4.
Reggel tehát kiléptem a kalyibából, s kis híján odafagytam a küszöb elé őrszemnek. Lehet, hogy hidegbajos vagyok, nem szégyellem bevallani. Pofázmányom is hidegtől pirult, nem a szégyentől. Vissza is fordultam rögvest a kalyiba fészekmelegébe.
Két házigazdánk éppen indulóban volt. Meglehetős mogorván mentek el mellettem, puskával a vállukon. Nem is köszöntünk egymásnak, bár lehet, ők talán morogtak valamit, de olyan gyorsan húztam be magam után az ajtót, hogy köszönésüket nem hallhattam, mint ahogy Beethoven sem hallhatta már utolsó szimfóniáját, noha annak semmi köze nem volt a hideghez.
Én mindig azt mondtam, ismeretlenekben kell bízni. Barátban nem lehet, mert az már ismer téged, olyan vagy előtte, akár a nyitott könyv üres lapokkal, amikre azt ír, amit akar. Egy ilyen könyvbe egy idegen is azt jegyezhet be, amit jónak lát, de megvan az esélyed, hogy éppen téged lát annak. Egy barát csak sajátmagát képzeli jónak, rólad még azt is feltételezi, amit te sem tudsz magadról.
Ezen megfontolásból bíztam én is a két torzonborz alakban. Nem úgy Zárevics, akit rögtön kétségek kezdtek gyötörni, amint Grigorij és Leonyid eltávoztak.
— Hova tűnt az a két jómadár? — kérdezte gyanakodva. S miután nem kapott választ, így folytatta: — Megvan mindenünk?
Zár Atyuska végigtapogatta magát. Derekánál jártak fürge ujjai, amikor elbizonytalanodott.
— Azt hiszem. Vagy talán mégse?
Potyajegy ráripakodott.
— Nehogy azt mondja, hiányzik valamije!
— Nem vagyok benne biztos, de…
— Csak az esze hiányozhat, az meg nem kell a vendéglátóinknak.
Zár Atyuska elhallgatott, de Zárevics nem fért a bőrében, az éjszaka kihízhatta vagy összement rajta a hidegtől.
— Meglátják, ez a két vadember ki fog fosztani minket mindenünkből — suttogta alig hallhatóan, miként az összeesküvők teszik, amikor összevissza esküsznek mindenre, csakhogy semmi se maradjon úgy, ahogy addig volt.
— Csak a sárga sálamat sajnálnám — mondta Potyajegy —, de nem hiszem, hogy azért emésztené őket a sárga irigység. Még az éjjel elszedhették volna tőlem.
— Semmit sem lopnak olyan forrón — replikázott Zárevics valamivel hangosabban. — Előbb elaltatják az éberségünket, és azután…
Sokat sejtetően elhallgatott.
— Ettől nem kell félni — szóltam én is közbe. — Amíg maga meg a papája úgy horkolnak, ahogy azt az éjszaka is tették, én nagyon is éberen alszom. Azaz, hogy nem alszom, csak szeretnék.
Zárevics az apja felé fordult, tőle várt támogatást.
— Meg fognak ölni minket! — mondta.
Éppen ekkor csapódott ki nagy robajjal az ajtó. Keretében Grigorij (vagy Leonyid?) jelent meg, puskával a kezében.
— Levetni a báli maskarákat! — rivallt ránk, és én láttam, hogy Zárevicsnek összekoccannak a térdei.
— Ugye, megmondtam! — rebegte az akasztófa alatt álló mártírok elégedettségével.
Félelme mégis alaptalannak bizonyult.
Leonyid (vagy Grigorij?) ugyanis félrelökte komáját az ajtóból, és egy halom prémbundát dobott elénk.
— Ezt vegyék magukra — dörögte —, ne az ügyész vádjait. Ez egy tisztességes öltözék, amiben már a lábukat is kitehetik a szabad levegőre.
Merthogy addig a kalyiba melegét élveztük sérelmezett ruházatunkban.
Bolond, aki azt állítja, ruha teszi az embert. Amint átöltöztünk, a tajga is egészen más színben tűnt fel előttem. Ebből csak azt tudom leszűrni, hogy a ruha a környezetet változtatja meg, s nem az embert.
