Úgy tartja a mondás, legjobb kerítő a véletlen. Tapasztalatok hosszú sora bizonyíthatja a megállapítást, aminek én is elismerője lettem. Igaz, hogy segíteni kell egyben-másban a véletlennek, hiszen ahhoz, hogy találkozhassunk valakivel, bárkivel, hogy történjen velünk valami, ki kell mozdulnunk otthonunkból.
Hosszú, szép őszben részesültünk a rekkenő nyári hőség után. Végre előbújhattunk lesötétített, klimatizált lakásunkból, és szép hosszú sétákkal, kárpótoltuk magunkat, s hőségtől megviselt idegeinket. Már pénteken felültünk a vonatra, és meg sem álltunk Bécsig. A szállást előre lefoglaltuk, pihentető alvás után gyalog indultunk felfedezni mindazt, amiről csak hallottunk eddig. Korábban legfeljebb vásárolni ugrottunk ki nagyobb leárazások idején, de most csak sétálni, és gyönyörködni akartunk.
Az időjárás is igyekezett a kedvünkbe járni, a reggeli hűvös után nagyon kellemes, mondhatni langyos idő dédelgetett bennünket. Meleg kardigánjainkat a hátizsák mélyére rejtettük, s csak laza öltözékben róttuk köreinket.
Úgy döntöttünk, ma felfedezzük magunknak a kastélyt Schönbrunnban. Mindenki elragadtatva emlegeti, aki hosszabb időt töltött Bécsben. Ferenc József császár egykori palotája, a Holfburg tizennyolc elkülönült épületegyüttese. Véglegesen 1913-ra készült el. Hatalmas parkja, melyben a tujákat vonalzóval egyengetik, oly vonzó, oly különleges, miként az állatkert, melyet sajnos már nem volt módunk alaposan megtekinteni. Azt majd egy másik alkalommal. Hátha akkor ismét meglep minket az idő, ez a nagy kerítő, egy másik találkozással. Miként most is történt.
Hogy rajtunk kívül más is döntött Bécs mellett, természetes volt a számunkra, sőt az is, hogy idegenben a magyarok és más is elengedik a hangjukat, mivel azt hiszik, itt nyugodtan beszélhetnek, úgysem érti őket senki.
Már a vonaton felfigyeltem három hölgyre, akik mondták a magukét, de ez csak amolyan családi csevely volt, amely elsurran az ember füle mellett. Az is véletlen, hogy amikor ismét felbukkantak, egyáltalán rájuk ismertem, elvégre az öltözékük is megváltozott, túl azon, hogy túlságosan meg sem néztem őket tegnap. Ami igazán megfogott az, hogy egyiküknek roppant kellemes a beszédhangja, s véletlenül a beszélgetésből kivettem, hogy az illető orvos.
Amikor a kastélyban sétáltunk, nem tűntek fel nekem, csak dél körül, amikor leültünk egy padra. Akkor vettem észre, hogy itt van ismét az én kellemes hangú útitársam. Látszott, és a beszélgetésből is kiderült, hogy anya és két leánya jöttek ki víkendezni, most itt a padon bontogatták az ennivalójukat. Egyértelmű, hogy táskából akartak ebédelni.
Miután mi sem szándékoztunk időt tölteni rendeléssel egy vendéglőben, de már mi is megéheztünk, ebédelni akartunk. Láttam korábban egy helyet, ahol asztal is járt egy pihenőhöz, s azon az asztalon szándékoztam leteríteni a szalvétámat. Hívtam tehát a barátnőmet, hogy keressük meg azt a helyet. Így történt, hogy a három másik magyar meghallva szándékunkat, hozzánk csatlakozott.
Együtt mentünk tehát tovább, s amikor elhelyezkedtünk — ahogy illik —, bemutatkoztunk egymásnak. A kellemes hangú hölgy neve ismerősen csengett.
— Megismételnéd a neved? — kérdeztem. Megtette. Akkor már tudtam, hogy a véletlen olyan valakit sodort az utamba, akinek nem mondhatom el, honnan ismerem, de, hogy sokat tudok róla, az biztos.
Együtt mentünk az állomásra, és együtt ültünk a vonaton is, mégsem árultam el honnan ismerős a neve, azt mondtam, jellegzetes név, hihetően valamelyik kórház ajtaján láttam kiírva. Óvatos megközelítésben a kórház neve is kiderült, melyről meggyőződhettem, hogy nem tévedtem, aki utamba került, róla nagyon sokat hallottam már.
Aztán az útközben elejtett szavak is meggyőztek, nem lehet tévedés.
