A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Két írását a Torony is megőrzi tisztelettel, hiszen 2006-ban belépett ide… (Fotó forrás: MTI/Kovács Tamás)
Rövid a hír:
62 éves korában hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Andrassew Iván, a Népszava főmunkatársa, a publicisztikai rovat vezetője.
wikipedia:
1952. július 29-én született Andrasev Iván néven. Szülei Andrasev Iván és Németh Dana, felesége Csuha Katalin angoltanár volt. Gyermekei: Wanda, Tamara, Dávid Igor és Milos Fülöp.
1978-ban elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját külpolitika szakon, majd tanulmányait a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem szociológia–filozófia karán fejezte be 1982-ben. Írni az esztergomi ferences gimnáziumban kezdett.
1970–től tudományos segédmunkát végzett, később hírlapkézbesítő volt. Közben autodidakta módon tanult, számos egyetemi és főiskolai előadást hallgatott. 1979–től hírlapíró üzemi lapoknál, közben 1984-ben hentes, 1989–től a Mai Nap, majd a Népszabadság, a Hócipő főmunkatársa, a Színes Vasárnap, a Népszava főmunkatársa majd publicisztika rovatvezetője és 1999-ben az iNteRNeTTo főszerkesztője.
Közben a Hócipő Online alapító főszerkesztője, a Katona József Színház munkatársa, az IDG média-tanácsadója, az EOL főszerkesztője, a Romániai Magyar Szó tudósítója és a Klubrádió műsorvezetője.
JAK–, Hekerle-, Móricz-, Eötvös- és MHB-ösztöndíjas volt, a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete (MASZRE) alkotói díjjal támogatta. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Szépírók Társasága tagja és a Szegő Tamás Díj Alapítvány elnöke volt. 2015. január 14-én hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el.
Díjai
Gerelyes Endre-novellapályázat díja (1984, 1987)
a Prolilét-ráért a Nagy Lajos-pályázat díja (1984)
a Móra Kiadó nívódíja (1989)
Füst Milán-díj (1989)
a Holnap Kiadó nívódíja (1990)
Opus-díj (1995)
a LinkBudapest novellapályázat díja (1999)
Szalai Pál-emlékdíj (2005)
Fejtő Ferenc-díj (2006)
Táncsics Mihály-díj (2007)
Demény Pál-emlékérem (2007)
Szabad Sajtó-díj (2009)
Polgárjogi-díj (2009)
Radnóti Miklós antirasszista díj (2010)
Libik György Díj (2012)
Munkái
Kutyabajok (antológia, 1987)
Magyar Mozaik ‘86 (antológia 1987)
Prolilét-ra (Pál Jánossal, 1988)
Csapdalakó (elbeszélések, 1989)
Végrend (elbeszélések,1989)
Politológia (Pál Jánossal, 1990)
Peremkirályság (elbeszélések, 1995)
Ácsi! (antológia, 1998)
Königreich am Rande… Erzählungen aus Ungarn. Wilhelm Heyne Verlag München (antológia 1999)
A víziló, Sziporka és Bamba Géza (meseantológia 2001)
Beszélések (elbeszélések 2002)
Alibi hat hónapra 4. Fürdő (antológia 2003)
Alibi hat hónapra 5. Urak – Dámák (antológia 2003)
Alibi hat hónapra 6. – Szerencse (antológia 2004)
Novellisták könyve (antológia 2005)
Das Königreich am Rande (ford: Karlheinz Schweitzer, Gabriele Schäfer Verlag 2008)
Ezer magyar haiku (antológia, 2010)
Vashideg (elbeszélések, 2011)
Csapdalakó (összes novella, 2011)
Ne vígy minket a kísértésbe (2012)
Róna Péter – Miskolctól Oxfordig (2012)
A Népszava az újságírót saját halottjának tekinti. Csütörtök este 18 órakor a Szent István parkban, Fejtő Ferenc szobránál gyertyagyújtással emlékeznek meg Andrassew Ivánról.
„Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort – aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.
Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak…” – így írta betegsége krónikáját szinte egy napló pontosságával. Az újságíró, a publicista kívülálló hűvös tárgyilagosságával.
Pontosan tudta mi történik vele, mi a kockázata egy-egy beavatkozásnak, és mit nyerhet vele. Amikor kicsit erőre kapott, bejött a szerkesztőségbe, leült az asztalához és anekdotázni kezdett. Egyhangúvá lett hétköznapjainak apró történéseit gyűjtötte csokorba és mesélte el, olyan kézzelfogható színekkel, ahogyan csak arra az írok képesek.
Mert valójában író volt. Minden publicisztikáját irodalmi igényességgel fogalmazta meg, még akkor is, ha belül megannyi indulat fűtötte. Valójában indulatos ember volt, nem tudta hideg fejjel túltenni magát azokon a mindennapi disznóságokon, amelyek újra és újra arra késztették írjon, vitatkozzon, pöröljön.
Mindössze 62 éves múlt, amikor a szervezete megelégelte a betegséggel való küzdelmet, de mégis nagyon „hosszú életet” élt. Az esztergomi ferences rendi gimnázium tanulójaként kezdett újságot írni, később, elvégezve a MÚOSZ újságíró iskoláját külpolitikával kezdett foglalkozni, aztán szociológiát és filozófiát is tanult. Egyszer erről – a maga kicsit csipkelődő stílusában – azt mondta: talán békésebb lett volna az élete e két tudományág nélkül. De ő is tudta, hogy ez nem igaz. Akárhová sodorta az élete – volt tudományos „segédmunkás”, hentes, egy időben hírlapkézbesítő, de dolgozott üzemi lapoknál, sőt a Katona József Színháznál is – mindig „szedett magára” valamit, ami később muníciót jelentett a napi munkájához.
Amilyen igényes volt önmagával szemben, annyira megkövetelte ezt a szerkesztőségtől is, amelynek szellemiségéhez naponta a nevét adta. Egyik alapítója volt a talán legelső bulvárlapnak, a Mai Napnak, később a Népszabadság munkatársa lett, de már akkor igyekezett megtanulni az internetes újságírást, amikor az még nálunk nem is gyerek, csupán bébi cipőben járt. Tudósította a Romániai Magyar Szót, műsort szerkesztett a Klubrádióban, állandó szerzője volt a Hócipőnek, írt novellákat, portré könyvet, szerepeltek írásai antológiákban…
Rendkívül sokoldalú és termékeny volt, amelyet a szakmai világ is elismert. Megannyi rangos szakmai díjjal jutalmazták: megkapta a Táncsics Mihály-díjat, neki ítélték a Fejtő Ferenc-díjat, a Füst Milán-díjat, a Radnóti Miklós antirasszista díjat, a Polgárjogi-díjat, hogy a munkáját elismerő nívó-díjakról ne is beszéljünk.
Igazi – szakmai és a politikai – otthonra mégis a Népszavánál talált. A baloldali értékek következetes hirdetőjeként, a Vélemény rovat szerkesztőjeként és joggal érezhette, hogy övé a „pálya”. Egészségesen, de már a kórral küszködve is szinte naponta volt mondanivalója. Az utóbbi hetekben már attól szenvedett a legjobban, hogy a fejében zsongó gondolatokat nem tudta leírni: a keze nem engedelmeskedett.
Pedig annyi mondanivalóm volna – kesergett a minap is, amikor telefonon beszéltünk. Ezeket a gondolatokat, sajnos, örökre magával vitte.
Amikor Putaj, a Kis Buddha kamaszodott, és persze még soványka volt, sokat kérdezett a szerelemről. Hogy meséljek.
Hát meséltem, mert miért is ne:
Egyszer a barátaim születésnapomra hoztak nekem sok száz gyönyörű, tenyérnyi lepkét. Nem Afrikából vagy Dél-Amerikából csempészték, hanem itt tenyésztették őket, inkubátorokban, valami alföldi tanyán. A barátaim mondták, a használati utasításban az volt, hogy csak egyre kell vigyázni: nem szeretik, sőt néha ki se bírják, ha rosszra gondolunk.
