H.Pulai Éva : Kokas Ignác

Ez a generáció a nagy kezdések, nagy bukások, kiábrándulások és túlélések nemzedéke volt, a XX. század második felének tanúja. Olyan helyre menekítették el a művészet üzenetét, ahol nem lehetett bántani: a természetbe, az emberbe. A természet közelisége, érintése még akkor is jelen van, ha Kokas Ignác esetében absztrakt, gesztusfestészeti részletekből építkező kompozíciókat láthatunk. Maga úgy fogalmazott: „Azért nincs a képeimen ember, figura, mert az odébb van, és már nem lehet látni.” Talán épp emiatt, ha absztrakt kompozícióit nézzük, minden gesztus, minden vonal mégis mélyen emberi, élő és valóságos. Nem maszatok, nem belemagyarázások ezek, nem is kell a képekről hosszas értekezéseket tartani, mert magukért beszélnek, szépségük önmagukból fakad.

Szilágyi Bundi András: Az öreg váli festő (részlet a cikkből)

mno.hu

Kokas Ignác 1926. március 4-én született a Fehér megyei Vál községben. Gyermekéveit szülőföldjén, a Váli-völgy közepén, Fejér megyében töltötte, talán innen származik különös természetszeretete, tiszteli a földet, a vizet, a fákat, a madarakat, az elhagyott épületeket és kőbányákat, szereti a napot, benne a természet erejét, tisztelettel tekint a küzdőkre, az életért harcolókra, a győzelemért megszenvedőkre.

Édesapja asztalosmester volt, Kokas Ignác is asztalosnak tanult, de már korántól érdekelte a festés és a rajzolás. Magánúton elvégezte a 4 polgárit, s 1947-ben bekerült a budapesti Dési Huber Népi Kollégiumba, itt jó barátja lett Nagy Lászlónak, aki ebben az időben szintén a Képzőművészeti Főiskolán tanult. Korábbi rajztanára tanácsára minden előképzettség nélkül a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, és fel is vették.

A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél és Kmetty János tanítványa volt, 1952-ben nagy feltűnést keltett diplomamunkája, Az asztalos című festmény, amely nagy sikert aratott, meg is vásárolta a Magyar Nemzeti Galéria. Derkovits-ösztöndíjat kapott, sokat dolgozott a szabadban, akvarellt is festett. Később kollektív műterembe került, 1956-ban itt festette a Bányászt.

Apám, Este falun című képein még a zsánerszerű megközelítés dominál, később keményebb formák, feszesebb, nyersebb kompozíciók jelennek meg (Öregek háza, Orfeusz, A Nap háza). Az ,50-es évek végén nagy murális megbízatásokat kapott, Székesfehérvár és Oroszlány számára készített grafittói komoly kihívást jelentettek az addig csak vászonra festő művésznek.

Kokas Ignác – Orpheus utazása – olaj-farost, 69 x 75 cm

Kokas Ignác a ,60-as évek közepén kezdte „zöld” képeit festeni, s bár ezek jelentős szakmai vagy közönségsikert nem arattak, úgy érezte, megtalálta igazi hangját.

1968-ban önálló anyaggal szerepelt a Velencei Biennálén. Gyűjteményes tárlata 1969-ben volt a Műcsarnokban, akvarell-bemutatója a budapesti József Attila Művelődési Házban (1972), a Helikon Galériában és a Műcsarnokban (1973). Ezen kívül számos vidéki városban mutatta be alkotásait. 1973 és 1986 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára volt. 1956-ban, 1966-ban Munkácsy-díjjal, 1971-ben érdemes művészi címmel tüntették ki. 1964-ben elnyerte az Egri Akvarell Biennálé nagydíját. 1978-ban kiváló művészi címet adományoztak munkásságáért. 1983-ban Kossuth-díjat kapott. Az ötvenes, hatvanas évek paraszti világot, személyes múltat ábrázoló festészetét a hetvenes évektől kezdve absztraktabb piktúra követi, mely azonban nem szakít teljesen a jelenségszerű, konkrét mozzanarokkal. A festő szülőföldjének tájélményeiből táplálkozik, s ezt jeleníti meg nagy színsíkokkal és szilánkos, karcosan nyers faktúrával. Diagonális alakzatai felhasítják a formák felületét, s ami láthatóvá válik, az egy mögöttes világ, a jelenségszerűnél mélyebb és teljesebb, vonzóbb és zaklatottabb, örömökkel és konfliktusokkal teli.

Figurális kompozíciókat, zsánerportrékat, tájképeket fest, de készít sgraffitót és mozaikot is. Többnyire nagyméretű műveket alkot. Alakos és enteriőr képei mellett az utóbbi évek tájfestészete jelentős. A látomásnak, fantáziának és érzelemnek egyaránt szerepe jut az alkotási folyamatban. A tartalomnak megfelelő, tiszteletreméltó olajtemperával fest.

