Oltár elé még Hohlfeld névvel lépett Lénárd, azonban gyorsan terjedt a messziről jött, fiatal órás jó szakmai híre, ezért úgy gondolta, jobb, ha keres egy jól hangzó magyar vezetéknevet, annak érdekében pedig hogy biztosan megéljen — kerékpáralkatrészeket is kezdett árulni. Mindenki emlékezett még az érkezésére, arra a fura járgányra — ha a velocipéd nevet nem is ismerték, ha mégis hallották, nem jegyezték meg —, amivel bekerekezett a faluba vándorórás korában, de az jó reklámnak bizonyult, a kerékpár kelendő lett ezután a környéken.
Amikor még szegényesen ment az üzlete, egy mázolóval készíttette el a firmatáblát, amire már a magyarosított Jenőfi név került. A festő is szegény volt, nem talált elég nagy deszkát a jó nagy betűkkel messziről olvasható névhez, ezért csak annyi fért rá, hogy
”Jenőfi L.”
Attól szokott dühbe jönni az újdonsült Jenőfi, hogy a falusiak azt egybeolvasva, őt sokáig Jenőfil úrnak szólították, de soha fel sem merült, hogy új cégtáblát festessen.
Ám az üzlet felvirágzott, egyre nagyobb befektetésre merészkedett, értékes órákkal és arany-ezüst ékszerekkel is kereskedni kezdett. A leánykérés, jegyváltás egyik feltétele a „meggyűrűzés”, így az ő üzlete lett a fiatalok egybekeléséhez vezető út első állomása, mert a környéken egyedül nála szerezhették be a jegygyűrűt a házasulandók.
A vásárlást ünnepélyessé tudta tenni.
A legelső párocska a vasárnapi nagymiséről jövet, ünneplőben tért be hozzá. Ez adta az ötletet, hogy a vőlegényjelöltekkel vagy hozzátartozójukkal előre megbeszélje az alkalmas időpontot, amikor úgy fogadhatja, a rendszerint bátortalan fiatalokat, hogy ne zavarja meg őket más kuncsaft. Ezt vasár- vagy ünnepnap délelőttjére tűzte ki, ezzel is meghitté téve az aktust, ami méltóan alapozta az eljegyzés majdani hangulatát.
Ha a készletben véletlenül nem találtak megfelelően passzoló gyűrűt, akkor „Lénárd bácsi” méretre is tudta igazítani a meglévőt, és gyönyörű kísérő gyűrűt is választhatott, akinek bírta a pénztárcája.
Nagyobb haszon érdekében akkoriban a vásárok voltak jó alkalmak a kirakodáshoz, több vevőhöz. Ehhez megszokott fuvaros szállította a speciális sátort, pultot, ahol míves faliórákat, vekkereket, zsebórákat is árult.
Az alkatrész beszerzések a „nagykertől” — ahogy ő leegyszerűsítve nevezte — legtöbbször postai rendeléssel és szállítással történtek, de ha újdonságokat megismerni, áruválasztékot bővíteni akart, akkor vonatra szállt, hogy személyesen keresse fel a nagykereskedő boltokat. Az ilyen vásárlás és szállítás előkészítés egy-két napba is telhetett.
Juliska annyira félt egyedül maradni az értékes raktárral, hogy elpanaszolta népes rokonságának, mennyire retteg a férje elutazásától. Az idősödő Szóládi sógor szolgálatkészen ajánlotta magát a testőri szerepre.
— Egyet se búsulj, Lénárd ecsém, én elalszom egy-két éjjel a díványon, Juliskának haja szála se görbülhet, vigyázok én rá, ne aggódj!
Elérkezett a nap, a sógor finom egyiptomi cigarettlit vásárolt, hogy ne kelljen a füstölést nélkülöznie, de a büdös kapadohánnyal mégse mérgezze a húgomasszonyt…
Ahogy esteledett, megérkezett a sógor. Bőséges vacsorával várta Juliska, könnyű borocskát is töltött a poharába, kedélyesen telt az este. Az öreg rágyújtott, aztán mielőtt a ház asszonya kivonult a konyhába elmosogatni, előbb mélyet szippantott a szokatlan, kellemes illatú levegőbe, és vendégét füstfelhőbe burkolva hagyta magára.
