Felhajtott gallérod alá simítom
hajad őszbe múló feketeségét,
ahogy hűvös ujjaimmal csitítom
benned a tüzet, a vágy létezését;
átöleled boszorkányos testemet.
Látod csak a miénk a rekkenő éj,
hol már előre érzem a vesztemet,
újra és újra átjár e pezsgő kéj.
Felemelő, ha este velem fekszel,
eltitkolt jövőnk feledésbe merül,
akkor kit érdekel, hogy tüstént reggel,
csak élvezzük a percet büntetlenül.
Olyankor megcsendül két üvegpohár,
mert szerelmed nélkül az élet kopár.
