A sorskönyv csapdájában 46. Lófürösztés Szegeden

Ünige nem épp barátságos fogadtatásban részesül Szegeden. Diáktársai gúnyolják, összetűz egyes tanáraival is…

45.  Lófürösztés Szegeden

 

Végül nem várta meg a csengetést, bár először azt akarta tenni. Az osztályban elég nagy volt a rumli. Bár neki is a nyakába loccsant egy kólás flakon tartalma, nem menekült visongva, inkább leült a helyére. A szolgálatos tanár is benyitott a hangzavarra, elkobozta a „fegyvereket”, így némileg elcsitultak a kedélyek, ha nem is teljesen. Ünige tollát kezdte keresni. Nem találta se a padján se a táskájában. Pedig múlt órán írt vele, s a tolltartójában sincs…

— Nem látta valaki a töltőtollamat? — kérdezte a többieket.

— Biztos leveredett. Ott kell lennie a padok kezett… — szólalt meg egy ironikus hang a háta mögött. Ki lehetett más, mint Xénia. — Mit képzelsz, köll valakinek a koszos tollad? Nem vagy otthon… — tette hozzá, miután Ünige harciasan hátrafordult. Bár nyelve hegyére kívánkozott a rendreutasítás, végül letett róla. Megalázva, ökölbe szorított kézzel ült a helyére. Arra kapta fel a fejét, hogy árnyék vetődött a padjára. Munkácsy Árpi állt a fény útjában.

— Ne szívd mellre. Mindenkivel ezt csinálja… — fogta meg alkarját. Hálásan nézett fel a fiúra, kinek a kissé kreol arca az ellenfényben még sötétebbnek tűnt. Valaki mellé állt… Önkéntelenül oldalra pillantott, ahol Xénia & Tsai Zrt-t sejtette, majd tekintete végigfutott az osztályon.

— Nicsak, a zsák mögtalálta a foltját… — gúnyolódott Xénia.

— Madarat tolláról… — tette hozzá Vivien.

— Csak az „n”— betű a különbség… Roma-án — überelt Roxi.

— Idióta nyilasivadék, jobbikos banda — szűrte a szavakat a foga közt Árpi, de csak Ünige értette a szavait. Agyára ment a vér. Jó hangosan, mindenki hallatára romani nyelven köszönte meg a fiúnak, hogy mellé állt.

— Parikeripe!

Majd visszanézett ellenségeire, várva a hatást. Tekintete azt üzente: „Legyen legalább okotok rá!”

— Te honnan tudsz romani nyelven? — lepődött meg a fiú. Ünige kék szemét és világos arcbőrét nem tudta egyeztetni roma származással.

— Nem tudok csak egy-két szót — fordult vissza a fiúhoz, elengedve a füle mellett a három grácia megjegyzését: „Világ cigányai egyesüljetek!” — Édesanyám négy évig árvaházban élt. Sorstársainak háromnegyede roma volt. A piacon mindig romani nyelven köszönte meg az árut, ha tőlük vásárolt.

— Engem se tanított meg édösanyám. Sohasem beszélt az anyanyelvén. Csak ha nagyon felmérgesítették…

A tanár érkezése szakította félbe a jelenetet. Ünigének sajnos már csak a történelemóra hiányzott. Ő otthon „kicsit” más történelmet tanult. Ez volt az utolsó csepp ama pohárban, amelynek kicsordulásával csak az óra végéig küzdött sikeresen, de amint kilépett az osztályból eltört a mécses. Legalább Xénia ne vette volna észre… Könnyei által okozott ködön át nem látta meg a fizikatanárt, és nekiment a vállára vetett táskájával. Rémülten kért a bocsánatot, majd mivel nem szakadt rá az ég, épp menekülni akart, de tanára megfogta a kezét. Ijedten fordult vissza.

— Mi a baj?

— Semmi…

Rozsnyói Imre nem ma szállt le a cseresznyefáról. Ismerte ezt az ilyen „Semmi…”-ket.

— Xénia & Tsai Zrt? — jutott eszébe a két összevillant szem fizikaórán.

— Nemcsak… — vallotta be. Ám itt leállt az őszinteségi rohama.

— Nehéz a váltás…

Ünige csak felnézett hálásan tanára szemébe, de nem szólt egy szót sem, majd ismét a cipője orrán talált sürgős tanulmányoznivalót.

— Menj, füröszd meg a lovakat, kis góbé!

A kislány értetlenül nézett ismét fel. Nem értette a célzást. Látta ezt a tanár is, így mással próbálkozott.

„Földre fekszik néha,

Mint tanult birkózó

Vélnéd végkimerült,

De ím, talpra pattanó.” — Ezt sem ismered?

