Ha az étkezőasztal emlékezni tudna, biztosan a gazdag terítékeket; gyöngyöző húslevessel gőzölgő, aranyló húsokkal, finom tésztákkal, süteményekkel megrakott tálakat idézné fel, aztán meg a leszedett fehér abrosz utáni csipketerítőt, a rá kiterített napilap zizegését, és a gyümölcsös tál felett köröző, betévedt bogár zümmögését — a délutáni lusta csendben. Az asztal emlékezete úgyis fakul már, mert jó ideje nem roskadozik az étkektől, a fehér, monogramos damaszt is rég a szekrényben lapul, illatos ebédekről, dús vacsorákról álmodva.
Újabban egyedül Károly ült gyakran az egyszerű reggelik vagy ebédek után leszedett, terítő nélküli asztalnál. Tartásában a kényszerű tétlenkedés minden keserűségével olvasott, vagy görnyedten, ceruzával a kezében egy vékony füzet fölé hajolt, fel-felemelve tekintetét. A közeli ablakon nézelődött, a nagy asztal jobb oldaláról jó kilátással a villamosítással fiatalított, öreg malomra, a mellette őrt álló — ifjú gőzmalom korából itt felejtett, rég kialudt, hatalmas szivarra emlékeztető — gyárkéményre, ami talán, hogy bizonygassa hasznosságát, lakóhelyet biztosított a vándormadaraknak.
Károly emlékében felmerült a két idősödő, megfáradt szülője, ahogy a malomkéményen fészkelő gólyákra figyeltek ráérősen, fészekigazgatásukban, fiókanevelésükben gyönyörködve. Egymással szemben volt megszokott helyük az étkezések alatt, de amikor papa észrevette, hogy mama többet tekintget ki az ablakon, mint a tányérjára, akkor mindenáron helyet akart cserélni. Végül megegyeztek, hogy mindkettőjüknek az asztal jobb oldalára, egymás mellé készítsen terítéket a mama. Így kikelésüktől, etetésükön, ugráló szárnypróbálgatásukon át, első ügyetlen kelepelésüket megmosolyogva, egészen a kirepülésükig együtt kísérhették figyelemmel a fiókák növekedését. Milyen jó szórakozásnak bizonyult ez a két fáradt öreg napjaiban.
Az ősszel együtt útra kelt kis csapatból minden tavasszal csak egy gólyapárnak adott helyet a fészek. Azt sohasem lehetett tudni, hogy a szülők vagy a fiatalabbak érkeztek-e hamarább. Mindig az az elsőnek leszálló madár foglalta el a fészket, amelyik már érett volt a tojásrakásra, hangos kelepeléssel adta tudtára mindenkinek, akit illet, hogy a lakás birtokba vétele megtörtént. Csak a kiválasztott párját engedte maga mellé, és azonnal tatarozni kezdték az őszi-téli viharoktól megcincált nyári otthont, hozzáláttak a családalapításhoz. A később érkező, pedig velük eddig egy családba tartozó, vagy akár előző évi saját fészekaljukból való fiatalokat éktelen vijjogó közelharcokkal kergették el. Hatalmas szárnyait széttárva, szinte betakarva a fészket borult rá az egyik gólya, míg párja a levegőben körözve próbálta elriasztani az értetlenkedve rájuk törő, makacs fészekkövetelőket. Vészvijjogásukkal, erőteljes összecsapásokkal védték otthonukat, csattogtak a szárnyak, repültek a tollak, csőrükkel vívtak élet-halál küzdelmet. Mire a nemkívánatos vendég végre odébbállt, a fészek igencsak viharvert állapotban újra javításra szorult, de a tojásrakás idejére védelmet és biztonságot adó lakhellyé kellett válnia. Szorgos anyaghordás és igazgatás után nyugalom szállt a kémény környékére, csak néha tűnt fel egy-egy, délről elkésve visszaérő társuk a magasban körözve, mire a ki tudja hol békázó gólya azonnal a tojásokon ülő párja mellett teremett, és ketten a fészekre simulva, egyetértő zajos kelepeléssel jelezték: a hely foglalt, idegenek kíméljék a fiókaáldás előtt álló családot.