Már túl sokat rejtélyeskedtem ahhoz, hogy elmondjam, miként ismerem ezt a nőt, akiről mellesleg ezután igazán sok mindent meg akarok tudni.
Írásomat már az elején a véletlennel kezdtem, el kell hát mondanom, hogy tavaly ősszel már rendezett nekem a sors egy apró véletlent. Akkor is szép idő volt, és barátaimmal a Vörösmarty téren nézelődtünk a könyvsátrak között, amikor megszólítottak mellettem valakit.
— Arady főorvos úr, de régen láttam! Őszintén örülök, hogy ilyen jó színben van.
— Köszönöm, Márta nővér. Amikor legutóbb találkoztunk, nem a könyvek között matattam.
— Nem bizony, de látom, teljesen rendbe tetszett jönni! További jó egészséget kívánok.
— Üdvözlöm, drága Márta.
Amint odébb lépett Márta nővér, én is üdvözöltem a főorvost. Zavarba jött.
— Elnézést, nem emlékszem.
— Nem is emlékezhetsz, mert legalább ötven éve nem találkoztunk, de, ha megmondom a nevem, minden a helyére kerül.
Csaknem zavarba jöttem. Nem azért, mintha nem emlékezett volna rám, mert természetesen emlékezett, miután megmondtam a nevem, inkább enyhén elutasítónak éreztem. Nem nagyon, csak kicsit. Vagy talán inkább rideg volt, s olyan általános, hogy be is fejeztem vele a társalgást. Közben a felesége is szólította valahonnan, elnézést kért, és elment.
Úgy álltam ott, mint a szélütött. Elvégre én semmit nem akartam tőle, csak örülni vele, hogy találkoztunk. Valamikor életünk elején közös társaságba jártunk, jókat beszélgettünk, táncoltunk is, jó volt együtt. Ezt akartam egy kicsit ekkor is, aztán elköszönni szépen.
* * *
Eltelt néhány hét, és már el is felejtettem az eseményt, amikor unokámmal a Vörösmarty téren sétálva kiültünk egy pohárnyi üdítőt elkortyolni a teraszra. Az unokám gyönyörű volt és csodásan sminkelt, én elegáns, s amíg megkaptuk az italunkat, a Nap felé fordítottam az arcom, és élveztem azt a finom simogatást, amit csak az őszi Nap tud felénk küldeni, amikor a nevemet hallottam: Eszter!
Odanéztem és Arady Artúr állt előttem.
— Mit keresel te itt, Turi? Legutóbb jól elhajtottál.
— Ne haragudj, azóta is szégyellem magam. Azon törtem a fejem, hogy lelhetnék rád?
— Mondjuk telefonkönyv, netán tudakozó segítségével. Kislányom, bemutatom neked az urat. Arady Artúr a neve. Én ugyan csak annyit tudtam róla, eddig, hogy Turi. Ez még az őskorban volt. Turinak hívtuk, és én olyan fiatal voltam, mint te most. Úgy emlékszem, akkor jóval fiatalabbnak tűnt, több volt a haja, és kevesebb a ránca, sőt, akkor még azt mondta, amit gondolt.
— Én is azt mondom, és mindig leszúrtok — közölte az unokám.
— Mert te csak önmagadra gondolsz, és nem vagy hajlandó tudomásul venni, hogy az emberiség nem kizárólag terád rendezkedett be. Ő nem önző volt, csak fiatal.
— Úgy látom, a lánygyermek nálad tanulta köszörülni a nyelvét, Eszter.
— Sajnos ez már inkább genetika. Hozd ide a kávédat, s ha közénk ülsz, módodban lesz elnyöszörögni a bocsánatkérésedet is.
— Tévedtem, Eszter. A nyelved élesebb lett, és nem éltesebb.
— Az én korom nem beszédtéma. Majd ha a labor eredményeimet mutatom meg neked, szó eshet a koromról is. Addig tabu, Turi.
— És azokat mikor lesz módom látni?
— Nem lesz módod. Nem hívlak meg magamhoz vendégségbe, ezzel szemben nem is járok senkihez, hozzád sem fogok.
— Miért lettél ilyen tüskés? Olyan kedves, vidám és kellemes teremtés voltál egykor.
— Amit az imént említettél, az a múlt. Azóta szereztem néhány tapasztalatot, mint veled is a múltkor, úgy óvom magam a sérülésektől, hogy beszüntetem az érintkezést az emberekkel.
— Engedd meg, hogy bocsánatot kérjek mind a magam, mind a többi mocskos, modortalan, pimasz fráter nevében.
