Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 16. Kitör a vulkán

Nem könnyű egy újdonsült apa sorsa…

16.  Kitör a vulkán

 

 

Az önbizalom-hiányos Enikőnek kellettek eleinte a tanácsok. Ám a kéretlen tanácsok mögött ott rejtőzött anyósa üzenete: „nélkülem képtelen lennél (jól) megoldani…” A Tökéletes Feleség és Tökéletes Meny szerepére vágyó fiatalasszony számára egyre fenyegetőbben közeledett az a pillanat, amikor egy harmadik szerepet is el kellett látnia: a Tökéletes Anyáét. Ama jelenet után a babaruha-üzletben, amikor először szállt szembe anyósa akaratával, egyre nőtt lelke mélyén a vágy, hogy bebizonyítsa alkalmasságát. Az a konfliktus először lelkiismeret-furdalást keltett benne, bár éles szóváltásra nem került sor. Ám egyre ritkábban fordult önként jó tanácsért Veronikához, bár eleinte ellenvetés nélkül betartotta, még ha kéretlenül is kapta őket. Ösztönös ellenérzéseit még Csabának is szégyellte bevallani, hát még Veronikának. Így hálálja meg jó szándékát? Inkább megpróbálta a szőnyeg alá söpörni érzéseit, bár egyre nagyobb erőfeszítésébe került.

Veronika is észlelte a törést menye viselkedésében, ám a lehető legrosszabb megoldást választotta. Azt igyekezett bizonyítani, tud még hasznára lenni az ifjú párnak, de nevetségesnek érezte megkérdezni, miért nem kér már tőle tanácsot. Pláne az után nem tehette, miután megszólta Amáliát, másik barátnőjét, mert állandóan belekontárkodik a fia és családja életébe.

— Én csak akkor adok menyemnek tanácsot, ha kéri. S mivel nem oktatom ki nap mind nap, sok mindent megbeszél velem, kikéri a véleményemet. Ezért akartam, legyen külön lakásuk, saját háztartásuk, legyenek függetlenek. Közös lónak túros a háta…

Hát igen… Kívülről minden másképpen fest. Nehéz megmondani, ha terhessége tovább húzódik, legalább Csabának kipakolt volna-e, hiszen néhányszor már készült rá. Végül addig halogatta, amíg nem került rá sor. Amint rá szakadt az anyaság ismét köddé foszlott a függetlenségi vágya. Bár isten legnagyobb áldásának tartotta gyermekét, súlyos teherként nehezedett rá a felelősség.

— Jesszusom, anya lettem, e csöppségért én felelek!

Amikor egy gyermek világra jön, nem csak baba születik, hanem anya is. Neki is fel kell nőnie e szerephez. Ám a mamának nincs tizennyolc éve hozzá. Jól jön ilyenkor a segítség és a jó tanács. Sok újdonsült nagymama költözik egy időre anyává lett lányához, hogy segítségére legyen. Még egy újszülött osztályon dolgozó nővérnek is elkel a támasz. Enikő ijedt kisgyermekként követte eleinte anyósa tanácsait. A mélyben forrongó konfliktust ismét elfújta a szél. Legalábbis egy időre.

A kis Ünige iránti közös rajongás, a babusgatása, és a kisebbségben maradt családtag elleni közös női front ismét szorosabbra fonta köztük a köteléket. A szoptatás közbeni beszélgetések, miközben Veronika saját anyaságára emlékezett, feledtették Enikővel egykori ellenérzéseit, s mikor néha magára maradt a babával — ő szoptatott, anyósa a konyhatündéri szerepet vállalta fel — azon csodálkozott, mi is ütött belé terhessége utolsó napjaiban. Hiszen minden rendben van közöttük. Egyszer ki is mondta:

— Nem tudom, miként háláljam meg Anyukának a segítségét! Más saját édesanyjától nem kap ennyit! Én úgy szeretném bizonyítani…

— Szeresd őket! — szakította félbe mosolyogva Veronika. Szemmel láthatóan jólestek neki ezek a szavak.

— Lehet ezt a drágát nem szeretni? — vette ki Enikő Ünigét óvatosan a bölcsőből, nehogy felébressze. — Bár — nézett a faliórára — már lassan itt a délutáni szoptatás ideje.

