Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 72. Pokoli karácsony, avagy egy anyós kegyetlen bosszúja

Enikőnek szerelmi csalódása után már csak a Sodoma és Gomora erkölcseit túlszárnyaló történet hiányzik, amibe kislánya keveredett…

 

72. Pokoli karácsony, avagy egy anyós kegyetlen bosszúja

  

Ünige hosszú idő után merészkedett elő szobájából.

— Bocsáss meg…

Az ember nem számítógép, főleg felzaklatott állapotban. Csak elméletben szép, hogy e szó hallatán meg lehet nyomni a tudatunkban egy gombot, „DELETE” majd egy másikat „ENTER”, amely az édes feledés és feltétel nélküli megbocsájtás programját bekapcsolja. Bár minden generációt erre próbálnak idomítani, egy illúzió marad. A legtöbb, ami színészkedés nélkül lehet ilyenkor, az egy vérre menő belső küzdelem. Idő kell a felgyűlt adrenalin lebontásához.

— Gyere enni! — „felelt” Enikő, hogy leplezze a belső vihart.

E jeges, de mégis békés hívás fegyverszünetet helyezett kilátásba, melynek árnyékában ott rejtőzött a rettegés, hátha törékeny. Jobb csöndben maradni, ebben szavak nélkül megegyeztek. Feszült hallgatásban kelt el az ebéd. A sok magyarázat nélkül hagyott kérdés, a számtalan kimondatlan vallomás megmételyezte a hangulatot. Amint telt az idő, s nem robbant a bomba, egyre inkább lehetett reménykedni a béke tartósságában, bár egy önfeledt anya-lánya ölelés lehetősége nem tűnt valószerűnek. Végül Ünige nem bírta tovább, annyira kikívánkozott belőle a kérés:

— Elmehetek a vakációban Nagyihoz? Ugye elengedsz? Olyan régen vágyok Brassóba… A hegyek közé… Havat látni… Itt Szegeden nincs is igazi tél… Amíg pici voltam vittetek kirándulni… Cenk, Létrásút, Medveszakadék, Tamina vízesés, Nagykőhavas, Királykő, Hóvirágrét, Lempes, Garcsin völgye, Feketehalmi tó, Ördög-völgye, Ósánc, Salamonkő… Minden héten máshová. A városra alig emlékszem, de e helyek még élnek emlékeimben. Amúgy sincs kivel szilvesztereznem…

Talán e bevezető után el lehetett volna mesélni Xénia és Roxi összeesküvését, a megaláztatás érzését, a fellobbanó düh adta harcias ötletet, az arról való lemondást, Roxi aljas gúnyolódását, Alex ártatlanul bűnhődését, az igazgatónőnél való jelenését, a felhívatást, Xénia aljasságát, Győző hűtlenségét, a pánikot, hogy nem tudja bizonyítani ártatlanságát, a menekülést… A tényeket s az érzelmeket… Talán még az emlékeket is, s a „Miért nem mertem elmondani”-t is…

„Én senki vagyok? Engem már leírtál? Már vigasznak se vagyok jó? Menj! Meeenj!” — visította Enikő gondolatban. Bár hang nem hagyta el a száját, tekintetétől még Kay[1] szívét megfagyasztó jeges szél is elszégyellte volna magát.

Ünige rájött, nagy hibát követett el, nem kellett volna ezzel pont most előhozakodnia.

— Jó, menj. Elintézem… Mosogass el!

Erre elvileg a „Köszi, Anyu, szeretlek!” lenne a válasz egy normális családban, de ott nem ebben a hangnemben adják meg az engedélyt, s főleg nem ilyen előzmények után. Ünige könnyeivel és bűntudatával küszködve teljesítette a kérést. Csak ilyen bánásmódot érdemel… Két zárt ajtón átszűrődő hangfoszlányokból csak annyi jutott el hozzá, hogy édesanyja telefonál. Milyen lesz a Karácsony ilyen előzmények után?

Amikor Ünige a mosogatást befejezve félénken lépett ki a konyhából, édesanyja épp öltözködött.

— Megyek, intézzem el neked a szülői engedélyt, hogy átmehess a határon. Egy diákom hazautazik Sepsiszentgyörgyre, elvisz Brassóig.