Kokas minden művének éteri és emelkedett a hangulata, de nincs bennük semmi spekuláció, hiszen a kép építkezése a képzőművészet klasszikus törvényei szerint történik. Pontosan látható az előteret, középteret és hátteret meghatározó rend, az aranymetszés pontjába állított kép-középpont és fantasztikusan pontos, feszes rendben sorakoznak a jelzésszerű és a hihetetlen gazdagsággal megfestett részletek.

A megfesteni kívánt témát is körbejárja, analizálja a művész. A munkássága kezdeti éveinek egyszerű festésmódja egyre nehezebben követhető realizmus irányába halad. A mindennapos bonyolult relativizmus tudatosodásának folyamata ez. Minél jobban megismer a művész egy tájat, tárgyat, annál nehezebben tud róla valamit úgy állítani, hogy azt a lelkiismerete cáfolhatatlanul igaznak találja. Hiszen a dolgok, jelenségek nagyon sokféle szemszögből vizsgálhatók, elemezhetők, s ezek egyike sem lehet önmagában tökéletes. Kokas Ignác arra törekszik, hogy művészetének eszközeivel témájáról mindent elmondjon, ami lényeges, mégpedig úgy, hogy a festménnyel kifejezze művészetének végső mondanivalóját: az élet nehéz, de szép.

Kokas Ignác – ősz Ginza pusztán, 1985

1969-től évente néhány hónapot töltött az Alcsút melletti Ginza-pusztán, itt születtek sajátos, a figuralitás és nonfiguralitás határán mozgó képei. Ugyanebben az évben műcsarnokbeli gyűjteményes tárlata elismerést hozott zöld képei számára is. A hetvenes évekre kiforrt stílusa, műveit szimbolikus jelei, színei, egységbe szerveződő motívumai, univerzális látásmódja tették egyénivé; későbbi tájképein látomások, fantázia, expresszivitás uralkodnak.

A művész 1972 és 1985 között tanított a Képzőművészeti Főiskolán, amelynek emeritus professzora lett, 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt.

Munkásságát két alkalommal is Munkácsy-díjjal ismerték el (1956, 1966), 1964-ben Egry József-díjat kapott, 1971-ben lett érdemes, 1978-ban kiváló művész. Több kiállítás nagydíját nyerte el, 1983-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1995-ben Vál díszpolgára lett, 2004-ben Prima-, 2005-ben Táncsics Mihály életműdíjat, 2006-ban Hazám-díjat kapott.

Hosszú ideig nem állított ki, 2000-ben Szolnokon volt tárlata, 80. születésnapja tiszteletére műveiből a Műcsarnokban tartottak gyűjteményes kiállítást, míg 2008-ban mások mellett az Újbuda Galériában állították ki képeit.

„1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanítottam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. igen hosszú vívódás után mertem erre a feladatra vállalkozni. Döntésemet a felelősség nagysága és a kishitűségem nehezítette meg. Amikor átléptem a főiskola kapuján – a sok bizonytalanságtól kicsit imbolyogva -, két dolgomban azonban biztos voltam. Először is nem leszek professzor, aki kérlelhetetlen recepteket diktál. Másodszor szabadságot adok az ifjúságnak, mert ha nem szívük szerint rajzolnak és festenek, akkor mi vezérli őket? (…) Idekívánkozik az a mondandóm is, hogy birtokában voltam annak az adománynak, melynek segítségével ha már felismertem a tanítványokban szunnyadó lehetőségeket. (…) De sok mindent kéne még elmondani! Én minden nap reggel nyolc órától este nyolcig megtalálható voltam a tanári szobámban, amit műteremként is használtam, itt festettem magam is, ha engedtek. Mert bizony sűrűn kopogtak az ajtómon (…) És ahogy teltek az évek, egyre többen kopogtak. Nem csak az én növendékeim, de szinte az egész országból jöttek fiatalok. Jöttek, akik felvételizni akartak, de azok is, akiket nem vettek fel a főiskolára: Most hogyan tovább mester? így lettem én sokaknak Atyja, mert bíztak bennem. Valamit mindig kaptak tőlem.”

Irodalom:

Művészeti Lexikon – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966

Mai Magyar Képzőművészet – Vay Ádám Múzeum, Vaja, 1971

Dr. Szabó – Kállai: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona – Nyíregyháza, 1997

BÁV Aukciós Katalógus-2000/05

Chikán Bálint 1976

Mesterecsetek-Bereczky Lóránd-2002

Forrás:

hirado.hu/MTI

wikipedia.org

mno.hu