Kilépve ismét a kalyiba elé, úgy láttam, még a fák is hajladoznak. Lehet persze, hogy nem a megjelenésemre, hanem a szél kényszerítette őket tiszteletadásra, ebben azonban nem voltam biztos, mert magát a szelet nem láttam, és a bundán keresztül sem éreztem, hogy tapogatna. Ilyen fogadtatás után én is barátságosabbnak mutatkoztam környezetem iránt. Szerettem volna magamhoz szorítani egy medvét, attól azonban mégis féltem, hátha a medve szorít magához, és a kettő nem ugyanaz. Így csak egy madárnak füttyentettem, amelyik vissza is rikkantott vidáman, mintegy jelezve, elfogadott a tajga.
— Aztán mihez akarnak fogni? — kérdezte Leonyid (vagy Grigorij?), amikor harmadik napja már — vodka nélkül — tétlen-szomjan tébláboltunk a vityilló körül.
— Amihez ragadunk — feleltem magabiztosan, s valóban nem volt semmi elképzelésem a jövőt illetően. A távolságok is megriasztottak, bár Moszkvában sokat gyalogoltam, néha még két-három háztömbnyit is, de ott bármikor felszállhattam egy trolira vagy metróra. Itt viszont csak ürgék közlekedtek a föld alatt, utasok nélkül, és trolibusz is olyan ritkán járt, mint a megkukult Kátya szája. Még a házak között is akkora távolságok voltak, mintha azoknak lakói jószomszédi iszonyban lennének egymással. Közlekedni lassan már csak szánnal lehetett, de senki sem szánt meg bennünket, senkinek nem állt szándékában szánt adni az ülepünk alá. Hogy a szán elé fogható lovakat már meg se említsem. Nem hogy trojka, de mág ágyindvácska sem állt rendelkezésünkre.
— Rosszabb ez, mint a börtön — szontyolodott el Zár Atyuska —, és még ablak sincs rajta, amin kinézhetne az ember.
— Mit akar itt bámészkodni? — kérdezte tőle Potyajegy. — Nem látott még tajgát?
— Nem, és nem is voltam rá kíváncsi. Ha maguk nem botlanak belénk, már régesrég kincsek között turkálhatnék.
— A cár csontjai alatt.
— Igenis, ha tudni akarja, a cár csontjai alatt.
Potyajegy felsóhajtott.
— Ami azt illeti, mi is Cseljabinszkban lehetnénk — mondta csüggedten.
Ideje tiszta életet önteni a pohárba, gondoltam. Semmi kedvem nem volt nyestek közé beállni restnek, csak azért, mert immár bunda is volt rajtam. Fel kellett rázni társaimat a tespedtségből, nehogy az unalom legyen a haláluk. Csúnya vég, amit nem vennék lelkemre.
Legelőször is azt kellett megtudnom, honnan szerezte Grigorij és Leonyid (vagy Leonyid és Grigorij?) az új ruházatunkat. Nem mintha attól tartottam volna, hogy amit magamra öltöttem, máris kiment a divatból, s megszólnak az Arbaton, ha abban mutatkozom. Hanem Leonyid és Grigorij (vagy Grigorij és Leonyid?) alig két órára távoztak el, amiből arra következtettem, kell valahol lenni a közelben egy magazinnak, ami, ha nem is a moszkvai Gum áruház, de gumit és medvebundát árulnak benne.
Nem szóltam senkinek, egymagam vállalkoztam terepszemlére. Egy órányit sem gyalogolhattam az erdei csapáson, amikor az első meglepetés ért. A csapás egy földútba torkollott, és a sáros úton gépjármű kerekeinek nyomát véltem felfedezni. Mások is megkerülhették a jóistent, nem csak mi vagyunk a háta mögött. Találomra indultam el balkéz felé az út szélén, ahol kiszáradt fűcsomókon lépkedhettem, a talaj nem volt olyan süppedős, mint az esőáztatta földút, vagy a Kreml termeinek vastag szőnyege.