— De… Most már minden jegyzői iroda zárva van! — kezdett jelezni a kislányban a vészcsengő.

— Egy másik diákom édesanyja munkaidőn kívül elkészíti. Ameddig odavagyok, szedd össze a holmidat. Még ma este utazol.

— De… — rémült meg Ünige. — Karácsonyt… Ne kergess el… Kéérlek! — telt meg könnyel a szeme.

— Ott töltöd, ahol kívántad!

— De én nem akartam, csak…

Egyértelmű. Ez az engedély felér egy kitagadással. Anyu nem szereti többé… Mire észbekapott, édesanyja kifordult az ajtón. Nehéz szívvel ment teljesíteni a penitenciát: Potyogó könnyek közt alig látva állt neki előszedni ruháit. Már csak egyben reménykedett, hátha nem kapnak már jegyet. Ilyenkor elég sokan utaznak… Hiába fohászkodott.

Amint édesanyja hazaért, leküldte a közértbe, vegyen valami kész szendvicset, és hűsítő is kell az útra. Az idő szorít, készíteni már nincs idő. Nem mert ellenkezni, rátenni még egy lapáttal eddigi bűneinek halmazára. Még a köszönöm sem akart kijönni a torkán. Elvileg illett volna, ha már elengedték…

Míg Ünige bevásárolt, ismét megszólalt a laptopon a Skype hívójele. Enikő, miközben kislánya által előkészített ruhák közt tartott terepszemlét, hátranézett az íróasztal felé. Anyósa volt. Rövid habozás után odament és fogadta a hívást.

— Ma este indul, holnap reggel fél tizenegykor Brassóban lesz. Amint kívánta — közölte fagyos hangon. Se „Kérem, várja valaki”, se „Telefonáljanak, ha megérkezett”, se „Vigyázzon rá!”, se „használati utasítás”. Veronika értett a hangnemből.

— Enikő, az Isten szerelmére, ne tedd ezt vele! Annyira várta ezt a Karácsonyt! Senkije sem marad rajtad kívül…

— Megkapta, amit akart! Mit…

Veronika csak ennyit hallott. A vonal megszakadt. A monitoron látszott, nem véletlenül.

Enikő még egyszer végigpásztázta tekintetével a ruhákat, majd hirtelen mozdulattal lerántotta a szekrény tetejéről a bőröndöt, azt amelyikkel Ünige megjárta Amerikát. A számítottnál jóval nehezebb súly meglepte. Fordulat közben kicsúszott a kezéből, először az ágyra esett, onnan pedig a szőnyegre. Mi van ebben a bőröndben? — hökkent meg. Egy dobozt talált benne, szép díszes, karácsonyi csomagolásban, szalaggal átkötve, melyhez csatolva egy kis üzenet:

„Anyué”

Első pillanatban megilletődve nézte a súlyos, legalább három-négy kilós ajándékot. Óvatosan emelte meg, pillanatra gyermeki énje kerekedett felül. Valami elektronikus eszköz… Nagyjából akkora, mint… egy laptop… — mozgatta meg óvatosan, hogy felmérje az ajándéktárgy alakját. Ösztönösen végigsimított a csomagoláson. Jól számított: a díszes, de vékony papíron áttetszett az írás. ASUS. Tényleg az… Erre célzott az anyósa… De honnan volt erre pénze Ünigének? Zsebpénzéből négy év alatt se gyűjthette össze az árát. Anyósa pedig tudott róla! Tőle van!

Az ágyra dobta a dobozt. Valami megzörrent benne. Talán eltörött esés közben? A rémület csak egy percre fékezte szándékában. Felpattant, és Skype-on felhívta anyósát.

— Ha azt hiszi, ezzel lefizetett, hát téved! Nem kell az ajándéka! Utána nézek, mennyibe kerül, és visszajuttatom az árát!

— Nem az én ajándékom, Enikő! Ünige találta ki, és ő kuporgatta rá a pénzt. Amerikában dolgozott! Azóta tervezg…

Ismét megszakadt a vonal. Az utolsó szavak csak az egérgomb megnyomása után jutottak el Enikő tudatáig. Egy-egy emlékfoszlány elevenedett meg lelki szeme előtt, majd beépült a mozaikba…

„Elmehetek a vakációban Nagyihoz? Ugye elengedsz? Olyan régen vágyok Brassóba… A hegyek közé… Havat látni…”

 „De… Karácsonyt… Ne kergess el… Kéérlek!”