 

Ünige vádlón nézett vissza:

— Én nem vagyok törpefenyő… Engem…

— Alázd meg! — szólt rá a tanár.

— Tesséék?

— Rajta! Megkaptad az engedélyt. Sőt! Parancs! Ha sikerül, jövő órán kapsz egy ötöst fizikából! — tartott az öreg mosolyogva hatásszünetet. — Látom, kezded felfogni. Ne add meg nekik a diadal örömét. Az üldözőnek kell egy áldozat. Ha áldozat nincs… lekopnak. Ma péntek. Hétfőig talpra, góbé! — kacsintott rá, majd magára hagyta. Ünige sokáig nézett még a tanári bezáruló ajtaja felé, mielőtt mozdult. Tett néhány lépést, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel indult a könyvtár felé.

 

A hétfői nap sem kezdődött túl fényesen. Messze volt még a Kálváriadomb teteje. Nem bizonyult jó ötletnek jelentkezni matematika órán. A feladatot meg tudta volna oldani, de az itteni szakkifejezések hallatán zavarba jött, s végül osztályfőnöke, Vámbéri Edit így küldte helyre:

— Még ennyit sem tudsz?

S ha a lúd még nem hízott elég kövérre, a tanárnő óra végén felolvasta a terembeosztást a szerdai Zrínyi Ilona matematikaverseny megyei fordulóján.

— És én hol leszek? — kérdezte Ünige.

— A versenyre még novemberben kellett jelentkezni — felelte tanára.

— De én is jelentkeztem… — kezdett kicsúszni a talaj Ünige lába alól. — Még Kolozsváron…

— A versenylapok névre szólóak. Már megérkeztek. Egyébként is a te tudásoddal mit akarsz?

Szünetig még megküzdött könnyeivel, de a folyósón már átszakadt a völgyzáró gát. Ha akadt biztos pont életében, az a matematika. Vajon most mit mond Apu, ha odafentről látja… Kész csoda, hogy meglátta Rozsnyói tanár urat, hirtelen leesett a tantusz, mire utalt tanára, amikor lovat füröszteni küldte. Hiszen szavalóversenyt nyert Tompa László „Lófürösztés” című versével. „Szorítsad, Imre! Ne hagyd magad, Áron” — biztatja egymást a vers két főhőse. Elindult az igazgatói iroda felé.

— Mi a baj, Ünige? — állította meg az öreg tanár.

— Vámbéry tanárnő nem akarja engedni, hogy részt vegyek a Zrínyin. Pedig én Kolozsváron kifizettem a részvételi díjat! Megyek lovat füröszteni! Beállok Áronnak! — felelte harciasan az igazgatói iroda felé intve a fejével.

— Imrének nem? — ugratta az öreg. — Ilyennek akarlak!

Domokos Melinda nagyot nézett, amint meghallotta a kislány villogó szemekkel, harcias pózban előadott panaszát.

— Beszélek a tanárnőddel… Az ő véleményét is hallani akarom. Aztán meglátom, mit tehetek. Menj az osztályba, mert becsengettek.

Nem úszott meg egy kaján megjegyzést, mert Vivien meglátta az igazgatói irodából kijönni.

— Na, mi az, vótál árulkodni?

Nem méltatta válaszra. Miért nem született fiúnak? Akkor bemázolhatott volna neki egyet még úgy is, ha a végén ő húzta volna a rövidebbet. Legalább a diadalmas vihogást ne hallotta volna!

Rozsnyói Imre meghallotta Vámbéry Edit és az igazgatónő beszélgetését. Nem állta meg szó nélkül.

— De hát kifizette a részvételi díjat. Itt, vagy máshol, nem lényeges. Joga van hozzá. Kell, hogy legyen erre megoldás. Telefonáljunk Kecskemétre. Biztos lesz olyan, aki nem jön el, bár jelentkezett.

— Azt sem tudja, mi fán terem a százalékszámítás vagy a mérlegelv. Amikor a táblához hívtam, csak nézett rám, mint Bálám szamara, mintha kínaiul beszélnék hozzá hottentotta kiejtéssel. Mi a százalékalap? „Nem tudom…” Mi a százalékérték? Dettó. A mérlegelvről hallottál? „Nem…”

— Kollegina, milyen kritérium alapján zárunk ki egy jelentkezőt? A résztvevők közt akadhat gyenge tanuló is. Én viszont fogadok veled egy pezsgőbe, hogy nem fog leégni — nyújtotta a kezét Rozsnyói Imre. — Na, felveszed a kesztyűt?