Amint levette szemét az óráról meglátta a nyitott ablakon át az udvaron ténykedő Csabát. Tekintetük találkozott. Nagyot dobbant a szíve, hiszen a többes-számú felkérésre egyes számban válaszolt. Hirtelen rájött, mióta Ünige megszületett, nemhogy asszonyi ölelést, de még jó szót se igen kapott tőle. Már rég nem az a Tökéletes Feleség, aki szeretett volna lenni. Egy császármetszéses szülés után azonnal nem javallott a szexuális élet, de a tilalmi idő már letelt. Mégis, ő minden este ürügyek mögé bújva hárította el férje közeledését. Valójában viszolygott az aktustól. Eddig magának se vallotta be, most pedig hirtelen úrrá lett rajta a bűntudat. Miközben igyekezett jó anya és jó meny lenni, élete párját elhanyagolta. Valósággal elkergette a gyermek mellől. Enikő ösztönös mozdulattal válláig érő hajába túrt, és megnedvesítette ajkát. Legszívesebben, most hozzáfutott volna, s átölelve, sírva kért volna bocsánatot, ha… nem lenne itt az anyósa, kinek fél perccel ezelőtt még azt mondta: „Nem tudom, miként háláljam meg Anyukának.” Hát most hirtelen a pokolba kívánta…

Szerencsére egy szorgos-dolgos anyósnak is le kell feküdnie, ha nem előbb hát utóbb, és Csaba becsukhatta az ajtót édesanyja után, fordított egyet a kulcson, amikor kopogtattak. Veronika ott felejtett valamit. A fia felnézett a plafonra, mielőtt ajtót nyitott. Enikő az ajkába harapott, hogy ne kuncogja el magát. Az idős asszony nem észlelte a levegőben vibráló feszültséget. Végre! Miután másodszor is fordult a zárban a kulcs, a férfi egy ideig hallgatózott, a házi sárkány biztosan nem fordul-e vissza, majd felesége felé indult. Ő még egyszer a bölcső felé pillantott ellenőrizni, a baba nyugodtan alszik, majd nem várta meg, amíg Csaba odaér, ő is felé indult, már szabadon engedett könnyekkel a szemében.

— Meg tudsz nekem bocsá…

Nem tudta befejezni mondatot. Mint dézsa hideg víz úgy érte a pálinkaszag. Undorodva lökte el magától.

— Fúj! Büdösebb vagy, mint egy utolsó lebúj — próbált uralkodni ideig-óráig indulatain, ám ez lefojtott kazánnak bizonyult. — Berúgtál! — tette hozzá undorodva a fellángoló dühtől remegő ajkakkal.

A várakozás által felajzott vágy által termelt hormonoknak utat kellett találniuk. Ha ölelésben nem, hát indulatok levezetésében. Rádöbbent, tulajdonképpen nem vágyott a szexuális együttlétre, csak oda akarta adni magát neki, kárpótolni azért, amit megvont tőle. Miután tudatosult benne, mekkora nagy áldozatot akart hozni, és Csaba mindent elrontott. A vulkán kitört.

Furcsa csapdahelyzet jogos felháborodásból túllőni a célon. Enikő kétségbeesetten próbálta önmagának igazolni reakciója jogosságát. Egyre jobban feltúrázta magát. Férje eleinte csak kapkodott levegő után, nem értette mi ütött feleségébe — kit még így kiborulni nem látott —, majd védekezni, magyarázkodni kezdett:

— Nem vagyok részeg! Én csak…

Már csak ez kellett, hogy be se ismerje! Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A hisztériás kiabálásra felébredő Ünige sírása csak olaj volt a tűzre. A férfi végül feladta a szélmalomharcot, s kimenekült a konyhába, elővette a pálinkásüveget, és töltött magának. Ha már úgyis ezzel vádolták! Majd újra töltött, és újra, amíg az üveg ki nem ürült. Még el tudott tántorogni a WC-ig hányni, majd elvánszorgott a nappaliban levő kanapéig, és magára húzta az ágytakarót. Enikő ébresztette fel reggel, nem épp kedves mozdulattal.

— Elkésel… — majd faképnél hagyta.