„Amúgy sincs kivel szilvesztereznem…”

„Enikő, az Isten szerelmére, ne tedd ezt vele! Annyira várta ezt a Karácsonyt!”

„De én nem akartam, csak…”

— Brassóban szilveszterezni… — egészítette kislánya befejezetlen mondatát.

„Xénia leitatta Ünige srácát, majd lefeküdt vele.”

— Mert összevesztél itt mindenkivel. A srácoddal, a barátnőddel… vonta le a következtetést — Úristen, milyen abnormális anya vagyok! Mintha nem tudnám, milyen érzés, ha elhagynak, elűznek, elutasítanak, megcsalnak…

E felismeréstől egy ideig lebénult minden gondolata. Amikor kissé magához tért, új rémület dermesztette meg:

— Jesszus, vajon mi tört el a dobozban? Vajon meg lehet javítani? — Előbb fel akarta bontani, de végül erőt vett kíváncsiságán. Nem, ezt Ünige nem láthatja így, tönkretéve! Azt mondja majd, csak az után törte össze, hogy…

Hirtelen anyósa egyik mondata kezdett benne visszhangozni:

„Senkije sem marad rajtad kívül…” „Senkije sem marad rajtad kívül…” „… nem marad”. Nem maradt, hanem marad. Mert… Utoljára akarja látni…

Rutinvizsgálat… Kórház… Műtét… Azóta sem merte vállalni az utazást… Ünige nem tud róla… hiszen bármenyire is kerüli szóba hozni Nagyit, ha tudna egy végzetes diagnózisról… Csaba nagytatájának betegségéről is hallgatni kellett a gyermek előtt, sőt haláláról is… „Jézuska elvitte oda, ahol többé nem szenved, és nem fáj semmi…” S nem hullott ki a haja. Arról is biztos kérdezett volna valamit a kislány, aggódóan. Tehát már nem volt értelme a kemoterápiának… S most is vágyakozón, és nem összetört szívvel készül Brassóba… Anyósa elhallgatta…

Ismerős hangok szűrődtek be a folyosóról. Hirtelen cselekedni kellett. Laptop a bőröndbe, fel a helyére, hátizsák le. Egy gyermek könnyebben tudja azt cipelni… Épp idejében készült el ezzel. Máris csengettek. A Kerezsi házaspár jött Ünige után.

— Jesszus, már ennyi az idő? — próbált Enikő rémülete mögé rejtőzni.

— Egy picit hamarabb érkeztünk, gondoltuk, ha már nem akar kijönni az állomásra, biztos el kell látnia minket tanáccsal és kéréssel — magyarázkodott a férfi.

— Még most is megkapjuk, bár állítólag már van szavazati jogunk, tudjuk, milyen… — értett egyet az asszonyka szenvedő-megértő mégis humoros hangon.

— Tetszett sírni? — kérdezte Kerezsi Őrs. — Édesanyám is mindig megsirat. Nehéz egy egyedüli anyának… — váltott megértőbb hangnemre. — Nagyon nyomasztó az üres ház. De csak tíz napra megyünk el… Vigyázunk rá, ne tessék félni, januárban épen hazahozzuk, hiszen megjárta Amerikát is. S a nagymama aztán pláne ügyelni fog…

— De miért nem tetszik kijönni az állomásra? — érdeklődött Kerezsi Boglárka, miután Ünige is hazaért.

— Mert… Mert… Nem akarok bőgni ott annyi ismeretlen előtt… — kapott az alkalmon.

Nem, azt nem lehetett világgá kürtölni, mennyire… Az egyetlen, egy forró ölelés az ajtóban, az belefért. Tényleg könnyes szemmel. Őszintén. Bűntudatosan.