Alig tettem meg párszáz métert, egyszer csak egy katona toppant elém. Nem látszott igazi katonának, hangjelzése is inkább őrinasra, mint őrmesterre vallott, mert nagyon fakó hangon szólt rám.
— Sztoj!
Hát ettől nem sztojtam össze magam, hiába volt géppisztoly a kezében.
— Hova megy?
— Nem tudom. Éppen magától akartam útbaigazítást kérni, ugyanis a térképem helyett a vérképemet csúsztattam reggel a zsebembe, az alapján pedig még egy professzor is eltéved itt a duci vagy lucifenyők között.
— Erre hiába jön. A foglyokat nem lehet látogatni.
— Foglyokat? Azt hittem csak fajdok vannak errefelé. Az nagyon szép madár. Néhányat láttam is, de foglyot egyet sem.
A katona hangja felerősödött, mintha csak előléptették volna a bokrokból.
— Nem is fog! Idegeneknek tilos a bemenet.
— Hol van ez kiírva?
— Sehol. Nem mindenki tud olvasni. Elég, ha én mondom.
— És ha maga nincs itt?
— Akkor mondja más. Valaki mindig mondja.
— Eddig még nem hallottam.
— Akarja, hogy kiabáljak?
— Segítségért? Egyelőre még nem támadtam magára.
— Nem is fog! Ha netán mégis eszébe jutna…
— Tudja, mi jutott eszembe? Maga nagyon hasonlít egy moszkvai kalauzra. Annak is egy lukasztó fityegett az oldalán.
A katona megmarkolta géppisztolyát.
— Ez nem lukasztó! — tiltakozott. Sértve érezte magát, holott igazam volt. Egy géppisztollyal több mindent ki lehet lukasztani, mint a kalauz lukasztójával, amivel egyszerre csak egy jegyet. Mégis azt hitte, ócsárolom a szerszámát.
— Igaza van — békítgettem. — Ez egy autómat a lőfegyverért. Autóm nincs, így aztán nem is cserélünk.
— A foglyokkal sem lehet.
— Mit?
— Cserélni.
— Nem is akarok. Jó nekem szabadon is.
— Akkor forduljon szépen vissza. Többet nem akarom látni magát.
— Meg akar vakulni?
— Na, davaj!
Visszafordultam, s közben azon járt az eszem, hogy milyen igazságtalan a világ. Itt van ez a széles tajga, ahol a farkasok, barnamedvék és hiúzok éppoly szabadon élhetnek, mint fakopáncsok, fülesbaglyok vagy süketfajdok. A foglyoknak meg raboskodni kell. Mi lenne, ha kiszabadítanánk őket? Jobb dolgunk úgysincs.
A másik meglepetés a kalyibánál ért.
— Merre járt? — förmedt rám Grigorij (vagy Leonyid?), ahogy visszaértem lakhelyünkhöz.
— A csapás után balra tértem.
Láttam rajta, hogy elfehéredik, mint hóhullást követően a zöld mező.
— Arra láger van — nyögte ki.
Potyajegynek felcsillant a szeme.
— Csak láger? — kérdezte. — Pilzeni nincs?
— Semmi nincs ott a rabokon kívül. És maguknak ott semmi keresnivalójuk.
— És maguknak? Nem onnan szerezték be új ruházatunkat? Messzire nem mehettek érte.
— Nem! — csattant fel most Leonyid (vagy Grigorij?). — Mi ellenkező irányba mentünk.
— Azaz jobbra fordultak, mint Olgácska sorsa a válás után.
— Igen. Ott van egy kolhoz.
— Mit?
— Mit mit?
— Mit hoz Kolja?
— Azt nem tudom, de maguk csak bajt hoznak ránk, ha sokat kutakodnak a láger után.
— Kutakodni nem fogunk, az meghagyjuk a kútfúróknak. Hanem a foglyokat ki fogjuk szabadítani.
Grigorij (vagy Leonyid?) keresztet vetett.
— Maga megőrült!
Szásenyka, a Zárevics kezébe temette arcát.
— Látni se akarok rabokat — mondta.
— Erről van szó — feleltem neki. — Ha kiszabadítjuk őket, egyetlen rabot sem fog látni.