Nem is jött elő a hálószobából, amíg meg nem hallotta az ajtó csukódását. Az udvarra nyíló ablakon át hallotta, amint férje néhány szót váltott édesanyjával. Csak szófoszlányok jutottak a fülébe. Anyósa érdeklődött, min vesztek össze, Csaba pedig erős fejfájásról panaszkodott. Szorongva várta Veronikát. A protokolláris köszönés után elmaradt a megszokott kedves érdeklődés. Miközben Enikő szoptatáshoz készülődött, anyósa szótlanul tett-vett a házban.  Végül Veronika törte meg a feszült csöndet, amikor menye befejezte a szoptatást, és felállt a babával.

— Hadd el, megböfiztetem én. Menj nyugodtan a fürdőbe — nyúlt Ünige után. Enikő szó nélkül átadta, s követte az utasítást. Már nem tombolt benne a düh az esti hevességgel. Lelke mélyén érezte, az üres pálinkásüveg a konyhaasztalon az esti veszekedésüknek is következménye. A fürdőszobában talált rosszul eltakarított hányásnyomok láttán ismét fellángolt benne az indulat. Amint kilépett a fürdőből, anyósa azzal fogadta:

— Csabi nem volt részeg az este. Csak két pohárral ivott meg Apuval.

Enikő először nem válaszolt, csak dacosan leszegte a fejét. Elkeseredett kísérletet tett indulatai féken tartására, s ez az igyekezet képtelenné tette bármilyen válasz, ellenvetés megfogalmazására. Elég volt az esti jelenet a családi viharból. Veronika elégtelennek érezte az érvelését, így még hozzátette:

— Hidd el nekem, láttam életemben részeg embert.

Enikőt, bármennyire csalódottnak érezte magát, mivel anyósa sem érti meg, hanem fia pártjára kel, mégis mellbe vágta a hangnem. Tekintetük találkozott. Az idős nő érezte, menye olvas gondolataiból. Lesütötte a szemét, és még hozzáfűzte:

— Férjem nagyapja… A sírba itta magát a kollektivizáláskor…

Nem folytatta, témát váltott, jelezve, nem szándékszik beszélni többet a családi szégyenről. Vágni lehetett köztük a csöndet egész reggel. Tették a magukét, időnként gügyögtek a babának, bár még hozzá is sokkal kevesebbet szóltak, mint máskor. Veronikát megviselte a beismerés, és úgy érezte menyének kellene nyilatkoznia. Enikőt pedig a saját vívódása foglalta le. Egyrészt küszködött, nehogy kirobbanjon belőle a csalódás, nem akarta megsérteni anyósát. Félt, ha kiengedi a szelepet, elveszti önuralmát, és úgy viselkedik majd, mint az este, Csabával. Ugyanakkor megdöbbentette a családi dráma, meg a hasonlóság dédnagyapja sorsával. Őt is a kollektivizálás vitte sírba, habár másképp. Nem tartotta illendőnek ezt szóba hozni. Eleinte nem tudta mit mondjon, majd amint telt az idő, egyre nehezebbnek tűnt megszólalnia, a levegőben egyre növekvő feszültség még nehezebbé tette a dolgát.

Megkönnyebbült, amikor anyósa magára hagyta Ünigével, hogy „hazamenjen” főzni. Közben egyre jobban úrrá lett rajta a lelkiismeret-furdalás. Bár kétségbeesetten küszködött, amint telt az idő egyre kevésbé meggyőzően tudta férjére és anyósára hárítani a felelősséget, bár hullámokban fel-fellángolt benne a harag és csalódottság. A baba szoptatás után épp elaludt, amikor csengettek.

— Mi a francnak csengetsz! Nyitva van! Alig aludt el! — ismerte meg a csengetésről férjét. Felpattant s ingerülten sietett ajtót nyitni, mielőtt még egyszer megnyomja a gombot. Az már meg se fordult az fejében, hogy a feltépett ajtóval ő még nagyobb zajt csap. Épp rá akart förmedni, de egy hatalmas rózsacsokorral találta szemben magát. Csaba mögéje rejtőzött.

— Menj a fenébe… — vált köddé egy szempillantás alatt a mérge. Megilletődve vette át a hatalmas csokrot. Amikor végre le tudta róla venni a szemét, bűnbánó arccal nézett szembe.