— Úgy látom, már nem a költésben váltják egymást, hanem etetnek… — jegyezte meg egy reggel mama, és attól kezdve még jobban figyeltek minden rezdülésre az asztal mellől.
Egy ideig nem látszott más, minthogy az ülő, vagy időnkint a fészek szélén őrt álló, néha szárnyával árnyékot adó madár mellé óvatosan leereszkedő párjával, fejüket hátracsapva, barátságos kelepeléssel köszöntötték egymást a szülők, aztán az eddig otthont védő szállt el, míg a hazatérő szorgosan hajlongott fiókái felett. Egyszer csak imbolygó kis fejek jelentek meg az ágbogak takarásából kandikálva, aztán rohamosan élénkebbé vált a mocorgás. A szülők egyre sűrűbben és egyre nagyobb beggyel érkeztek, amiből szinte belerázták csemetéik követelő csőrébe a finom falatokat. A forró nyár beköszöntésével már szárnyaikat emelgették a kicsik.
A hazaérkező nagymadár az ablakból is felismerhetően kígyót, békát dugott le a nagyranőtt utódai torkán. Már nem fértek el a fészken, éjszakára előbb az egyik, majd mindkét szülő az út túloldalán magasodó Vár tetejének sarkán keresett szállást magának. Aztán megkezdődött a tánc. A szülők emelkedő röptető bemutatókkal oktatták a náluk alig kisebb testű fiatalokat, azok meg buzgón fel-felugrálva próbálták megfogni a levegőt.
Egyre többször hagyták őket magukra, vagy a közelből kísérték aggódó figyelemmel az ügyeskedő produkciókat. Mire nem győzték volna a táplálásukat, az új generáció magától is fel-fellibbent, egyre magasabbra, aztán a hosszantartó edző röptetések és gyengéd kis noszogatás után — huss! A malom tetőgerincét célozták meg, előbb le-lecsúsztak, aztán némi botladozás árán, mégis sikerült ügyesen megállniuk a kúpcserépen. A Váron landolást már a diadalittas és egyre magasabban körözés követte. A szülőpár mindig távolabbi magaslatról csalogatta csemetéit és a sikeres leszállást dicsérő kelepeléssel ismerték el, még egy-egy húsos siklófalattal is jutalmazták utódaikat, mintha ez is arról szólt volna, hogy ha velünk jöttök, magatok is megtaláljátok a betevőt. A sok fiatal — még kissé élénkebben piros — csőr csattogása visszhangzott a környéken.
Ahogy a nyár beérett, egy megerősödött, ifjú gólyanemzedékkel büszkélkedve készülődött a hosszú útra a két öreg gólya, és egy megviselt, de családjából legalább egy költőpárt visszaváró fészket hagytak maguk mögött.
Mindezt lélegzet-visszafojtott figyelemmel kísérték végig éveken át Károly azóta eltávozott öregjei.
Ezen a jó kilátású helyen üldögélt, vagy az ablaknál állt mostanában kényszerű ráérősségre kényszerítve a fiú, még alig negyven évesen. Idős szüleire, életük értelmére, az elidegenített üzletre gondolt, közben aggódva várta haza a gólyákat.
Aggódva, mert a malom számára feleslegessé vált kémény mégiscsak értékes tégláit valahová be akarták falazni, hát egy szép kora-tavaszi reggelen pöfögő munkagépekkel munkások érkeztek és a hatalmas, henger alakú építményt ledöntötték… Messzire repült és széthullva ért földet a gondosan fűzögetett, építgetett és bélelt gólyafészek is, a Sió partjának bokrai között.
Mi lesz, ha megérkeznek az ég vándorai, hol fognak költeni?
Újra a fodrászüzletre kanyarodtak vissza a gondolatai, ami állt ugyan, de számára romban, mert onnét őt úgyszólván kizárták. A kiszolgáltatottság elleni tehetetlen dühtől ökölbe szorult a keze. Képtelenségnek érezte, hogy hozzá tud szokni ehhez a félnapos semmittevéshez, ami a kollektivizálással járt. Kora ifjúsága óta pontos időbeosztással dolgozott. Borbélyműhelyét apjától vette át, mint egy stafétabotot, ám ez a bot támaszul szolgált, nem is rosszul: a család életét jelentette. Jókor reggeltől, miután a beteg, idős kuncsaftoktól visszaérkezett, késő estig tartotta nyitva; mindig akadt betérő vendég a rendes kuncsaftok megszokott idején kívül is. Pár hónapja jött az „agitáló autó”, gyűlésre hívták össze a község önálló iparosait. Addig senki sem mehetett haza, míg alá nem írta a KTSz-be belépés nyilatkozatát.