Csodálatos nap volt. Körbe-körbe röpködtek a pillangók, soha nem ütköztek egymásnak. Csak néha szálltak le az ételünkre, a születésnapi tortámra leginkább – pörge nyelvükkel nyalták a cukros kakaót. A virágokat is megtisztelték, amiket nőktől kaptam, mert így próbálták jelezni a szeretetüket. Akkor is, ha tudták, hogy nem szerethetem őket, mert egy asszony tölti be a lelkemet, akit csak ritkán láthatok, de akkor se érinthetek.
Ha hallgattunk – pláne csukott szemmel -, fergeteges volt a suhogás. Néha szellőnek tűnt, aztán viharnak, és voltak percek, amikor orkán őrjöngött a szobában.
Aztán szinte vége lett: szellőt susogtak a lepkeszárnyak. És egyszercsak félni kezdtem, mert baljós csönd bújt a szellő mélyén. El is aludtam, mint rendesen, ha félek.
Azt álmodtam, hogy a ravasz halál, akit annyiszor legyőztem, szürke ködfelhő képében tüntet el a világból, és a szerelmem sohasem tudja meg, hogy nem vagyok többé. Nem is gondol rám, így aztán a lelkem nem melegedhet az aurájában, a bőre fölött lebegve, ha fázom a semmiben.
Sokáig aludtam. Mire megébredtem, a barátaim már elmentek. A húgom a szoba közepén állt, pusztult lepkék gyönyörű szőnyegén. Zokogott szegény.
Később azt mondta, nem engem siratott, hanem kétségbe volt esve, mert nem tudta eldönteni, hogy illik-e lepkéket porszívóval eltakarítani, vagy egyenként kell hajolni értük.
Végül az lett, hogy egy zsákban lehordta őket a patakra. Később mesélte, hogy a vízen is lepkeszőnyeggé terültek, ami csigalassan kúszott lefelé. Nyilván a tengerig.
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Sezai Karakoç török költő, író, filozófus 1933. január 22-én született a Délkelet-anatóli Dıyarbakır tartomány Ergani városában. Kiemelkedő kortárs személyisége a török művelődéstörténetnek.
Illusztráció: Dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A gondolatoknak megjelenni nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Meg kell találnunk azt a formát, azt a hangulatot, azt a szerelmet, ami hozzánk leginkább illik.
A véget nem érő csaták után jött a könnyűnek látszó, ámde küzdelmes győzelem
Regényt akartam írni! Mit regényt, regényeket, regényciklusokat, ezer oldalnyi történetet. De be is akartam fejezni, véget is akartam vetni neki, ám nem sikerült. Mindig hosszabb és elnyúlósabb akart lenni, ki akart folyni a kezeim közül, s én mindet meguntam. Ott maradtak árván, elhagyottan, befejezetlenül, láb, kezek, vagy fej nélkül valami olyan időkre várva, amikor már eléggé fejlett ahhoz az orvostudomány, hogy akár a leszakadt testrészt is visszavarrja. Elegem lett a véget nem érő csatákból, a regény ötlet boszorkányok mágiájából, a végtelenített történetek szirénhangjából. Hogyan lehetne tömören és egyszerűen leírni azt, amit gondolok? Hogyan lehet a szív mélyét megfejteni úgy, hogy benne legyen minden a megfejtésben, mégse legyen elég senkinek csak egyszer megfejteni? Hogyan lehet bezárni, a gondolatesszenciákat besűríteni egy kézbe fogható tégelybe, gyöngybe, vagy cseppnyi mézbe? Hogy annak a soknak, annak a végtelennek, ami a látható világból indul és átér a láthatatlanba megismertethessem bárkivel a lüktetését, az ízét, az aromáját?