— Jó. Most az egyszer megbocsátok… de személyes érintkezés nincs. Kapsz egy telefonszámot, s ha szót akarsz velem váltani, felhívhatsz. Nem mondom meg hol élek, hogyan élek, még azt sem, hogy miért.
Szépen elköszöntünk, és elindultunk a metró irányába.
* * *
Turi a továbbiakban rendszeresen hívott minden reggel kilenckor, és természetesen elbeszélgettünk az életünkről. Szombaton és vasárnap soha nem jelentkezett. Nem kérdeztem miért, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis elmondja a bánatát. Egyébként én nem hívtam soha, és nem is akartam tudni a számát.
Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, olyan házasságban él, amely minden csak nem házasság. Semmi közük egymáshoz, de a nej folyamatosan kellemetlenkedik, megjegyzéseket tesz rá, és gyűlölködik. Ő hasonlóan érez, de inkább hallgat. Hogy miért nem válnak el?
A pénz miatt. Az tartja együtt őket. Mert ő azért nagyon sokat dolgozott, és tett be a bankba, a nő viszont átirányította ismeretlen számlára banki gyűjtésüket. Egyébként túl a nyolcvanon, mihez kezdjen egyedül? Szamár. Szamár. Most talán nincs egyedül? Semmi mondanivalójuk nincs egymás számára, semmi jó érzés nem él már bennük egymás iránt. Abban sem bízik, ha baja lenne, kapna-e tőle egy pohár vizet. És ott élnek, nyomorodnak meg egymás mellett. Hallatlan!
* * *
Meg akarom ismerni azt a nőt! Kivallatni a gondolatait, megtudni, miért aljas. Miért nem felezi meg a szerzeményüket, és megy el a fenébe? Hiszen fiatal. Fiatalabb tizenöt évvel a férjénél. Még találhatna magának valakit, akivel boldogan élhetne a továbbiakban. Turinak valóban nincs sok esélye, nem azért, mintha nem szenvedne számtalan nő a magánytól, de aki már temetett szívéhez közel állót, nem ragaszkodik annak a megismétléséhez.
A mai idős nők már nem alkalmazkodnak egy új ember raplijához, ha nem muszáj. Akinek nem kötelező, még akkor sem teszi, ha nagyon össze kell húznia magát egy közepes nyugdíj mellett. Eljöhet néha egy ebédre, uzsonnára egy egészségesnek látszó úr, ha úgy döntenek, még a kórházba is bemegy meglátogatni, de össze nem költözik.
Még nem tudom, hogyan jutok közel ehhez az ismeretlen asszonyhoz, de sikerülni kell. Valakihez ő is tartozik, valakinek ő is bizalmasa, barátja, barátnője! Meggyőződésem, sikerülni fog!
A véletlen tehát nagy kerítő, de ő maga is segítségre szorul.
Hát nem itt ülök a szép hangú asszonnyal szemben, aki Arady Artúr felesége? Turi nevét ugyan ki sem ejthetem, de miért is tenném, amikor itt rajtam kívül senki sem gondol rá.
Hamarosan Pestre érünk, s nekem addig be kell férkőznöm ezek közül valakinek a bizalmába, de ha lehetséges mindegyikük bizalmába.
Boróka! Mi az ördögért morzsolgatom itt ezt a gyönyörű nevet már jó ideje? Szinte éneklem magamban. Boróka, a nagy Bori lánya. Az unokahúgom. Ő az én mindig mosolygó, kellemes, szellemes, finom, jó lelkű unokahúgom, akinél különb, jobb minőségű emberrel még soha nem találkoztam. Igen, ő ilyen. De mi köze ennek, a Turi felségéhez? Boróka. Boróka. Hát persze! Boróka ugyanott dolgozik, ahol a szép hangú asszony. Ő lesz a segítőm! Ma még semmit nem teszek, de megoldom a dolgot hamarosan. Most csak udvariasan elköszönünk, úgy, ahogyan azok szoktak, akik tudják, hogy nem ismétlődik meg a találkozás.
* * *
— Szervusz, édes Borókám! Nem zavarlak? Nem, a világért sem, nem tartalak fel, csak szeretnélek valamikor látni. Amikor neked a legjobban megfelel. Hogy hol? Pesten vagyok, kérlek, jelezd, hogy mikor találkozhatnánk, és főleg hol? Ha lehetséges, lakáson kívül. Jó, drágám! Várom a hívásod.
folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.17. @ 12:41 :: Kertész Éva
