P. Tóth Irén : Határozatlanság

Tudor Arghezi (Bukarest, 1880. május 21. – Bukarest, 1967. július 14.) román költő, prózaíró, műfordító, publicista. Eredeti neve Ion N. Theodorescu volt, írói álnevét, ahogy saját maga elmondta, az Arges folyó ókori nevéből vette. Más kritikusok szerint két híres eretnek, Arius és Géza(?), nevének egyesítéséből ered.

forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Tudor_Arghezi

 

 

(Grétinek)

 

Egyszer majd időm, és álmaim gyilkosa leszek.

Sötétben foltozgatom létem kopott palástját.

De tudni fogom mindig, azok a hideg egek

hozzám engedik egy csillag vágyott villanását.

 

Engedjem, hogy az ég egész kincsével betöltse?

Úri öltözékben, szakadt halotti lepelben,

könyököm csillagokkal, testem arannyal fedve,

tűzdelve villámokkal ne harcoljak? ne győzzek?

 

 

Csukott szemmel tapossam idő sarát. Vezesse

palástom a részeg, vigyorgó semmirekellőket.

Mint pillangó, mely tűri, hernyóját porba vesse,

magamban tűrjem terhét e kettős életemnek?

 

Holnap egy fáradt ember, szeplőtelen kezével

az emlékezések sírját nyitja meg előttem,

hogy Napba törjön, halálom kenyérre cserélne,

és születő testvéreim közt osztana széjjel.

 

Az idő múlása megsebez menet közben,

mankómat megalázza, virágaim ledönti,

és mint egy rozsdás lakat, úgy lóg kopott szívem

a fény kapuja előtt, mert elvesztek kulcsai.

 

Mért nem bírom nem tudni, és nem hallani meg sem

az idő csörtetését, amint egyre csak siet?

Nyílj ki hát, lelkem, hét fuvolalyukon keresztül,

az időt a dal, az élet, a halál fojtsa meg.

 

Nehotărâre (Román)

 

Îmi voi ucide timpul si visurile, deci.

Cârpi-voi pe-ntuneric mantaua vieții mele.

Drept mulțumire ști-voi că cerurile reci

Vor strecura prin găuri lumina unei stele.

 

Să las s-o umple cerul cu vastul lui tezaur?

Înveșmântat domnește, să trec cu giulgiul rupt;

Pe coate cu luceferi, spoit pe piept cu aur

Și tatuat cu fulger, să nu-nving? să nu lupt?

 

Să bat noroiul vremii, cu ochii-nchisi. Hlamida

Să-mi scoată-n drum nerozii, rânjitț, din cârciumi beți.

Ca fluturii, ce rabdă să-i poarte-n praf omida,

Să rabd și eu în mine, povara, doua vietț?

 

Un om, trudit și-acela, îmi va deschide mâine

Mormântul pomenirii cu mâna-i preacurată,

Ca să mă frângă-n soare, schimbat prin moarte-n pâine,

Și fraților din urmă, șoptind să mă împartă.

 

Dar ziua care trece și mă rănește-n treacăt,

Îmi umilește cârja și-mi încovoaie crinii,

Și inima urmează s-atârne ca un lacăt

Cu cheile pierdute, la porțile luminii.

 

De ce nu pot să nu știu, de ce nu pot să n-aud

în ce stă rostul zilei și prețul de a ți-o trece?

Deschide-mi-te, suflet, prin șapte ochi de flaut,

Și cântecul și viața și moartea să le-nece.

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.