— Ha lakat alatt vannak, segíthetek — mondta Zár Atyuska.
— Pilzeni lesz a lágerból! — lelkesedett Potyajegy, s akkor már tudtam, hogy ötletem jó talajra hullott.
— Hogy képzeli? — érdeklődött Grigorij (vagy Leonyid), s borostás arcukon egyszerre mutatkozott rémület és kíváncsiság. Ebből azonnal rájöttem, soha életükben nem vettek még részt foglyok kiszabadításában, aminél csak az volt nagyobb baj, hogy én sem.
Minden szempár engem szurdalt, és minden egyes szemböködéssel szembekerültem a valósággal.
Ezek itten körülöttem tőlem várják a megoldást!
De miért éppen éntőlem?
— Fúrhatnánk egy alagútat — mondtam végül —, és azon keresztül szépen kikúszhatna minden rab.
— Nem jó! — ingatta fejét Potyajegy. — Mire elkészülünk az alagúttal, addigra túl öregek lesznek a foglyok, az őrök is megvénülnek, talán még meg is halnak, akkor meg a foglyok alagút nélkül is kitotyoghatnak a kapun, mi meg feleslegesen dolgoztunk.
— Megbarátkozhatnánk az őrökkel, s amikor már összemelegedtünk velük, egyszerűen leitatjuk őket — javallotta Zárevics.
Zár Atyuska hümmögött.
— Éppenséggel nem rossz ötlet — mondta —, csakhogy ilyen hidegben hosszan tart az összemelegedés. Ki győzi azt vodkával? A vodkát meg pénzzel?
— Vodkája hordószám van a kolhoznak — jegyezte meg Grigorij (vagy Leonyid), akik már kezdték felfogni, hogy az élet a tajgán is csak akkor szép, ha színes és zajlik, mint télutón a csendes Don.
— Az lehet — aggályoskodott még mindig Zár Atyuska —, ámde törvényszerű, hogy sok vodka sokba kerül.
— Egy liter is elég — vetette ellen Leonyid (vagy Grigorij?).
— Mihez?
— A raktároshoz. Ha megissza az egy litert, utána már azt ad ki, amit csak kérünk tőle. Nem fog bíbelődni elszámolással.
— Járható útnak tetszik — vidult fel Potyajegy, s én reméltem is hogy igaza lesz, a földút jobbra járhatóbbnak bizonyul majd, mint balra volt.
— Mit akarsz Grigorij? — kérdezte a raktáros, megpillantván a fülkéje elé toppanó torzonborz alakokat.
— Vendégeink jöttek — felelte Leonyid —, és szeretnének koccintani veled, hogy megismerjenek.
— Lehet róla szó. Két rubel egy kocc. Hány vendégtek van?
Leonyid és Grigorij félrehúzódtak a fülke ablaka elől, hogy láthatóvá váljunk a raktáros számára.
— Népes küldöttség — ismerte el a raktáros. — Három nevem van, kettő saját, egyet apám hagyott rám. Három kocc a bemutatkozás.
Potyajegy leszurkolt hat rubelt.
— Csak maga akar velem megismerkedni? — kérdezte a raktáros csalódottan.
— Dehogy! — mentegetőzött Potyajegy. — Természetesen a barátaim is.
— Akkor gurítson a pultra még néhány rubelt.
Mialatt Potyajegy eleget tett a felszólításnak, Zár Atyuska fülembe súgta:
— Költséges lesz, ha majd duplán fog látni minket.
— Nincs vállalkozás befektetés nélkül — vigasztaltam.
Előkerültek a poharak meg a vodkás üveg, és a raktáros bemutatkozott.
— Aleksz Alekszejevics Alekszov.
— Legyen maga csak Aleksz a Jevics, úgy mégiscsak olcsóbb valamivel — tanácsolta Zár Atyuska, akiről már kiderítettem, hogy addig nem akarja szórni a pénzt, míg kezét be nem dugta a cár csontjai alá.
A harmadik pohár után a raktáros kötélnek állt, ha ugyan állásnak lehet nevezni felvett testhelyzetét, és barátságosan hátba veregette Zár Atyuskát.
