Kimenő

Azaz, butaságom története

 

 

Az én karácsonyi szünidőm és öcsémnek — kérelem miatt halasztott — második behívója előtt minden pesti rokonhoz elmentünk látogatóba.    

     Kedvesen hívtak, nem csak hét végére, hanem az ünnepekre is, ha a tél miatt nem utaznék haza. Ám, ha bármi jött volna is közbe — hacsak a katonaság nem —, a karácsonyt mi csakis családi körben tudtuk elképzelni. Szüleink leveleiből is azt olvashattam ki, hogy nagyon várnak haza minket.

      Minden rokon egyetértett velünk és kis aprópénzt dugott a zsebembe. Az intézetben vettem csak észre, hogy ott lapul egy-egy húszas, ötvenes. Útiköltségre és főleg taxira adták, mert tudták, hogy arra alig merek költeni és féltettek a villamosközlekedéstől.

      A járművek lépcsőit és kapaszkodóit, akárcsak a lépcsőházakét, valóban nem hozzánk, a nehezen járókhoz tervezték.

      Ha tőlünk kérdeznék, lennének ötleteink! Egyszerűen, egy foknyival kellene csak tovább tartania a korlátnak, mint a lépcső, hogy abba jól bele lehessen fogódzni, mert nem csak finom érintésre kell az nekünk!

      Fokozottan lenne szükséges ez a járműveken.

      Az ajtók külső szélén egy függőleges rúd, mondhatom, elég fantáziaszegény tervezésre vall. Fiatal és teljesen ép emberek íróasztalnál kitalált tervei alapján készíthették így. A vállaim és csuklóim, sőt a gerincem is kicsavarodott egy-egy felszállásnál.

 

A rokonoknál rendszerint nem érzékeltük az idő múlását.

      Egyszer későig maradtunk, aztán elnéztünk még egy megállót is, minden ellenünk esküdött.

      Már a hosszú Lövőház utca elején tudtuk, hogy megközelítőleg huszonöt percet fogunk késni az intézeti kimenőről.

      — Hívok taxit — javasolta Árpi.

      — Á, amíg leintesz egyet, annyi idő alatt be is érünk. Úgysem késtem még eddig egy percet sem! — mondtam én, de tudtam, öt perc késésért egy kimenő elvonása jár, tehát öt kimenőm ugrik. A leszúrás már csak ráadás lesz.

      Tudatában a szigor túlzásainak, dacosan gondoltam, büntessenek, ha az fontosabb az igazságnál.

      Ahogy a szokottnál is jobban igyekeztünk, egyre közelebbről hallottunk ismerős nevetgélést. Színházban volt tőlünk, és hazafelé igyekezett egy kis csoport, akiket sikerült utolérnünk. Ők egyáltalán nem siettek.

      — Hűha Pápay, kértél külön kimenőt, hogy ilyen sokára értek be? — csodálkoztak.

      — Dehogy kértem! — sóhajtottam.

      — A Malvin megesz! — ijedezett az egyik.

      — Dehogy eszi, ha az öccse vele van, tőle elolvad — mondta a másik nevetve.

      A csoporttal együtt mentünk tovább, szépen be a portára. Árpitól az ajtóban búcsúztam:

      — Ne aggódj, kibírom! — vigasztaltam.

      Malvin, a szigorú portás fontoskodva írta be jelentését. Rám se nézett.

      Másnap első dolgom volt szabályosan „raportra” jelentkezni az igazgatóiban. Kis ideig várnom kellett, aztán Domi néni beszólított.

      — Mi a baj, gyerekem? — nézett várakozóan, szeretettel rám.

      Teketória nélkül vágtam ki:

      — Huszonöt percet késtem az este.

      Erre úgy kapta fel a fejét, mintha rákiáltottam volna.

      — Mennyíííít?

      Megismételtem.

      Ő felugrott, kiszólt a portára:

      — Hozza be valaki a portásfüzetet! — és amíg visszaült, hangosan tűnődött:

      — Nem értem. Ezt már jelenteni kellett volna… miért nem tudok én erről? — hozzám fordult: – Tudod te, hogy ki az, aki itt ennyit merészelt késni? Akit különben is, legszívesebben azonnal úgy zavarnék el, hogy… Te meg kivel voltál?

      — É-én… az öcsémmel, a nagybátyáméknál. Rossz helyen szálltunk le…, többet kellett gyalogolni is és…— kezdtem volna a szerencsétlenkedő magyarázatomat.

      — Mit szólt ehhez a Malvin? — vágott a szavamba.

      — Semmit — ezt már nyögtem.

      — Ez hihetetlen. Nincs is beírva semmi! Mi történt?

      — Háát…, talán azt hitte, hogy én is színházban voltam.

      Felnézett:

      — Te. Csak nem velük egyszerre érkeztél? — a szemében valami csillant.

      — De, igen — rebegtem élhetetlenül pislogva.

      — Ó, te! Tee… Na, sipirc, kifelé!! — a nevetését alig bírta leplezni, felállt és kinyitotta előttem az ajtót. Szinte kidobott.     

A portásfüzetben csak az a bejegyzés állt, hogy „9-en színházban 23-ig”. Nem szerepeltek nevek és Malvin nem számolt meg bennünket!… 

 

 

31látogató,2mai

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

21 Komment

Hagyj üzenetet