 

Ünige távozása után Enikő magára maradt. A fotelbe huppant, s kezébe temette arcát. Úristen, anyósa meg fog halni! Egyszerűen nem bírt megbarátkozni a gondolattal. Gyűlölte, és mégis… az utolsó felnőtt, aki hozzá tartozott. Vagy csak menekülni próbált olyan gondolatok elől, melyekkel még kevésbé tudott szembesülni? Hiába. Előjöttek, kegyetlenül. Hiába szépíti, egy haldoklót akart megfosztani attól, hogy utoljára láthassa unokáját. S most is a megtestesült gonoszt látta benne… Azt, aki elkergette Csaba temetéséről… Hol romlott el ez ennyire? És miért? Újra visszhangozni kezdtek benne rég elhangzott mondatok:

„Azt mondtam akkor magamban, miért nem talál Csaba magának egy ilyen gondoskodó lányt?” „Szólíthatlak lányomnak?”

Igen ott tudata mélyén azóta is gyászolja azt a korszakot, amikor együtt járták az üzleteket babaruhákért, miközben Csaba féltékenykedett, mert őt mellőzik, majd megszületett Ünige, és együtt táncoltatták, szidták, elégedetlenkedtek vele… Aztán e mennyországot megtörte a kétségbeesett bizonyítási kísérlet, az elfojtott indulatok korszaka, majd kitört a vulkán, melynek során nem válogatta, mit vág anyósa fejéhez… S nemcsak ő nézte végig Csaba menetelését az alkoholizmusba, hanem anyósa is egyetlen fiáét. Ha Ünige indulna meg a pokolba vezető úton… Aztán jött a menekülés, Csaba kiutasítása, igen, mert ott érezte mögötte anyósát, majd a nagy megalázás, férje temetéséről való kiutasítás… Amelyet a láthatási jog megtiltásának meghiúsulása követett. „Lépten-nyomon beleszólt életembe, még Ünige nevét is ő választotta… most mégis én érzem megalázva magam!” — próbálta önmagát győzködni. Már-már a benne tomboló szégyenérzetnek és anyósa jövendő elvesztése miatt érzett paradoxális fájdalomnak sikerült újra fellobbantania a gyógyító gyűlöletet, ám minél inkább kapaszkodott Csaba halála óta felgyűlt sérelmekbe, annál kevésbé sikerült. Igen, nem találkoztak, mégis ő döntött el mindent. Mikor kapjon Ünige zsebpénzt, telefont, majd laptopot is végeredményben, mert ha az a telefon nincs… Igen, nem akart lemaradni, azért vette meg. Ez az igazság! S most ő kapott laptopot… egy hetedikes gyermektől! Még igaza is lett a zsebpénzzel, azáltal tanult meg Ünige bánni a pénzzel, beosztani!

Bizony fájdalmas, ha gyűlöleted tárgyának lesz igaza. Annál csak az rosszabb, ha még köszönettel is tartozol neki. S ha ez nem elég, ott volt minden éles konfliktusuknál, a legelső kamaszlázadástól kezdve. Igen, akkor kezdett eltávolodni tőle egykor szófogadó kislánya. Maga előtt látta Ünige tombolását: „Semmi sem volt! Érted? Matekoztunk! Felfogod végre? Ha karod tudni, volt olyasmi, de nem most, hanem Kecskeméten. Volt! Már vége!” — majd elrohanását telefonálni. Sokszor felelevenedett már tudatában az a jelenet, de ezúttal kislánya hazatérése is eszébe jutott. Bocsánatot kérve, könnyezve érkezett. Neem, még azelőtt kezdődött, az elhallgatott kecskeméti csalódással. Neki bezzeg… „Azért nem mondtam meg, mert neked nem lehet. Íme! … Nagyi sohasem viselkedett így!” Így ásta alá tekintélyét a gyermek előtt, és távolította el tőle — tért vissza az elromlott gramofonlemezre. Ám ez most nem bizonyult csodaszernek.

— Ma is hozzá ment panaszkodni… — motyogta magában, de nem mert felnézni, mintha attól félne, hogy valaki tükröt tart eléje, s onnan saját arca helyett egy szörnyeteg nézne vissza… Hiába erőlködött, hiába keresgélt ellenpéldát. Ünige minden éles vita után Nagyihoz menekült ugyan, de minden alkalommal „Bocsáss meg!”-gel a száján jött ki a kulcsra zárt szobájából.

Ez eddig soha nem jutott eszébe.

