Győri Irén : Hajszál híján III. befejező rész

A titokra fény derül *

 

 

Négy kemény hét után az első lépéseket tette meg Anna. Nagyon gyönge volt, sovány, és szomorú! Nyugtatókat kapott, de így is el–elsírta magát. Azt megmondták neki, hogy kisfiút szült. Még nem tudott beszélni róla. Még magába dédelgette fájdalmát. Még nem engedte el kicsi fiát. Még egyszerre gyászolt és vádolt, de csak belül a lelkében.

      Az osztályos orvos aggódott érte. Próbálta felvidítani, eddig még nem mondták meg, hogy kérdéses, lehet–e még gyereke. Ilonka látogatta, egyszer az édesapja is, de látta, a szinte élettelen lányát, és hangosan zokogott az ágya mellett. Utána pedig mondott neki egy kedves szép mesét, azt, amit kicsi korában olyan szívesen hallgatott.

      — Tudod Ilonkám, érdekes, amire emlékszem az egy csillagocska, amelyik éjszaka lejön a földre harmatot szedni. Fönt az égben csillagok születnek belőle.

      — Erre a mesére emlékeztél? De hiszen ezt a mesét az ágyadnál apuka mesélte, amikor itt volt nálad, te még aludtál! László doktor megengedte, hogy telefonon elmondjam neki, hogy felébredtél. Tudod neki mindég te voltál a kedvence. Ő is itt lesz nemsokára. Azt mondta, van szabadsága, most te vagy a fontos.

      — Apu nekem itt mesélt?

      — Igen! És te emlékeztél. Gyerekkorodban is ezt a mesét szeretted azt mondta apuka.

      — Tényleg. Nagyon szerettem a Harmatcseppes csillagocskát: azt hiszem én meg neked meséltem, te is szeretted!

      Sokat kellett pihennie. Amikor ébren volt Anna, azon gondolkodott, hogy nem megy vissza a faluba. Anyja nem látogatta meg. Azt mondták, beteg. Írt neki pár sort, Ilonka vitte el. Erre küldött Annának egy csomagot. Még jó, hogy Ilonka megnézte, és megbeszélte az orvossal. Nem adták oda Annának. Fel kell rá készíteni.

      — Nem tudok napirendre térni fölötte, sírta el magát Ilonka. Nem lehet igaz!

      — Nézze kedves Ilonka, ezt az édesanyjának kellett volna elmondani, vagy az édesapjának. Kicsit felerősítjük a nővérét, beszélje meg az édesapjával, én segítek, Annát felkészítjük erre a fejleményre. De hát miért hallgatott az anyja ennyi ideig.

        Igazán nem tudom! Talán-talán csak önzésből! Talán azért — mondta Ilonka mérgesen —, mert Anna jó és dolgos lány volt. Azt csinált vele, amit akart! Most nagyon mérges vagyok az anyámra, és remélem nem örököltem a természetét.

 

* * * *

 

      Váradi Máté bekopogott az orvosi szoba ajtaján. László doktor udvariasan és kedvesen fogadta, hosszan beszélgettek. Ilonka egyből Annához ment, és segített neki, kisétáltak a folyosóra. Akkor nyílt László doktor ajtaja, kiszólt a doktor, hogy menjenek be hozzá. Anna még odasúgta húgának:

      — Azt hiszem, hazaengednek, de Ilonkám, én nem akarok visszamenni, nekem máshol kell élnem. Beszélgettem László doktorral, azt mondja, tanuljak, akár úgy is, hogy eltartom magam. Nagyon ezen töröm a fejem, hogy maradok a klinikán. Előbb segédnővérként, és estin meg elvégzem az iskolát. Érettségim ugyan nincs, de azt is meg lehet szerezni estin. Alig múltam huszonnégy éves. Harminc éves koromra minden a kezemben lehet, még akkor se leszek öreg.

      — Úgy látom, jól gondolod, én se maradok falun. Nekem könnyebb lesz, mert én most érettségiztem. Még anyuval kell megvívni a csatámat, tudod, nem könnyű eset.

      Odaértek az orvosi szoba elé, bementek. Anna bent apja nyakába borult, és elsírta magát.

      — Látja, apuka, milyen szerencsétlen vagyok!