Az egyik jólmenő cipészműhely tulajdonosát — mivel felfedezték magasabb, középfokú végzettségét — egyszerűen kiemelték műhelyéből, alkalmazottait meghagyva kollektivizálták, őt pedig az elnöki székbe ültették, minden tiltakozása ellenére, nem túlzottan nagy fix fizetéssel.
A négy borbély közül csak Károlynak volt üzlete a főutcán, komplett berendezéssel. Az üvegcsékkel, tégelyekkel teli, csillogó illatszerszekrény két oldalán egy-egy beépített, nagy, metszett tükörrel a műmárvány munkapult felett, előtte két, állítható fejtámlás forgószékkel, a sarokban vízmelegítős szappanozó- és fejmosóval. Sőt még kis íróasztal is járt a berendezéshez, ahol a napi bevételt könyvelni lehetett. — Milyen fintora a sorsnak, ez is roppantul tetszett a foglalóknak: nem okoz gondot, hol történjen az adminisztráció. Tehát a megyei vezetőség „önként felajánlás” megjegyzéssel kisajátítva ezt a műhelyt is, kinevezte a szövetkezet fodrászrészlegének. Kijelentették: a négy borbély kényelmesen dolgozhat benne két műszakban, ketten reggel hattól kettőig, a váltás attól este tízig. Mivel Károly látszott a legalkalmasabbnak a bizalomra, hát kinevezték a részleg vezetőjének. Ettől kezdve minden második héten félnapokat tartózkodhatott elkobzott üzletében — pontosan úgy, mint a másik három, kézi szerszámaival beköltöző társa —, mint egy alkalmazott.
Széthullott a maga-teremtette, biztos élete, mint az a ledobott gólyafészek. A hirtelen kapott szabadidejét úgy kapta ajándékba, ahogy a vele járó keresetkiesést és nélkülözést. A bevételről pontos kimutatást kellett vezetni és vezettetni, azt könyvelnie a saját kis íróasztalánál, és a kassza negyven százalékát befizetni, leadni. Nem csak a munkaideje csökkent a felére, de a kuncsaftok is szétszóródtak, nem tudták kiszámolni, melyik mestert mikor találják ott…
Miből fog élni eztán a család?
Elmúlt a tél, feljött a föld fagya, rügyek jelentek meg és napról napra gyarapodtak, kinyíltak a fákon. Ezt eddig soha nem kísérhette ekkora figyelemmel… Aztán felhangzott a jól ismert kelepelés is. Az első gólya a malomháztetőn hirdette megérkezését, párja egy ideig a magasban keringve kereste a fészekkel koronázott kéményt. Első éjjel a tetőgerincen álltak féllábon, csőrüket szárnyuk alá dugva pihenték az út fáradalmait, de reggel már felrepültek, és ágakkal érkeztek a tűzfal csúcsára, ami a néhai kéményhez legközelebb magasodott, de a kéményt ekkor se találták sehol, pedig pontosan tudták, ott kell valahol lennie a helynek, ahol otthonukat hagyták.
Károly két napig figyelte, egyre jobban szorongva, ahogy a tető és tűzfal találkozásánál a széles betonszegély csúcsáról egymás után csúsznak le a szorgalmasan hordott ágak. A gólyák álltak, oldalra fordított fejjel, értetlenül nézték az alapnak szánt, engedetlen gallyakat és mégsem akarták feladni. Őket ösztönözte a természet, sürgette az idő, otthont kellett teremteniük…
Ekkor a munkától megfosztott férfi gondolt egy nagyot. A tűzoltó szertárból elkérte a leghosszabb két létrát, egyiket odatámasztotta a malom ereszéhez, felmászott, hogy megmérje a betonperem szélességét. Lenézni az emelet magasából már nem mert, önkéntes tűzoltó létére világéletében tériszonya volt, de valahogy mégis sikerült a méretet levennie. Kiment a hulladékgyűjtő telepre, és keresett egy abroncsot, aminek átmérője elég nagy ahhoz, hogy a szegély csúcsára rá lehessen húzni. Odavitte, és kezdett újra felmászni. Amikor át kellett volna lépnie a tető beton szélére, lenézett és megfordult vele a világ. Szédült, kapaszkodott, azt se tudta, hogyan jutott le az anyaföldre.