Hogyan lehet a végtelent a végesbe zárni? E nagy titok megfejtése, ez az egyik oka, s módja annak, hogy megszületik a vers! A vers így bújik elő! A vers is egy paradoxon, mint a legtöbb lélek élvezeti cikk annak tekinthető. A vers úgy tudja a végtelent zengeni, hogy alig néhány sor is elég meghallani az egész kozmosz zúgását, lüktetését. Néhány szó elég, és harmóniák csendülnek fel, évszázadok egybesűrített lélegzete sóhajt felénk. Egy pillanatba bele lehet zárni egy egész életet. Néhány versszakban meg lehet szülni és megölni egy emberi lelket. És fel is lehet támasztani! A vers a gondolatok győzelme a tudatlanság felett! A vers a boldogság győzelme a depresszió felett! A vers az Isten győzelme az emberi megkeseredettség felett!
Szerelem, szerelem…
Ugyan mi más lehetne az első, a kezdeti oka annak, hogy az emberből feltörjenek a belékódolt szavak, érzések, a legjobb és legrosszabb énje egyaránt? Ugyan mi hevíthetné a férfiszívet jobban, mi indítaná el az élet küzdelmei felé, vagy éppen a legnagyobb várfalak bevételére, ha nem a szerelem? Szerelem egy lányba, egy illatba, egy álomba! Szerelem a tűzbe, a vízbe, az erdő végtelen susogásába! Szerelem a fénybe, a dicsőségvágyba, a sikerbe, a gazdagságba! Szerelem a jóba, abba, ami bölcs, vagy abba, ami hatalmat jelent! Szerelem evilágba és a túlvilágba! Szerelem Istenbe! Szerelem az elmúlásba!
Mégis az asszony kecses lába, ujjának hajlása, sima bőrének láthatatlan, forró gőzölgése, nyakának mozdulata, szellőnyi hajszálak libbenése, megcsillanó szembogara, a félmosoly arca szegletében, s megannyi elzárt titkának vágya, gondolatainak kiismerése, csengő szavainak ragyogása az, ami tán legelsőként poétává avanzsálja a szerencsétlen férfilelket. Az ősi bűbáj, melyet felfejteni nem lehet, amelyben milliárdan hullottak el évezredek hosszú során. Melyet próbálunk szavakba önteni, fogalmakat, gondolatokat, metaforákat és hasonlatokat társítani hozzá. Eltávolodunk tőle és meglessük kívülről, aztán belébúvunk, eggyé válunk vele, és érezni akarjuk. Szenvedni akarunk benne, tobzódni ebben az érzelemben, amit elménk és racionalitásunk fel nem fog, meg nem tud magyarázni.
A harcra és küzdelemre termett férfi értetlenül áll az egész jelenség előtt! Le akarja győzni, irányítani, kézbe venni a dolgokat, de nem lehet! Ez a fránya szerelem nem hagyja magát legyőzni, vagy ha mégis, elmúlik, elillan, messze távolodik, mint a ritka vendég, Afrikába költözik, mint a fecske, aztán várjuk, hogy visszajöjjön! De sosem akkor érkezik, mikorra megjósolják, sosem onnan érkezik, ahonnan várjuk, vagy kívánjuk! Kierőszakolni nem lehet, megnyerni, legyőzni sem. Ki sem érdemeljük! Csak van, csak létezik, mint a Lélek, amelyről Nikodémus sem tudta megérteni honnan jön, s merre távozik.
Engem is ez az élmény késztetett a versírásra, s vezetett kézen fogva sokáig, egészen addig, míg be nem töltötte egészen lényemet és akkor egyszer csak azt vettem észre, fontosabb a szerelem annál, minthogy leírjuk, szavakba öntsük, rímeket találjunk neki. S így aztán, ami versírásra ösztökélt, ugyanaz vette el tőlem hosszú időre a líra lüktetését, a papírra írt szavak varázsát.
folyt.köv…
Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 09:52 – Kőszeghy Miklós