Hogy mondta Bogdan Petriceicu Haşdeu? „A legkegyetlenebb bosszú az, amikor ellenséged kénytelen elismerni, te vagy a jó és ő a rossz”[2]

Hát igen. Még most, halálos betegségével is megjáratta vele a hetedik poklot… Végeredményben „csak” egy hiányzó apa lelki szerepét pótolta. A Csabáét. Mit is mondott egyszer valaki? „Azért kell egy gyermeknek két szülő, hogy ha kell, a másiknak több esze legyen. Egy egyedüli anya nehéz helyzetben van…” Már nem emlékezett kitől hallotta.

— Netán még hálásnak is kellene lennem? — lángolt fel benne ismét a gyűlölet. Erőtlenül. A düh helyét fokozatosan ismét a bűntudat vette át. „Édesanyád egy életen át düh mögé rejtette félelmeit. Ha haragosan tombol, mindig azt kérdezd magadtól: Mitől fél itt és most?” — jutottak eszébe anyósa kihallgatott szavai.

— Mitől félsz Enikő? — kérdezte hangos szóval önmagától. — Uram, Jézus, magamban beszélek… Mi lesz velem? — rettent meg, de ez nem akadályozta meg a válaszadásban:

— A jövőtől… a magánytól… az elhagyástól… A jövőtől? Ha majd nem lesz, aki Ünigét megvigasztalja, megnyugtassa, akkor…? Ha nem lesz, aki egy abnormális anya mellett a hiányzó apai, józan apai észt helyettesítse? S ha már az se lesz, akire hárítsam a felelősséget… Akkor vajon bele fogok őrülni? Gyűlöllek! Gyűlöllek! Miért hagysz te is magamra? Gyűlöllek! — ismételgette. — Ezért a pokoli érzésért is te vagy a hibás, Anyuka… — Sohasem tegezte. Csúnyát is csak magázva mondott eddig neki.

Egy idő után belefáradt. Fárasztó, idegőrlő a gyűlölet. S amikor az ember lánya feladja, egy még kegyetlenebb érzés veszi át a helyét: a rettegés.

— Mi lesz veled, Ünige? Te mit vétettél, hogy a te életed is egy vezeklés? Ha a bűnben fogantatás ennyire megbocsáthatatlan, más szerelemgyermek miért lehet boldog? Vádollak, Mindenható! Hol voltál, amikor az igazságérzetet osztogatták? Lehet, én megérdemlem, hogy lássam gyermekem is szenvedni, de őneki miért kell miattam? Ő ártatlan, Istenem! Neki is ugyanazt a sorsot szántad? — talált újabb bűnbakot haragjának.

Apucika kislányának meg kellett érnie, ahogy példaképe elindul a lejtőn, azt a rettenetes éjszakát, menekülnie kellett apjától, akit ennek ellenére nem szűnt meg imádni, megtapasztalni a gyűlöletet a családban, lelkének át kellett itatódnia az elhagyástól való félelemmel, hiszen ismerte édesanyja történetét, ha nem másból, hát elejtett szavakból. Régi és újabb képek mozaikjából állt össze a párhuzam saját és kislánya természete között. Pont olyan kiszolgáltatott, és pont úgy tombol, ha elhagyják, mint ő… Mint most, amikor megcsalta a sráca… Ő pedig megértés helyett…

Kétségtelen, a Fennvaló neki is hasonló sorsot szánt, ha a gyermekét ért igazságtalan vádakra gondol. Az anyai védelmező ösztön aztán ismét egekig ugrasztotta benne az adrenalint. Felpattant, és paprikás hangulatban hívta fel az igazgatónőt. Robot felelt. „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Próbálkozzon később!” Tehetetlenségéből fakadó indulatában szinte földhöz vágta a készüléket. Egyáltalán miként foganhatott meg az igazgatónő fejében egy ilyen feltételezés, hogy Ünige ilyen ocsmány dolgot műveljen? Pedagógus az ilyen?

 

 


[1] H.C. Andersen Hókirálynő című meséjének egyik főhőse.

[2] Cea mai cruntă răzbunare

Este când duşmanul tău

Nevoit e a recunoaşte

Că tu eşti bun şi el e rău. 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.