Este a vacsoránál nyugtalanul tekintgetett a malom felé, felesége a karjára tette a kezét.
— Miért nem kéred meg Zolit, ketten mégiscsak többre mennétek.
— Meg se értené, mit akarok.
— Dehogynem. Próbáld csak meg.
… És bekopogtatott Zoli keresztkomához, aki a KTSz irodában, frissen vezetőnek kinevezve ugyancsak nehezen találta magát a nem kért helyén. Másnap ő vígan fölmászott, a másik létrát a tetőre fektette, és míg a koma lovagló-ülésben a tető gerincén szerelte az abroncsot, Károly egy kampón át felhúzta neki kötélre kötve a kellékeket: abroncsot, fúrót, kalapácsot, drótot és néhány erős faágat. Elkészült az alapozás. Még egy nagy kérdés válaszra várt. Mit szólnak ehhez a madarak?
Beültek az ebédlőasztalhoz egymás mellé, beszélgettek a gondjaikról és vártak a madárra. A gólya csakhamar meg is érkezett, csőrében hatalmas gallyat hozott, leszállt az ellenkező csúcsfalra és bizalmatlanul nézegette a fura karikát. A két férfi lélegzetet is elfelejtett venni. Összerezzentek, amikor a hatalmas szárnyak szétterültek, libbent az építőmester madár, és vékony piros lábaival óvatosan kitapogatva a helyet, leereszkedett a várakozó alapzatra.
Estére már úgy nézett ki a fal csúcsa, mint Krisztus feje a töviskoronával. Egy mesterien font koszorú övezte, aminek szintén volt valami köze a jövő megváltásához, de ez nem a szenvedés, hanem a gólyapár örömkoszorújává vált.
— Te komám, van egy rettenetesen elhanyagolt, tarackos szőlő a mi völgyünkben. Nem volna kedved szabadidődben kipucolni? Ilyent úgyse csináltunk még, segítenék abban is neked. A „lapján” egy kis veteményes is elférne — szólt a kényszerből lett elnök.
— Miért is ne…
Mire a négy kisgólya kikelt, Károly a szőlőművelés mellé — alapos előtanulmányokkal — méhészetbe is kezdett, Zoli koma pedig éjszakai halászattal vigasztalódott.
Mankókat kerestek és találtak, ami, ha a továbbfutást nem is, de járni tanulást segítette…
Károly felesége mosta a négy borbély által használt kendőket és hajvágó köpenyeket. A család tiltakozására csak annyit válaszolt, hogy nem sokkal több így a munkája, mint eddig, az egyszem saját borbélymestere után. Sokat ért az végül is, hogy ezért neki csütörtöki napokon fizetett a pénztár, hisz két gyereke ült az asztalhoz minden nap, a hetipiac pedig éppen péntekre esett, ahová mégsem mehetett üres pénztárcával.
A domboldalon színesedtek a fürtök, a völgyben termett a konyhakert, a méztermés is hozott valamicskét a konyhára, a halat el lehetett adni, a kisgólyák pedig már tanultak repülni…
Az élet élni akart.
Éppen a keményített borbélykendőket vasalta Flóra egy alkonyatkor, amikor a két botcsinálta szőlőművelő porosan, izzadtan, a jól végzett munka fáradságával beállított, újkrumplit, zöldpaprikát hoztak. Elküldte őket lemosdani, aztán elővette a szekrény mélyén búslakodó abroszt, a speizból behozta az utolsó szál kolbászt, a szépen terített asztal közepére kancsó vizet állított, és vacsorával kínálta a családot meg a kedves vendéget.
Kint, mit sem tudva a világ folyásáról (vagy éppen azt hirdetve?), hangosan kelepelt az éjszakára hazatérő gólyacsalád.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.23. @ 20:00 :: Pápay Aranka