— Mire alapozod? — szólt közbe Domokos Melinda.

— Láttam azt a kislányt sírni első napja után… Nem a sikertelen diák újabb kudarca utáni könnyeknek tűntek. Ez a kislány nem szokott hozzá az ilyen élményekhez.

— Amint hallom, a számítógépet is csak kinyitni tudja, helyesen írni sem tud… Idejött egy gyönge erdélyi iskolából, és… — szólt közbe az igazgatónő.

— Szóval ki állja a fogadást? Ott lesz az első tíz között az iskolában. A hetedikesek hányan jelentkeztek?

— Iskolánkból hetvenegyen.

— Hetvenkettő! — javította ki Imre.

 

Kedden reggel az osztályfőnöknő közölte, Ünige is részt vehet a versenyen. Xénia nem állta meg, hogy oda ne súgja:

— Vigyázz nehogy mögnyerd… Vagy azóta tán mögtanultad a százalékszámítást?

— Mőg! — felelte epésen, hosszú ő-vel ironizálva a szögedi kiejtést.

Nem tette hozzá: „Eddig is tudtam!” Sajnos a tavalyi megyei elsőre nem piríthatott rá magabiztosan: „Holnap majd megmutatom neked!” Pedig de szerette volna a torkára forrasztani a szót!

Ünige öröme nem tartott sokáig, csak a magyar óráig. Tűz Mária tanárnő ingerülten lobogtatta előtte Xénia kipirosazott dolgozatát.

— Ezeket miért húztad alá?

— Ő is… — kezdett védekezni, de a tanárnő a torkára forrasztotta a szót.

— Tanulj mög irodalmi nyelven beszélni, magyar órán a tájszólásnak helye nincs.

— De a felett…

— Tájjelegű![1]

— Az ő-zés is… — felelte egyre bizonytalanabbul, elharapva a mondat végét, megrettenve az erélyes hangtól.

— És mi az a murok? Magyarul sárgarépa! Ilyen kifejezéseket, mint pityóka, bütűben, árdé, majó, mög mit tudom én, miket használtok még arrafelé, meg ne halljak többet!

— Csak a murkot használtam! — védekezett kétségbeesetten, és az…

— Ne feleselj legalább! — torkolta le a tanárnő. — Ülj le!

Mit tehetett? Lenyelte a gombócot. Amint hazaért, alig öltözött át, rögtön a helyesírási szótárt kereste. Sajnos az még a kibontatlan dobozok egyikének mélyén rejtőzött. Amikor édesanyja hazaért, megkérte, keressék elő. Enikőt sem ejtették fejre, azonnal ráérzett, kislánya a magyartanárával került összeütközésbe.

— Próbálj alkalmazkodni, kislányom… Ne hívd ki magad ellen a sorsot már az első napokban, kerüld az összetűzéseket főleg tanáraiddal.

Egy ilyen anyai válasz után mit mondjon még Xéniáról, az elszenvedett igazságtalanságokról… A Zrínyiről is csak annyit mondott, részt vehet, de azt elhallgatta miként harcolta ki. Még Rozsnyói tanár úrról se mesélt, mert akkor szóba került volna, miért kellett őt vigasztalni. Végül, bár előkerült a helyesírási szótár, lemondott a további csatározásról. Jobb is, ha a Zrínyi napján nem zaklatja fel magát.

 

 


[1] Saját kaland egy magyartanárnőből előléptetett szerkesztővel könyvem magyarországi kiadásakor. Az összes fel- felett- stb. szavakat átjavította. Nekem is volt ambícióm. Én meg vissza… J

32látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

14 Komment

  1. Szabolcs, nagyon nehéz visszaadni írásban a “tájkiejtést” Egy Szegedi sohasem írná le Szöged, csak az őket ironizálók. A föl-fel illetve fölött-felett konfliktus létezik, ez már több annál, és már a helyesírásban is megjelenik. Tény egyes vidékeken inkább a fel máshol inkább a föl a használatos. Nekem mindkettőre rájár a szám, bár inkább felettezek, s míg valaki az egész könyvemet át nem javította, föl és fölöttre, nem is tulajdonítottam neki annyi jelentőséget, hogy felfigyeljek rá.

  2. Bocs, hogy rákérdezek, de sajna az én irodalmi ismereteimben nem szerepel ez a Lófürösztés cimű vers. Szégyen ide vagy oda. Kérlek ird meg, hogy ki “követte el”, hogy pótolhassam a hiányt.
    Ez a rész sajnos a ma uralkodó magyarországi iskolai állapotokat is híven tükrözi. De gondolom ez is volt egyik rejtett célod. 🙂

Hagyj üzenetet