

— Bizonyára az a komisz szolga tette oda. Ő ette meg a combot.

Tudni kell, bíró uram lakában volt egy fiatal fiú, aki besegített a ház körüli munkákban. Bíróné gyakran rábízta az ebéd készítését is. Ferkó, mert így hívták a fiút, nagyon ügyes volt. Szinte mindenhez értett. Főzésben–sütésben lepipálta még a nőket is. Olyan ebédet tudott egy szempillanat alatt rittyenteni, hogy aki megkóstolta, az utána megnyalta mind a tíz ujját. Ellenben Ferkónak volt egy rossz tulajdonsága. Nagyon szerette a tréfát. Állandóan a viccelődésen járt az esze. Akit csak tudott, mind jól becsapta. Valószínűleg most is valami ilyesmiről lehetett szó. A bíró azonnal hívatta Ferkót, és mérgesen ráripakodott:

— Hová tetted a combot?

— Miféle combot? — kérdezte komolyan a bírótól. — Hiszen ott van a tányérján.

— Ez neked comb? — mutatott vádlón a püspökfalatra a bíró.

— Szerintem az, bíró uram, csak elbújt. Minden okos ember látja, hogy a tányéron egy szép, ropogósra sült comb van. Csak buta, ostoba véli azt püspökfalatnak. Ugye, bíróné asszonyság?

A bíró felesége nem szerette volna, ha az emberek ostobának és butának mondják, ezért úgy tett, mintha ő is combot látna a tányéron.

— Én édes egyetlen férjem uram, én is egy szép combot látok. Igazat beszél ez a gyerek. Elbújhatott az a comb. Jobban tenné, ha erről ezentúl senkinek sem tenne említést, mert még a végén kinevetik a falusiak.

Szegény bíró nem tudta, mit csináljon. Akárhogyan is nézte, a tányérján nem látott semmiféle combot, hanem csak egy püspökfalatot. Amint fanyarú képpel eszegette beállított hozzá a komája, és megkérdezte:

— Mit eszel, komám?

— Combot — válaszolta a bíró.

A komája szeme kikerekedett, furcsán nézett a jóízűen falatozó bíróra, majd nevetve mondta:

— De hiszen ez a tiknak a püspökfalatja, nem comb.

— Pszt! — intett a kezével a komájának. — Csak buta és ostoba ember nem látja, hogy ez nem comb.

A koma elgondolkodott, mert ő is azt képzelte magáról, hogy nagyon okos, majd magát kiigazítva mondta:

— Ha jobban megnézem, igazad lehet komám. Tényleg jókora comb van a tányérodon. Én is nagyon megéheztem. Megkínálhatnál engem is.

— Nagyon szívesen, mindjárt szólok Ferkónak, hogy neked is hozzon egyet.

Ferkó hozta is mindjárt a másik combnak mondott püspökfalatot.

— Tessék, méltóságos uram, itt a finom comb, jó ropogósra megsütve.

Ő is nekilátott a falatozásnak. Nem győzte dicsérni, milyen finomra megsütötte Ferkó a combot. Közben a konyhán meg gyűlt egymás után egy nagy lábosban az igazi comb. A szakács ezeket megsütötte és jóízűen megette a szolgákkal együtt.

Így ment ez hosszú heteken keresztül. Bíró uram vidáman ette a püspökfalatot, a szolgák meg a szárnyas nemesebb részeit. A ház ura nem mert szólni, félt, hogy az emberek butának és ostobának tartanák.

Egyszer bíró uram és felesége vendégségbe volt hivatalos. A vendégek körbeülték a hatalmas asztalt. Egymás után hozták a finomabbnál finomabb falatokat. Már sokadik fogást is elköltötték, amikor egy jókora lúdcombot tettek elébe ezüst tálon. Ezt meglátva bíró uram szeme kikerekedett és mérgesen felugrott az asztaltól.

— Skandalum! Még ilyet! Lúdnak a püspökfalatját tenni elém. Micsoda dolog ez? Azonnal hazamegyünk. Egy percig sem maradunk ebben a házban, és soha többé nem jövünk ide!

A jelenlevők nem értették, mi történt. Furcsán néztek bíró uramra, az meg csak mondta a magáét:

— Nem gondoltam, hogy ebben a házban ennyi ostoba és buta ember van. Kinek ép az elméje, az mind láthatja, hogy a tányéromon egy óriási püspökfalat van és nem comb. Úgy látszik, itt mindenki ostoba és buta rajtam kívül.

A házigazdának sem kellett több. A bíró uram elé pördült és megragadta a grabancát.

— Még hogy mi ostobák és buták vagyunk? — kérdezte haragosan, és azonnal megparancsolta a szolgájának, hogy hozza a puskáját, mert ki akarja lyukasztani több helyen is bíró uram bőrét.

Még szerencse, hogy a szolga lassan hozta a mordályt, így bíró uramnak és feleségének sikerült kereket oldani. De úgy kellett kapkodniuk a lábaikat, mint a nyúlnak, hogy a házigazda kilőtt puskafolyói utol ne érjék őket. Jó sokáig pufogtatott utánuk. Csak akkor nyugodhattak meg, amikor hazaértek, és hátuk mögött becsukódott az ajtó.

Amint kicsit kifújták magukat, hát mit láttak? Ferkó ült az ebédlőasztalnál és egy nagy csirkecombot majszolt boldogan.

— Egyél csak, fiam, egyél! Mi legalább tudjuk az igazságot. Én eszem a combot, te pedig a püspökfalatját. Így van ez rendjén. Nem, mint a vendégségben, ahol annyi ostoba és buta ember volt, beleértve a házigazdát is.

— Így van, gazdám, mi okosak vagyunk — válaszolta Ferkó, és egy jó nagyot harapott a csirkecombból, utána pedig felhörpintett egy jó nagy kupa bort.

 

Itt a vége, fuss el véle! 

 

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 191 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.