— Igazad van tovaris, én vagyok a Jevics. Nézz rám, és ha engem is úgy sajnálsz, mint a pénzedet, megértő, jó barátok leszünk.
Egy óra múlva a raktárost elhelyeztük birodalmában, az üres polcok egyikén. Féltünk ugyan, hogy polcleválása lesz, amikor felébred, de ennyi kockázatot neki is kellett vállalnia, ha már a készülődő akciónkat akciós áron támogatta, miként mi támogattuk őt a polchoz.
A raktár másik végében marmonkannák sorakoztak. Egy zöld, egy fordított. Megint egy zöld, megint egy falnak fordított, s ezekről már messziről ordított, hogy tartalmuk fajsúlya könnyebb a dízelolajénál. Biztos, ami biztos, Potyajegy beleszagolt az egyik kannába.
— Boróka pálinka — csettintett nyelvével. — Hamar meggyógyul, akit ezzel borogatnak.
— Nem betegeknek lesz — mondta Zár Atyuska.
— És maga honnan tudja, hogy mindegyik őr egészséges? Egy őr könnyen kap csömört az őrködéstől, arra meg a legjobb gyógyír a borókhatás.
Leonyid és Grigorij vendégszerető hajléka elég messze volt a kolhoztól, s nekem bizony nem sok kedvem volt teli kannákat cipelni a sáros, csúszós földúton. Elfogadható megoldáson törtem a fejem, és eszembe is jutott, hogy láttam egy Sztalinyec traktort árválkodni a raktár mellett.
— Amondó vagyok, hogy traktorral fogjuk elszállítani a pálinkát.
— Miféle traktorral? — gyanakodott Grigorij (vagy Leonyid?). — Csak nem akarja elmozdítani azt a Sztalinyecet?
— Ahhoz én gyenge vagyok, van viszont elég üzemanyag, gyújtás után mozdul az magától is.
— Hát…, nem is tudom — ódzkodott Leonyid (vagy Grigorij?) —, de ha felhoz egy elfogadható érvet, én sem tiltakozom.
— A marmonkannák cipelésétől könnyen kaphat sérvet. Akar még egy érvet?
— Mi lesz, ha keresik?
— Nagyobb baj, ha meg is találják. De nem fogják.
— Hol akarja elrejteni?
— Sehol. Amikor nem használjuk, ott vesztegel majd a vityillójuk előtt. Gondolom, az itteniek még nem találkoztak moszkvaiakkal.
— Nem hinném. Meglehetősen elzárt világban élnek.
— Na, látja! Ha moszkvait sem láttak még, akkor honnan tudják, mivel érkezik valaki a fővárosból, ahol minden második ember saját traktorával szántja a betont. Potyajegy barátom majd szépen átfesti a rendszámtáblát.
— Én? — kapta fel fejét Potyajegy. — Még borotvaecset is ritkán volt a kezemben.
— És az ikont festő púpos pópától nem tanult semmit?
— Valamicskét. És mit fessek fel?
— Azt, hogy konyec. A végén van a rendszám, vagy nem? Így legalább azt is tudják majd ezek a műveletlen vidékiek, hogy hol a traktor vége.
Felpakoltuk a kannákat a Sztalinyecre, majd mi is felkapaszkodtunk rá.
Az igazság az, hogy halotti toron már voltam, de traktoron még soha. Csak azt tudom, hogy egy kályhát hogyan kell begyújtani. Egy traktor alá viszont mégsem rakhatok tüzet. Szerencsénkre Potyajegy értett a motorok nyelvén. Mondta is, hogy a háború alatt sok világtalant vezetett, egy traktort meg, ha kell, akár vakon is.
A Sztalinyec akkorát ugrott, mint egy óriásbolha, rögtön le is fulladt a sárban. Mégsem kellett mentőöv, mert Potyajegy újra indított. Szépen elszökdécseltünk a vityillóig. Tovább tartott az út, mint gyalog, de kannákat nem kellett cipelni.
Aznap este elégedetten hajtottam álomra a fejem. Tudtam, hogy másnap délután a rabokra köszönt a szabadság hajnala.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Bányai Tamás