— Bocsáss meg…

— Te bocsáss meg… mert… — állt idétlenül a szórós csokorral a kezében, amelyet kár lett volna tönkretenni, ugyanakkor nem volt ajánlatos vele együtt ölelkezni. Végül a rózsacsokor csak a földön kötött ki. Jó lett volna most elmondani mindazt, amit érzett este abban a pillanatban, de nem akarta elrontani a békülést. A forró ölelést az előszobaajtó nyikordulása zavarta meg.

— Aaaa… az ebédet hoztam át — magyarázkodott Veronika, amikor látta, hogy szétrebbentek. Azt már nem tette hozzá: — Látom kibékültek a galambocskák… — Csak egy tekintettel nyugtázta, és magukra hagyta őket. Ám ekkor felsírt Ünige, mintha azt üzente volna:

— Anyun nem osztozom!

— Majd este… — bontakozott ki Enikő másodszor is az ölelésből. — Ebédelj meg! Elkésel a délutáni óráidról! Majd eszek én is később — tette hozzá egy idő után, látván, hogy a kislány nem akar megnyugodni. A kis terrorista nem hallgatott el, amíg apja el nem ment, pedig már hangja is alig maradt.

— Hadd el, átveszem, pihenj meg! — jött át anyósa kicsivel azután. Fáradtan huppant a fotelbe. A kimerült baba hamarosan elhallgatott és elaludt. Enikő féltékenyen nézte végig, amint Veronika a kiságyba helyezi. Személyes kudarcként élte meg. Ő semmire se jó… Este ő okozta a veszekedést, a gyermeket képtelen megnyugtatni, anyósát is megsértette…

— Szeretnék… — kezdett bele a mea culpázásba, de nem mondhatta végig.

— Megesik, hogy szoptatás ideje alatt hangulatváltozásai vannak egy nőnek. Ettől függetlenül vigyázni kell, mert az ilyenkor könnyen el lehet hanyagolni egy férfit… A végén te fizeted meg az árát. Ő is vágyik figyelemre, szeretetre. Nem lehetsz jó anya, ha nem vagy megértő feleség.

Bár pont erre döbbent rá, mivel szemére hányták, kioktatásnak érezte. Igaz, ez csak anyósa távozása után tudatosult benne. Abban a pillanatban legszívesebben egy lakatlan szigetre menekült volna Csabával, otthagyva anyóst, babát és mindenkit. Csak vele legyen megint, kettesben.

Ettől az ötlettől aztán megrettent. Jesszus, mire gondolt, otthagyni a gyermekét! Hiába magyarázta belső bírájának, csak egy kis szabadságra vágyik, egy icipicire, hogy végre intimitásban lehessen férjével. Úgy, mint egykor… amit nem zavar meg senki és semmi, sem anyós megjelenése, sem gyermeksírás… Mintha ősidőkben lett volna…

Végre eljött az este, és hazaért Csaba, eléggé elnyűtt arccal. Szülői értekezlete is volt, elhúzódott, és kimerítette. Enikő azt is csalódottan vette tudomásul, a férfinak az első kérdése nem rá vonatkozott.

— Megnyugodott? — kérdezte vetkezés közben, majd az alvó Ünigéhez sietett.

— Meg… — állt meg a háta mögött.

Amint megfordult, és meglátta feleségét, a férfi szemében vágy lobbant. Szájuk leydeni palackokként tapadt egymásra. Csaba keze mohón kúszott a blúza alá.

— Az ajtó… — bontakozott ki lihegve, és kulcsra zárta. Csókolózva, a ruhákat fejtegetve egymásról tántorogtak az ágyig, mely nagyot reccsent, amint belezuhantak.

— Oá.. oá.. oáááá… — jött a hideg zuhany. Csaba elengedte feleségét, s hátradőlt az ágyon, majd fejét a kezébe temette. Enikő is kábán tápászkodott fel. Már karjában ringatta a kislányt, amikor a férfi is felállt, s odanyújtotta a kezét.

— Add ide, átveszem… Meg kell pihenned neked is. Mert…

— Kapjál be valamit, majd odaadom… Neked is nehéz napod volt… S holnap…

Pelenkázáskor derült ki, Ünigének hasmenése van. Görcse lehetett előtte.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.