      — Helyrejössz kislányom, egyszer minden jóra fordul! Itt akartam beszélgetni veled, a doktor jelenlétében. Adósod vagyok egy történettel, azt tudod, hogy amikor te letté, éppen harcok folytak az országban. — Nagyot sóhajtva megállt a beszédben, majd amikor kezdett kínossá válni a csönd, lassan folytatta. — Mi a feleségemmel nagyon akartunk gyereket, de négy év alatt nem sikerült neki teherbe esni. Közrejátszott a háború is. Kétségbeesésében örökbe akart fogadni egy kicsi gyereket. Téged a budai bombázások alatt talált, éppen hozzám igyekezett, amikor légiriadó volt, egy romos házban talált menedéket, mert nem ért el a légópincéig. Ott feküdt egy fiatal nő, a testével védett téged. Még annyit tudott a sebesült mondani, hogy „Anna a neve, és mondják meg neki, nagyon szerettem”. Ott vérzett el a szerencsétlen, hatalmas sebbel a hátán. A feleségem próbált segíteni, de nem tudott sokat tenni, csak annyit, hogy magához vett, akkor lehettél öt hónapos. Behozott a kórházba, az orvosok és a nővérek segítettek, nem adtunk le, mint talált árvát, felneveltünk. Akkor segítettek az orvosok. Így a nevünkre anyakönyveztek. Közben, amikor te hat éves lettél, amibe már nem bíztunk, bekövetkezett. Terhes maradt Ilonkával. Még ez se lett volna olyan nagy baj, de téged nagyon szeretett Ilonka, és ez tette őt beteggé és féltékennyé. Minél jobban kijöttetek egymással, ő annál jobban gyűlölt érte. Azt mondta; „Máté! Én nem tehetek róla, csak Ilonka az én vérem, ebben a szegény világban az enyémnek jut kevesebb.” Próbáltam, de nem tudtam meggyőzni, ritkán is jövök egy-egy napra. Amúgy is nagyon megváltozott. Nem ilyen volt régen!

      Hosszú ideig csak szipogás hallatszott. László doktor szakította meg a csendet.

      — Tudom, magának most nagyon rossz ez, Anna, de erősnek kell lennie, meg kellett tudnia az igazságot. Így sokkal könnyebb rendbe tenni az életét.

      Anna szipogva hirtelen kitört.

      — De így egyszerre elveszteni mindent, gyereket, testvért, apát! Anyát nem mondok, mert éreztem én, csak nem tudtam megfogalmazni, már tudom! Akkor, ott lettem árva, az ostrom idején, csak későn kaptam róla hírt. Miért nem mondták meg előbb! Miért?

      — Én ezután is a testvéremnek tekintelek — szólalt meg Ilonka.

      — De hát a családon belüli státusza nem változott, mert törvényes gyerekként nevelték — szólt a doktor. —Az édesanyjától ami megmaradt, az ebben a kis csomagban van. A nevelőanyja küldte be. Ilonkával ketten kibontottuk, és nem tagadom, részem van ebben az összeesküvésben. Az állapotára való tekintettel, közösen döntöttünk úgy, hogy itt értesüljön róla. Apukája is vállalta, hogy bejön, és elmond mindent.

      — Kislányom, én mindig nagyon szerettelek, és még vigyáznom sem kellett, mert én így éreztem természetesnek. Nekem ezután is a lányom maradsz, mint ahogy eddig voltál. Sok mindenről most szereztem tudomást, erről nekem senki nem beszélt. Ti nők! Ha el akartok valamit titkolni, azt véletlenül tudja meg az ember. Te sem panaszkodtál soha! Előttem olyan békésnek tűnt minden. Már tudom, én voltam a vak, nem láttam, csak néztem! Nyisd ki a csomagot, Anna! Ezek voltak édesanyádnál.

      Anna tétován bontotta ki a csomagot. Volt benne egy fénykép, egy nyaklánc, medállal. Kinyitotta: talán ő lehetett? A másik oldalon, talán az édesapja? Volt egy gyűrű is, véset volt benne. A fényképen egy katonatiszt, egy nagyon fiatal csecsemő, és egy nagyon szép arcú, barna hölgy társaságában. A beállítás a régi családi fotókra emlékeztet. A férfi szép magas, a sapkája egy kisasztalon, a hölgy vastag hajfonata koszorúban körül a fején. Anna sóhajtott.

      — A karvastagságú barna hajfonat… erre emlékeztem… álmaimban sokszor előjött! Az édesanyám hajára emlékeztem! Istenem!

      Kis ideig csak nézett maga elé, aztán felnézett rájuk.

      — Úgy döntöttem, anyura nem haragszom, de nem kell egymást elviselnünk. Én itt maradok, ha kiengednek a kórházból, itt fogok dolgozni, és tanulok, munka mellett. Igyekezni fogok, boldogulni akarok! A válókeresetet majd Kálmán beadja, itt nem fog háborgatni. A húgom és az apukám megmaradtak nekem. Titokban, meg valahol belül éreztem, hogy nem vagyok vérszerinti gyerek. Ezt már azt hiszem, ki fogom bírni. Csak hírtelen elég volt nekem egyszerre ez a sok tragédia. László doktor, nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradt velem.

      — Ez nekem kötelesség is, nem csak a beteg testével kell törődni, hanem a lelkével is. Magáért nem esett nehezemre.

      Ilonka huncut szeme megvillant, ránézett nővérére, majd finoman elmosolyodott.

 

* * * *

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!