Alig csendesedett el a tiszta tányérok halk csörömpölésével a háziasszony, valami brummogó, berregő harákolásra lett figyelmes. Ahogy a szoba felé settenkedett, a hang erősödött.
Belesett. Szóládi sógor az asztal mellett, a szék háttámlájára hanyatlott fejjel horkolt egetverően. Juliska pár percig állt felette, ő ilyent még életében nem látott-hallott… Most mit tegyen? Óvatosan megbökte a vállát.
— Sógorbácsi! — szólította. — Sógorbácsi, ébredjen! Még leesik innét!
Az öreg horkantott egy nagyot, kinyitotta a szemét, aztán csukta be a száját, majd megrándult és ugrásra készen mozdult:
— Mi… mi történt? Jött valaki?
— Nem, nem, csak féltem, hogy lefordul a székről. Hozok egy takarót, tessék kényelembe helyezni magát a díványon.
— Nem addig van az, előbb körülnézek, nem tévedt-e ide csavargó féle.
— Ugyan már! Csend van kint, és sötét.
— Nem baj az, kivisszük a lámpát. Megígértem én Lénárd öcsémnek, hogy vigyázok húgomasszonyra…
Nem volt mit tenni, elindultak, elől az öreg, utána Juliska, magasan előre tartva a cilinderes lámpát.
— Ki az?! — állt meg Szóládi sógor. — Van ott valaki? — lépett kettőt. — Azonnal jöjjön elő! —, próbált erélyesnek látszani, a frászt hozva az asszonykára.
— Nincs ott senki, sógorbácsi, menjünk vissza! — rebegte hideglelősen.
— De mintha ott… — erősködött a hős őrző, aztán mégis engedett a cibálásnak, amivel Juliska a kabátujjánál fogva akarta jobb belátásra bírni.
A szobába érve fontoskodva emelte mutató ujját:
— No, ha volt ott valaki, az biztosan elmenekült, nyugovóra térhetünk, én éberen alszom.
Jó éjszakát kívántak, Juliska bevonult a kisszobába és megágyazott magának. Míg fodros hálóréklijének selyemszalagját megkötötte, kicsit aggódott, hogy el tud-e aludni, de sok dolga volt aznap, elfáradt, elnyomta az álom.
Nem tudta, mennyi idő telt el, úgy pattant fel a szeme, mintha az a dübörgés fejbe vágta volna, ami kintről tódult be. Rémülten ült fel, aztán a fejéhez kapva zuhant vissza a párnájára.
— Na, jól jártam az őrzőmmel… mi jön még?! — fejére húzta a dunyhát, mégsem tudta kizárni azt a szokatlan zajt.
Felkelt meggyújtotta a lámpát és kiment. Már kezével közelített a sógor vállához, amikor eszébe jutott, talán mégse kéne… ha nem akar megint csavargót keresni az udvaron, inkább nem rázza fel…
Ekkor tévesztette el a ritmust, horkantott kettőt és fordult egyet a vendég. Csendes szuszogással aludt tovább.
— Na, hála Istennek — sóhajtott Juliska, és puhán lépve elindult az ajtó felé.
— Hrrrrrrrrr — állította meg a hang, az ablak is belérezgett.
Lemondóan kuporodott fel a karosszékbe a dívánnyal szemben. Lecsavarta kislángra a lámpát, térdét felhúzva, hosszú alsószoknyájával körbetakart lábát átkarolta, és állát rátámasztva virrasztott hajnalig.
Soha többé nem ejtette ki a száján, hogy nem mer egyedül maradni, hiszen nem is félt többé annyira, mint attól a fülsértő horkolástól. Szóládi sógort csak nappali vendégként látta szívesen, megkínálta a finom cigarettával, amit ezekre az alkalmakra ő maga vásárolt, mert Lénárd nem szívta, pedig ő annak az illatát nagyon szerette a lakásban.
* * *
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Pápay Aranka
